2024.június 20.
Rafael, Dina

1956

Facebook
Email
Telegram
Twitter
VK
Nyomtat
okt 23 2023vdta

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

xwqhnt5mw6v9

🇭🇺Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc évfordulóján a fiatalon hősi halált halt költő Gérecz Attila életrajzával és a váci Rabkórházból írt levelével tisztelgünk az igazi hősök emléke előtt. Az írásokból az is kitűnik milyen embertelen volt a hamisítatlan kommunista diktatúra, ami végül a magyarság legheroikusabb harcához vezetett.‼️

Gérecz Attila 1929. november 20-án született a Pest megyei Dunakeszin. Vallása református. Apja vitéz Gérecz Ödön, a MÁV mérnöke, akit az első világháborúban tanúsított bátorságáért avattak vitézzé. Édesanyja, az erős lelkű Básthy Irén, az apa 1943. március 15-én bekövetkezett hirtelen halála után, három fiát özvegyen, egyedül nevelte fel. Attila volt a legkisebbik. Két bátyja közül Ödön katonai pályára készült. Ludovikás főhadnagyként vett részt és sebesült meg a második világháborúban. Árpád neves hegedűművész, karmester volt.

Attila 1944. őszén vonult be a Nagyváradi m. kir. “Gábor Áron” Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola Sümegre menekített alakulatához. A második világháború alatt annak növendékeként előbb a németországi Friedrichshafenbe, majd a város francia megszállása után Taldorfba került. A francia hadifogságból 1946. október 23-án jött haza. A dátum, hazaérkezésének napja meghökkentő.

Civil tanulmányait sorozatos magánvizsgákkal folytatta, pótolva az el nem ismert katonaiskolás éveket. Egy éven belül 3 gimnáziumi év tananyagából tett különbözeti vizsgát, majd 1948-ban leérettségizett a budapesti Kölcsey Ferenc gimnáziumban. A család akkor már hosszabb ideje lakott a VI. ker. Munkácsy Mihály utca 34. alatti MÁV bérházban.

Miután családi háttere és hadapród volta miatt az egyetemre nem vették fel, vasesztergályos tanoncként egy csepeli műhelybe járt dolgozni. Ifjúi erejét, nem mindennapi tehetségét pedig a sportnak szentelte. 1949-ben, huszadik évében már a Magyar Öttusa válogatott keretének tagja, edzői szerint nagy sikerek várományosa. Pisztolylövésben legyőzte későbbi olimpiai- és világbajnokunkat, Benedek Gábort. Kitűnően lovagolt, vívott, futott, úszott és versenyszerűen síelt is.

A sport pályafutást hirtelen törte derékba 1950. december 8-i letartóztatása. Többségében volt hadapródiskolás barátaival együtt, összeesküvés, hazaárulás vádjával állították bíróság elé. Ügyükben négy halálos ítéletet hoztak, három társát felakasztották. Attila a koncepciós perekre jellemző súlyos ítéletet, 15 évi börtönbüntetést kapott.

Rabként először a budapesti Gyűjtő fogházba, majd a váci börtönbe vitték, ahol a “Füveskert”-i költők, írók: Béri Géza, Kárpáti Kamil, Szathmáry György, Tollas Tibor és Tóth Bálint barátságukba fogadták és verselésre, műfordításra bíztatták. Tehetsége átütő erejű volt. Első versét, az Így bocskorosant érett, teljes értékű versnek ismerték el a szakértők. Később ezt további nagyformátumú versek, műfordítások követték.

  1. július 18-án, a nagy dunai árvíz idején a váci börtönből megszökött. Korábbi sportteljesítményei jelentősen közrejátszottak abban, hogy a medréből kiáradt, jéghideg Dunát átúszva, veszélyes helyzetek sorozatán át bejutott Budapestre. 3 nap múlva árulás következtében fogták el. Szökéséért további 3 év szigorított börtönt kapott.

A váci fogda, majd az ottani rabkórház és a pesti Gyűjtő kisfogháza (a siralomház) után a márianosztrai börtön, 30 nap szigorított magánzárka, 30 nap sötétzárka, 30 nap magánzárka, stb. következett.

Költői munkájának egyik legjelentékenyebb eredménye a börtönéveit és váci szökését megörökítő verses elbeszélése, melynek az Így bocskorosan c. kötet szerkesztése közben A börtön eposza címet adtuk. Egy másik nagyszabású és talán legutolsó börtönverse a Levél.

