Az orosz–ukrán háború kapcsán a nyugati narratívák Oroszország agresszióját hangsúlyozzák, de egy mélyebb geopolitikai megközelítés más magyarázatokat is kínálhat. Mutatunk néhányat.

A politikai törekvéseik alátámasztására a magukat demokráciaként meghatározó országokban a választók számára valamilyen magyarázat szükséges. Ezek általában axiómákra, bizonyítást nem igénylő, általánosan elfogadott előfeltételekre épülő magyarázatok (narratívák), amelyek, ha az előfeltevéseket nem kérdőjelezi meg senki, logikusan vezetnek a kívánt politika alátámasztásához.  

Erre az egyik legjobb példa Európának az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban elfoglalt pozíciója, ami a kontinens jövőjét alapvetően meghatározza. A nyugati fősodorba tartozó médiában a konfliktus oka Oroszország, sőt inkább Vlagyimir Putyin agresszív terjeszkedő politikája, amely vissza akarja állítani a valamikori Szovjetuniót, és közvetlen fenyegetést jelent Európa nyugati fele számára. E koncepció egyik legutóbbi megnyilvánulása a Foreign Policy magazin nyári számában megjelent Európa egyedül című tanulmány, amely kilenc politikus, illetve véleményvezér gondolatait foglalja össze a háborúval kapcsolatban. Ennek lényegi mondanivalója, hogy

Moszkva a második világháború óta az első nagyobb szárazföldi háborút indította el Európában azzal a céllal, hogy helyreállítsa hidegháborús birodalmát. 

Melyek a mögöttes okok, indítékok? 

A kontinens helyzetét magyarázó világkép azonban jelentősen megváltozhat, ha a történetet nem azzal kezdjük, hogy Oroszország minden ok nélkül megtámadta Ukrajnát, hanem a hidegháborút lezáró tárgyalásokkal, sőt a szélesebb geopolitikai perspektíva érdekében azokkal a geopolitikai elméletekkel, amelyeket több mint száz éve alakítottak ki, de amelyek elég jól magyarázzák a jelenlegi konfliktusokat. 

Ebből a szempontból alapvető jelentőségű a skót származású egyetemi tanár, Halford Mackinder elmélete, aki a földgolyót koncentrikus körök hierarchikus rendszerére bontotta. A középen van a „történelem földrajzi tengelye”, amelynek a közepén fekszik a Szívföld (Heartland), a Volgától a Jangcéig és a Himalájától az Északi-sarkvidékig húzódó terület. A legkülső öv, a „szigetek félholdja” (külső félhold), ide Amerika, Anglia és Ausztrália tartozik. A két terület között helyezkedik el a „belső vagy marginális félhold” (Rimland). Mackinder a „történelem földrajzi tengelyének” stratégiai prioritást tulajdonított, elhíresült, sokszor idézett megfogalmazásában: 

Aki Kelet-Európát uralja, az uralja a Szívföldet, aki uralja a Szívföldet, az uralja a Világszigetet, aki uralja a Világszigetet, az uralja a világot.” 

Úgy vélte, hogy az angolszász geopolitika fő feladata, hogy megakadályozza egy stratégiai kontinentális szövetség kialakulását a „történelem földrajzi tengelye” mentén. Ezért a „külső félhold” erőinek a stratégiája az kell, hogy legyen, hogy minél több part menti területet szakítsanak el a Szívföldtől, és azokat a „szigeti civilizáció” befolyása alá helyezzék. 

1. ábra: A Mackinder-féle világkép ábrázolása térképen.

A mackinderi elképzeléshez Alfred Mahan (1840–1914), az amerikai haditengerészet admirálisa adott konkrét megvalósítási módot, amikor globális mértékben kiterjesztette az amerikai polgárháborúban alkalmazott anakondaelvet, vagyis azt, hogy 

a szárazföldi hatalmakat, mint Németország, Oroszország vagy Kína, a tengerek felől kell körbefogni, és lehetőleg elzárni a part menti területekhez való hozzáféréstől.

