Az erőszakos támadások potenciális célpontjai adottak, mi mindannyian „Robert Ficók” vagyunk.

A politika világában korábban létezett játékszabályok feledésbe merültek, amit a szlovák miniszterelnök, Robert Fico ellen elkövetett merénylet tett igazán hangsúlyossá, miközben sajnálatosan senkit nem érhetett váratlanul egy ilyen torzója világunknak. Az elkövető valódi szándéka éppúgy nem ismert pár órával az esemény után – amikor ez a cikk íródik –, ahogy Fico túlélési esélye sem. 

Magammal együtt mindig óvtam másokat attól, hogy egy-egy eseményt úgy kommentáljanak, hogy nem ismertek a konkrétumok, főként a háttérben megbújó motívumok, tények és körülmények. A magányos elkövető romantikája azonnal képzeleteket lódít meg, még akkor is, ha ismerjük a történelmi bölcseletet: „Meghalt a király, éljen a király!” Ugyanis 

mit old meg egyetlen ember elveszejtése akkor, ha az utódok képesek folytatni az áldozat által kijelölt programot? Mégis tagadhatatlan, voltak – lehet, hogy továbbra is lesznek – olyan gyilkosságok, amelyek sorsfordító eseményeket indítottak el. 

1914-ben Szarajevóban a Ferenc Ferdinánd ellen Gavrilo Princip által elkövetett gyilkos merénylet az első világháború kirobbantását idézte elő, legalábbis formálisan mindenképpen. Ugyanez vonatkozik a John F. Kennedy életét kioltó, Lee Harvey Oswald fegyveréből kilőtt lövedékekre is, amely a hidegháborút fokozta a két világrend között, miközben a háttérerők túlélését garantálta Kennedy törekvésével szemben.

Ahogy Robert Fico – és nem csak ő – tette ezt, immár a XXI. században, megismételve Kennedy próbálkozását. A történelmi múlt elemzése helyett azonban fontosabb mérleget vonni a szlovákiai Nyitrabánya városban elkövetett merénylet előzményeiről és a cselekmény haszonélvezőiről, akkor is, ha nem bizonyítható, hogy konkrétan részt vettek volna az előkészítésben. Ezzel függ össze a legfontosabb tétel: lesz-e folytatás, és ki vagy kik vannak a célkeresztben? Nyilván sosem zárható ki a legegyszerűbb megoldás, a magányos elkövető képlete. Olyan valaki, aki nem tárgyalt senkivel, föl sem kérte senki a tette elkövetésére, és nyilvánvalóan kizárható az is, hogy tiszta tudattal rendelkezne. De még ilyen körülmények között sincs magányos akciózó. 

Minden tettnek előzménye van. Az acsarkodó világ, az áldozatokat generáló élethelyzet, a politika háttérben megbújó gyűlöletkeltése és leginkább a káoszból kitüremkedő szélsőséges megoldások képesek kiváltani indulatot sem nélkülöző reakciókat vagy buzdítanak magukat hősnek képzelő elkövetőket.

Ilyen világot gründoltunk magunknak itt, Európában. Mindannyian felelősei vagyunk a kialakult helyzetnek, még azok is, akik látszatra nem tettek semmit, megbújtak a háttérben vagy éppen közömbösen figyelték az elfogadhatatlan ordenárét, a demokrácia jelmezébe bújt embertelen és emberiségellenes világ rohamos terjedését. Ne felejtsük, a közömbösség az ármány pozícióját erősítő magatartásforma. Mégsem tehető egyértelműen felelőssé a többség csak azért, mert jóhiszeműen vagy tájékozatlanságból adódóan nem állt a sarkára, amikor az árnyékhatalom jelt adott az értelem és a normális élet elpusztítására.

A Fico miniszterelnök elleni támadás politikai haszonélvezői a globalisták csapata. Olyan valaki fekszik életveszélyes állapotban, aki nyíltan szembehelyezkedett a nemzeti létformát kiiktatni akaró politikai és gazdasági erőtérrel. Robert Fico nem vezére eme normalitást védő politikai narratívának, de követője.

 Jogos tehát a kérdés: vannak még olyanok a szlovák politikus mellett, akik hasonlóan érvelnek saját nemzeti értékeik és érdekeik mellett? Vagy éppen olyanok, akik még régebb óta képviselik következetesen a háttérhatalom által gyűlölt narratívákat? Valószínű, hogy a nyájas olvasónak ugyanaz a gondolat jut az eszébe. És 

ebből következik a kérdések kérdése: védhetők az államférfiak, garantálható a százszázalékos biztonságuk? Nem! Ez ugyanis nem szakmai kérdés, hanem lehetetlenség. Persze elvben megvédhetők, ha soha többé nem hagyják el az irodájukat. 

De ahogy Szlovákiában, másutt is választási kampány van, az „istenadta nép” meggyőzésének ideje. Még közel sem kell menni a merénylőnek a célszemélyhez, mert kilométeres távolságból, rejtekhelyről, egy mesterlövészpuskával is végrehajtható a kiiktatás. Hogy a bombákról, drónokról, mérgekről, rejtélyes vírusok bevetéséről ne is beszéljünk. Szóval a biztonság, mint mindig, relatív, és 99 százalékos maximumot képes elérni. Viszont általában az egy százalék dönt.

A Robert Fico elleni támadás politikai következménye ugyanakkor kétirányú. Öröm az ellenfél táborában, amely egyben erkölcsi veszteséget generálhat, amennyiben a legapróbb bizonyíték merül fel azzal kapcsolatban, hogy nem is volt magányos a merényletet elkövető, 71 éves szlovákiai író. 

Megindul a médiaütközet, összecsapnak az érvek és ellenérvek, hogy véletlenül se értse a közönség, vajon mi miért is történt. Ráadásul a jövőkép sem túl szép, ahogy a mindennapi élet Európa-szerte rohan a katasztrófába. Az utcákon tombol az erőszak, a járókelők közül egyre többen válnak áldozattá Franciaországtól Skandináviáig. 

Megtévedt vagy nagyon is tudatos hazaárulók adnak écát a feltűnési viszketegségben szenvedő őrülteknek, bármire. A potenciális célpontok pedig adottak, ahogy mi mindannyian „Robert Ficók” vagyunk. 

Mindebből következően a józan politikusokat nem a testőrségük képes megvédeni, hanem a hozzájuk hasonló gondolatokat uraló civil világ.

Földi László