A budapesti Kozma utcai Gyűjtő fogház-ból az 1956. október 23-i Forradalom október 30-án szabadította ki. Még aznap találkozott író börtöntársaival az Írószövetség székházában, majd Tamási Áron íróval közösen, végleges formába öntötte a rabságból szabadult írók felhívását a Nemzethez. A szeretet, a megbocsátás, a nemzeti méretű összefogás eszméje sugárzott kiáltványából, mely a rádióban is elhangzott. Ezután néhány napig a politikai foglyok napilapjának, a Szózatnak az előkészítésén fáradozott.

November 4-e tragikus hajnalán keserű elszántsággal csatlakozott az utcai szabadságharcosokhoz. A Rókus kórház környékén két szovjet tankot harcképtelenné tett, de egy harmadikról, egy T34-es orosz tankról reá leadott gépfegyver sorozat 1956. november 7-én kioltotta ifjú életét.

Első, ideiglenes, utcai sírja a Bp., VII. ker., Klauzál-téren volt, ahová Drechsel Mária temette el. 1957. február 11-én került sor második temetésére a Kerepesi temető (Fiumei úti Sírkert) 21-es parcellájában, a forradalom többi áldozatai közé.

1976-77-ben, a hatalmon lévő 1956-ellenes politikai légkörben szárnyra kelt a hír, hogy a Temető a 21-es parcellát meg kívánja szüntetni, az ott lévő sírokat pedig véglegesen felszámolják. Ettől való félelemből özv.Gérecz Ödönnének, az édesanyának 1977. májusban bekövetkezett halálakor a család Gérecz Attila földi maradványait exhumálással a budapesti Megyeri-úti temető 39-es parcellájába, az édesanyával közös sírba menekítette át.

Első levél a szökés után

(amit sikerült kijuttatni a börtönből,
Vác, rabkórház 1955. tavaszán)

Ez a kultúra: vécépapír és egy kis darab ceruzavég. Civilizáció már több van. Fürdőszoba, hideg- meleg víz, angol W.C., éjjel-nappal központi fűtés és óriási ablakok a Duna felé, ahol ismerős napesti fények kóborolnak ismeretlen vizek hátán, valamerre az Élet felé. Mert az is itt folyik közvetlen a fal mellett, a túloldalon. Ugyanolyan szürkén, mint a Duna, ismerős szekérzörgést és gyermekkacagást hord a hátán…– de hol vannak már azok a hullámok, amelyek bennünket itt dobtak ki a fövenyre? Én visszavetettem magam az árba, de olyan vad hidegség vett körül, hogy átfagytam benne a lelkemig, amelynek az emlékek talán ugyanolyan szilárd váza, mint a csontrendszer a testnek.

A víz, amelybe beledobtam magam, a jegyzőkönyvek szerint, part mentén 14 fok C volt. Az ár feljött a falig, ahonnan a víz alatt cca. 40 métert kellett megtennem, míg a reflektor-fényből és az őrök látótávolából kijutva, a drótkerítésig értem. Azon átmászva kb. 1 óra hosszat voltam vízben, küzdve az örvénylő árral, ruhámmal és cipőmmel, melyek lehúztak, a görcsökkel, melyek maró fájdalommal bénították meg időnként végtagjaimat (teljes erőből dolgozva és kilazítva az izmokat le lehet győzni őket) és a viharral, ami teljes erőből tombolt, vágta arcomba a jeges záport s a tajtékzó hullámokat.

A szigeten – kiérve – futnom kellett, mert a reszketés úgy elfogott, hogy majdnem tehetetlenné tett. A csurom vizes, jéghideg ruha ellenére is sikerült végre kissé felmelegednem, de csak a szívem kimerítésével sikerült. Többször majdnem kelepcébe estem. A sziget tele volt katonákkal, nyomozókkal és ávósokkal, részben az árvíz, részben miattam.

A másik Dunaágnál észrevettek, rámkiáltottak, de mielőtt megragadhattak volna, beugrottam a vízbe. Az ordítozásra az összes ott lévő rocsók és csónakok üldözni kezdtek reflektor és fáklyafény mellett, de sikerült még odaérkeztük előtt egy – a fák koronájáig elöntött – gyümölcsösbe úsznom. Körülkerítettek s csak a csónakok alatt tudtam végül kitörni a gyűrűből. A másik oldalon már vártak, de a rendőrök előtt átvetettem magam egy kerítésen és a kertek között végleg eltűntem előlük.

Már hajnalodott. (24 óra múlva Paliék előtt voltam. 5 percig akartam legfeljebb ott maradni, míg pénzt kérek tőlük és egy kabátot. – Azt hiszem ő most Nagybudapest leggyávább hímnemű teremtménye. Kató is méltó hitves hozzá, de ő legalább egy értelmes mondatot tudott kinyögni. Pali egész testében rángva csak egyet ismételt: “Takarodj! Nem ismerlek!” – Viszont ez mentett meg.)