 Ha ma ránézünk az amerikai katonai támaszpontok térképére, láthatjuk, hogy ez az elv a második világháborút követően meg is valósult. 

2. ábra: Az Egyesült Államok és a NATO katonai támaszpontjai. Forrás: The Histroy Reader.

A holland származású amerikai Nicholas Spykman (1893–1943) Mahan ajánlatát elméletileg is alátámasztotta, és megfordítva Mackinder eredeti tételét azt mondta, hogy „aki a peremvidéket uralja, az uralja Eurázsiát, aki Eurázsiát uralja, az tartja a kezében a világ sorsát”. 

Angol, német vagy orosz alapok? 

Az angolszáz geopolitikai elméletekkel szemben áll a német Karl Haushofer (1869–1946) elmélete, amely a kontinentális Európa és ezen belül elsősorban a német érdekeket fejezi ki. Szerinte Németország Európa térbeli és kulturális középhelyzete (Mittellage), és az országot a nyugati tengeri hatalmak – Anglia, Franciaország és perspektivikusan az Egyesült Államok – természetes ellenfelévé tette. Egy ilyen helyzetben Németország nem számíthatott a „külső félhold” hatalmaival való erős szövetségre, és egy kontinentális blokk, egy Berlin–Moszkva–Tokió tengely létrehozását tartotta szükségesnek.  

Az orosz geopolitikai érdekeket ma Alexander Dugin (1962–) képviseli, aki szerint alapvető, antagonisztikus ellentét áll fenn az általa mondialistáknak nevezett globalista és a nemzeti szuverenitáshoz ragaszkodó erők között. A mondialisták világközösségének élén a kozmopolita elit áll, amely nem társadalmak, hanem egyének tömege felett kíván uralkodni. 

A hagyományos értékekhez ragaszkodó Oroszország szemben áll a mondialistákkal, és küldetése – lévén, hogy két kontinensre terjed ki – az eurázsiai térség gazdasági integrálása, amelyet az eurázsianizmus néven meghatározott politikai irányzat képvisel.  

A hidegháború utáni amerikai geopolitikai érdekek legismertebb teoretikusa Zbigniew Brzezinski (1928–2017) lengyel származású geostratéga. Leggyakrabban idézett művében, az 1997-ben publikált Nagy sakktáblában elsősorban a Szovjetunió felbomlása utáni geopolitikai változásokkal foglalkozik, és lényegében azt mondja, hogy Oroszország már nem egyenrangú partnere a Nyugatnak, és vagy aláveti magát a nyugati hatalmak által meghatározott világrendnek, vagy pedig ezzel szemben áll, és akkor elszigetelődik. Brzezinski szerint Ukrajna a Nyugat része, ám Ukrajna nélkül Oroszország már nem nagyhatalom, hanem egy dominánsan ázsiai birodalmi állam, amelyet ennek megfelelően kell kezelni.  

A politikai vezérfonal 

A különböző nagyhatalmi érdekeket kifejező geopolitikai elméletek figyelembevételével az orosz–ukrán háborúról már egészen másfajta kép alakulhat ki, mint amit a nyugati fősodratú média sugall. Világossá válik, hogy itt 

nem Putyin háborújáról van szó a szuverén Ukrajna ellen, hanem egy geopolitikai átrendeződésről, amelynek Ukrajna a frontvonalába került.

 Még inkább így van, ha a geopolitikai elméletek után a politikai történéseket is sorra vesszük. 