Épp akkor kerítették körül a környéket mikor a kapun kiléptem. Az ajtó előtt álló “kíber” (detektív) egyedül nem mert megtámadni, csak tisztes távolból követett. Úgy 50 métert tehettem meg fölfelé, mikor a riasztott jeepek befordultak kétoldalról az utcába. (“Ki ’hittnn’ volna” hogy éjjel-nappal figyelik minden rokonom házát!) Addig egész lassan baktattam, de egy pillanat alatt átugrottam a baloldali 2 m körüli kerítést. Taktikájuk hülye volt, mert az ellenkező oldalra rohantak a kocsikkal, ahol ha keresztül megyek a kerteken, ki kellett volna jönnöm. Ugyanott jöttem ki, ahol bemásztam, de az ajtón. Egy rikácsoló öregasszonnyal hátam mögött, aki azzal gyanúsított, hogy biztos én lopom ki mindig tyúkjai alól a tojásokat.

Nagyon forró volt akkor ott a levegő, de ezen hangosan felkacagtam. Az utcára érve, ugyanúgy bandukolva mentem föl a villamos megállóig, de már más ruhában. Rövidnadrág és egy tenisz ing volt rajtam, a pulóvert és hosszúnadrágot becsomagolva az aznapi Szabad Népbe (politikai fogolynak illik tájékozódni) vittem a hónom alatt.

A gyűrű mintegy kilométeres sugarú lehetett, mert még a budaörsi reptér mellett is le voltak zárva az utak. 1-2 órai “ipi-apacs” után kitörtem és bementem Pestre. (8-10 olyan ismerőst kerestem fel, ahová a nyomozás nem juthatott el. Egyet sem találtam már meg. Közben találkoztam a “Szépasszonnyal” is, ki házunkban lakott “valahol a negyedik emeleten.” Kedves mosolya van. Persze nem álltam le tere-ferélni, ahhoz túl sokan voltak vele.)

Kevés a szép nő már Bpesten. Több órás csavargásaim során egyetlen egyen akadt meg annyira a szemem, hogy megálltam pillanatra bámulatomban. Budán egy kis bisztró előtt a Fő-utcában. Ott ült és evett. Szép fekete nő, tudatában szépségének, ez látszik rajta. Észrevette, hogy nézem, felnézett, mosolygott és kissé csodálkozva szólt: “Tóni!” Margit volt.

Mindeddig agyam és idegzetem precízen és alaposan dolgozott. Ekkora giccsnek viszont én sem tudtam ellenállni. 2 óra múlva egy budai cukrászdában ültünk hármasban, Lófej őszőkeségével, és egymást ugratva, megtárgyaltuk az összes pesti pletykákat. Botrányosan víg hangulatban voltunk. “Szegény Irén néni” – sóhajtozott Magda – “ha tudná milyen jókat röhögünk most a fiával.”

Nem változtak sokat. Kissé mindketten csinosabbak, jobban öltözöttek, de modoruk a régi. Margiton látszott, hogy bántja valami. Megnyugtattam, hogy semmi naiv reményt nem táplálok szerelmét illetően és ostobaság is lett volna tőle legszebb éveit átvárakozni, de ez sem nyugtatta meg túlságosan. 24 órát kértem tőlük, hogy valami ismerősüknél addig meghúzzam magam, míg kissé kipihenem az eddigi hajszát. Este 9 órakor találkoztam Margittal és utódommal, Labancz Dénessel. Margit nem várta meg míg odaérek, csak rám mutatott és elment.

“Nálam nyugodt lehetsz” mondta Dénes. Idegcsillapítót vett elő, erős altatót, amint az Aladár utcai (Gellért hegy melletti) kis társbérleti szobába értünk. Kinevettem.

Másnap késő délelőttig aludtam, persze altató nélkül, míg ő valami éjjeli szolgálatban volt az árvízzel kapcsolatban. Este 7 órakor kellett érkeznie. Én napközben elsétáltam a Dunapartra és “Pemetefűéket” is megnéztem. Persze őket sem találtam. 6 óra felé elhelyezkedtem leshelyemen, egy játszótéri padon, ahonnan szemmel tarthattam, hogy kivel érkezik, vagy ki követi.