Az 1985-ben a Szovjetunió főtitkárává választott Mihail Gorbacsov modernizálni akarta az országát és javítani a kapcsolatokat a Nyugattal. Ennek keretében került sor a német újraegyesítésről és ezen belül Németország NATO-tagságáról szóló tárgyalásokra, amelyek során James Baker amerikai külügyminiszter megígérte, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat, akkor a NATO egy centimétert sem fog terjeszkedni kelet felé.1  

A Gorbacsovnak tett ígéretek ellenére a NATO keleti terjeszkedése szinte azonnal megkezdődött. 1993-ban létrehozták a Békepartnerségi Programot, amely a gyakorlatban a NATO-tagság előszobája, és 1994-ben már az összes volt szocialista ország és a felbomlott Szovjetunió tagállamainak többsége is „békepartnerré” vált. 1997-ben Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot meghívták a csatlakozási tárgyalásokra, majd 1999-ben NATO tagok lettek. 

Az oroszok egyre inkább tiltakoztak a bővítés ellen, ezért Brzezinski azt javasolta, hogy a NATO nyilvánítsa ki, hogy bármely állam tagja lehet a szervezetnek, amely a szükséges kritériumokat teljesíti, akár Oroszország is. Úgy gondolta, hogy ezzel véget lehetne vetni a NATO bővítéséről szóló vitáknak, miközben Oroszországnak nem lenne joga megvétózni a szervezet tagjainak a gyarapodását.  

A NATO bővítése tehát már a kilencvenes évek elején eldőlt, ám az amerikai szenátus külügyi bizottságában csak 1997 végén tűzték ki vitára. Ebben akik a szervezet Közép-Európára való kiterjesztése mellett érveltek, például a jelenlegi amerikai elnök, Joe Biden, vagy az akkori külügyminiszter Madeleine Albright, lényegében azt mondták, hogy ott a szovjet csapatok kivonásával egy hatalmi vákuum keletkezett, amit valaki be fog tölteni, és a legjobb, ha ez a NATO lesz.  

Több szenátor és külső szakértő azonban vitatta ezt az elgondolást, és a katonai szövetség expanziója ellen foglaltak állást, rámutatva, hogy 

a NATO bővítésével Oroszországot elszigetelik akkor, amikor az Egyesült Államoknak Kína lesz a legfőbb vetélytársa.

 A legélesebb kritikát azonban George F. Kennan, a hidegháború valamikori fő ideológusa mondta ki, aki egy 1997 februárjában, a The New York Timesban megjelent cikkében a bővítést végzetes hibának nevezte. Ennek ellenére a NATO bővítését a szenátus túlnyomó többséggel támogatta. 

A következő, az ukrajnai háború szempontjából döntő lépés a 2008-as bukaresti NATO-csúcson történt, ahol az Európai Gazdasági Közösség hat alapító országa, továbbá Görögország, Norvégia és Magyarország tiltakozása ellenére az USA, Nagy-Britannia, a balti államok és Lengyelország nyomására perspektivikusan kilátásba helyezték Ukrajna tagságát. 

Kezdetben az ukránok jelentős, kétharmados többséggel utasították el a csatlakozást (3. ábra), és a politikusok közül is többen, például Leonyid Kucsma, Ukrajna 1994-ben hivatalba lépett második elnöke és a 2010-es választásokon a Régiók pártja képviseletében elnökké választott Viktor Janukovics is egy semleges, Oroszország és a Nyugat közötti kiegyensúlyozott státuszra törekvő politikát kívánt megvalósítani. Ezt törte ketté az amerikaiak (Obama-adminisztráció) által támogatott Majdan téri „forradalom”, amely során hosszú huzavona után orvlövészek segítségével sikerült a demokratikusan megválasztott elnököt lemondásra kényszeríteni, és egy szélsőséges, nacionalista, de az Egyesült Államok érdekeit szolgáló kormányzatot létrehozni. 

Az amerikai külügyminisztérium támogatásával felállított új kormány egyik első intézkedése a nyelvi kisebbségek jogait elismerő nyelvtörvény visszavonása és a NATO-val való integráció tovább folytatásának a bejelentése volt.