Egy férfival jött beszélgetve és bementek a kapu alá. Más nem jött utánuk s így bementem megnézni, vajon együtt mennek-e föl a lépcsőn, vagy csak egy szomszédos lakó a pasas, akitől elválik a lépcsőházban. Beléjük ütköztem. Közvetlen a kapu mögött álltak. A férfi zavartan elsomfordált a közelből, én pedig karonfogva, vidám (!) locsogás közben mentem fel vele a lépcsőn. A férfi kilépett az utcára, mi pedig elértük a lépcső fordulatát. Ekkor megragadtam mellén a ruhát. “Ki ez az ember?!” Hamuszürke volt. “A rendőrség” nyögte. “Elárultatok?” “Azt hiszem Magda volt. Nagyon megverték őket, különösen Margitot.” “Merre lehet meglépni?” “Semerre. Az egész környéket bekerítették.” Könyörögni kezdett, hogy ne csináljak semmit, ne tegyem őket tönkre. Rászóltam, fogja be a száját és lehetőleg vidám képpel jöjjön mellettem.

Kimentünk az utcára. A játszótér már tömve volt különféle öltözetű férfiakkal, ki lézengett, ki a padokon sakkozókat figyelte. Lassan ballagtunk és én állandóan beszéltem valamit, mintha a legnyugodtabb hangulatban lennék. Gondoltam egyetlen lehetőségem, ha kíváncsiakká teszem a nyomozókat. “Most felmegyünk a Pistáékhoz és lehozzuk a cuccot” majd halkan: “ezek mind kíberek?” “Mind.” Az út felfelé vitt, sőt lépcsőket is kellett mászni. Itt nagyon kifáradtam. Már délelőtt alig bírtam feljönni a Dunapartról. A szívem a legkritikusabb pillanatokban hagyott cserben.

A két nyomozó, akik eddig távolabbról követtek, meghúzták a lépést. “Add meg magad” – könyörgött Labancz, aki nem tudta megállni, hogy ne tekintgessen hátra – “agyonvernek minket.” Majdnem sírt. “Itt csak engem fognak agyonverni” – mondtam… Pokolian cinikus düh vett rajtam erőt. “Nos Atyaúristen ezt sportszerűtlenül csináltad.”

A detektívek már mögöttünk kopogtak. Még menekülhettem volna. Szívem – akkor már lejtett az utca – kissé nyugodtabban vert és akárhogy is, de elfutva még akkor sem érhettek volna utánam. Viszont ezekben a pillanatokban omlott bennem össze valami, amit ma sem tudok teljesen megmagyarázni magamnak. Egy örök kételkedésből éppen az napokban felemelkedő Istenhit és az ifjúságnak az a kedves, buta hite, mely önmagából meríti az emberek iránti véleményét és szeretetét.

Valami ősi parasztos gőg tört fel bennem, mint a legény, mikor a fegyveres előtt feltépi az inget: ”ide szúrjon!” úgy tártam oda az életem valami iszonyú gonosz Úrnak. Teljesen nyugodt voltam, látszólag. A külső történés alig-alig vert bennem hullámokat!

Az egyik nyomozó vállon ragadott s abban a pillanatban reflexszerűen hátradobtam magam, egyszerre mind a két detektívet földre ütve. Izmos fickó volt mindkettő.

Megragadták a lábamat és rövid, kissé véres harc után letepertek. Az egyik majdnem agyonlőtt. Hirtelen a mellemhez nyomta a pisztolyt és ráfeszült ujja a ravaszra. Láttam a szemén az ölésvágyat, de egyszerre észbe kaphatott, mert remegni kezdett a keze, és furcsa, tétova mozdulattal elfektette mellemen a fegyvert. A másik a torkomon térdelt és a fejemhez tartotta a pisztolyát. Labancz félelmében félig lerogyva kapaszkodott egy vaskerítésbe.

“Hát ezt akárhogy is, de bravúrosan csinálták” – mondtam, mikor hátracsavart, gúzsbakötött kezekkel vittek az autó felé. Hirtelen felvidámodtak: “Mi? Azt mondod? Hát azt mi is elismerjük, hogy nagy vagány vagy.”

A házmester-lakásban bejódozták magukat, ahol megsérültek. Nekem csak az ingem lógott cafatokban meztelen bőrömön és az arcom volt mocskos az egyik cipőtalpától, mert beletaposott, mikor a földön feküdtem. “Viszontlátásra elvtárs” – szorították meg Labancz kezét. “Viszontlátásra, elvtárs” – mondtam én is “még lehet, hogy látjuk egymást.”