 Ezzel Oroszország számára reális veszéllyé vált Szevasztopol, az orosz fekete-tengeri flotta bázisának az elvesztése, ezért is döntött a Krím elcsatolásáról, amely egyébként sohasem tartozott Ukrajnához, hiszen Hruscsov ajándékozta oda nekik 1954-ben, annak emlékére, hogy az ukránok 300 évvel korábban – a lengyel uralom alól menekülve – csatlakoztak Oroszországhoz. 

Az erőszakkal hatalomra került, erősen oroszellenes kormányt Donyeck és Luhanszk, a főleg oroszok által lakott két megye nem fogadta el, és önállósította magát. Ezt követően fegyveres összecsapások kezdődtek a kormányerők és az oroszok által támogatott két megye között.  

3. ábra. Forrás: Wikipédia.

Franciaország és Németország akkori vezetői elég hamar felismerték, hogy ez a háború nem érdekük, és megpróbálták annak az eszkalációját megakadályozni, ami elvezetett a minszki egyezményekhez.

 Oroszországnak nem voltak területi követelései, az ottani vezetés csupán azt akarta, hogy a két megye Ukrajnán belül kapjon autonómiát, ami azt az orosz célt is szolgálta, hogy az ország NATO-tagságát megakadályozza. A minszki egyezményeket azonban a Nyugat nem vette komolyan, és mint később Angela Merkel nyilatkozta, csak az volt vele a céljuk, hogy Ukrajna katonailag megerősödjön. 

A következő hét évben állandósultak a katonai összecsapások az ukrán kormányerők és a két szakadár megye között, orosz bejelentés szerint az ukránok lakóterületeket ágyúztak és mintegy 16 ezer polgári lakos halálát okozták. 

Az utolsó tárgyalás Amerika és Oroszország között, amikor még meg lehetett volna állítani a háborút, 2022. január 10-én volt, Genfben. Oroszország fő kérése az volt, hogy Ukrajna ne lehessen a NATO tagja. Wendy Sherman amerikai külügyminiszter-helyettes azonban ezt határozottan elutasította, és leszögezte, hogy Washington senkinek nem fogja engedni, hogy aláássa a NATO „nyílt ajtók politikáját”, vagyis azt, hogy Ukrajna előbb-utóbb csatlakozzon a szervezethez. 

Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettes válaszul kijelentette, hogy országa ebben az ügyben már nem tud hová hátrálni.

 Ez történt tehát, mielőtt Oroszország „minden ok nélkül” megtámadta Ukrajnát. 

Ha az elmondottakat figyelembe vesszük, egy merőben más történet bontakozik ki, mint amit a Nyugat, és ezen belül elsősorban a fősodratú média sugall. Nem Oroszország terjeszkedett a Nyugat felé, hanem a NATO – a Gorbacsovnak tett ígéret ellenére – terjesztette ki a hatókörét az orosz határokig. Moszkva folyamatosan tiltakozott, ám azt az amerikai politika látványosan nem vette figyelembe, és Oroszországot a hidegháborúban legyőzött országként kezelte, nem pedig egyenrangú partnerként. 

Ukrajna semlegessége Oroszország számára létfontosságú, míg Amerika számára egy jelentéktelen mellékhadszíntér, hiszen az USA fő kihívója nem Oroszország, hanem Kína. Európa számára pedig Oroszország ellenségként kezelése gazdasági katasztrófa.

Épp ezért teljesen érthetetlen, hogy a 2008-ban (bukaresti NATO-csúcs) és 2015-ben (minszki egyezmények) még világosan látott európai érdekek védelme helyett az unió vezetői most miért keltenek háborús hisztériát. 

Biztos valahol ennek is megvan az oka, de a mi feladatunk az, hogy az európai közvélemény felé bemutassuk a háború valóságos, dokumentumokkal igazolható előzményeit, hogy minél többek számára legyen világos, hogy itt nem orosz fenyegetésről, hanem a NATO túlterjeszkedéséről és egy elhibázott, önsorsrontó európai politikáról van szó. 

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a szerkesztőség álláspontjával.