“Aztán legalább 30 perc alatt verjenek engem is agyon, mint azt, aki előttem kísérelt szökést a Gyűjtőből. Engem is a társaim előtt fognak agyonverni?” Á, nem fogunk bántani” – felelt az egyik – “ha nem vered nagyon a tüzet.” – “A balhét egyedül viszem” – vettem föl a szokásos “sitt” stílust – “senkit nem köpök be, ha megnyúznak se.” – Tényleg nem nyúltak hozzám. Valami kültelki elismeréssel adóztak végig és egy rossz szót se szóltak hozzám.

“Na, pihend ki magad. Mi sem aludtunk ezalatt a három nap alatt.” Betettek egy zárkába, ahol még volt egy hely. A Deák-téri főkapitányság pincezárkáin nincs ablak, csak kis lyukak, amin keresztül naponta kétszer a légszivattyúk benyomnak valami gumiszagú levegőt.

“Állati bűz van itt” köszöntöttem azt a 8 alakot, akik a fadeszkán hevertek. “Nagyon kényes vagy” köpött elém Csimbi a díjbirkózó, aki “zeig”-gel (órákkal) foglalkozott, és tömegverekedésnél bukott le. Mikor elmeséltem az ügyet, elérzékenyült. “Agyonütöm ezt a Labanczot. Aladár u. 16.” morogta, amint felírta a címét a cipőbélésére. “Ilyen srác kéne nekem, mint Te. Ha kiszabadulsz gyere hozzám. Naponta meglesz a 2-3 ezer forintod. Hány kilód (hónap) volt?” – “12 mázsa (év) – feleltem – és ami most rájön 2-3.” Ezen őszintén elszörnyülködtek.

Vegyes társaság volt sikkasztók, szajrésok. Egy fiatal kölyök, 17 éves, aludt a szomszéd deszkán. Visszaeső volt, már háromszor volt büntetve. Most egy homoszexuálist fosztottak ki.

Reggel Pobjedában Vácra vittek, ahol le kellett játszanom a szökést. Az ávós alezredes, aki a belügyből jött ki, majdnem szeretettel bánt velem. Nagyon imponált neki a viselkedésem és oka sem volt a gyűlöletre ellenem. A csoportja elfogott s ezért nyilván elismerést fog kapni.

“Remek nőid vannak Attila” – szólt az autóban Pest felé robogva az egyik nyomozó. “Melyiket szereted jobban?” A másik közbeszólt: “Hagyjad, ez igazán magánügye.” Elmosolyodtam, és megmondtam neki. “Nem való az hozzád. Betegeskedik. Most is feküdt, hogy nálatok voltam.” “És Anyám?” “Ő készült vidékre a nagymamáddal.” “Drágák – gondolkoztam – talán azért tették mindkettőt, nehogy egy gyengeelméjű pillanatomban berohanjak az ottani kelepcébe.

A Gyűjtőbe vittek. Felvették és aláíratták a jegyzőkönyvet, aztán átadtak az ottani nyomozónak.

“Ismerős a pofád Gérecz” – szólt, amikor belökött a kisfogház legsötétebb zárkájába. Az őrparancsnok kihirdette előttem, hogy szökésnél nincs megállj kiáltás, itt azonnal lőnek.

A zárka 2×4 m. Egy deszkapriccs, egy pokróc és egy kibli volt minden szerelékem. (A kibli rozsdás, iszonyú büdös vasedény, amibe a fogoly minden dolgát végzi.) Az ablakon, a rácson kívül drótháló. Cipőfűzőm és minden hasonlót elvettek, ételt külön csajkákban kaptam, amit utána ki kellett adnom, szintúgy a reggel beadott lavórt és törülközőt.

Egy hónapig komoly harcot vívtam a tébolyulás ellen és ugyanúgy az öngyilkosság gondolata ellen. Csak két nő miatt maradtam meg. Anyám és szerelmem miatt. Anyámhoz kötött egy ígéret: “Amíg Te élsz, Anyám, addig én is élek”, a kedvesemhez pedig akkor kezdődő művészetem, amely kezdeti jellegén túl meglehetősen erős tehetséget mutatott. Ebből a keserű korszakból egyik kezdő versem.

Az Isten balján.
“Nekem már szitok az Isten szó a számon.
Én nem a haldoklót, az élőket szánom…”.

Ezekben a napokban az élet egyetlen megoldásául a halált láttam. Aztán lassan, lassan visszafordultam. A hangba – bár még mindig szinte brutális volt az intellektus nyomása az érzelem felett – lassan a lírai kedv kezdett túlnyomóvá válni. Egy szonett:

Sívó évek alján
”Én azt hittem, hogy sívó évek alján
majd sziromtépő szélvihar söpör…”

A rabnak egyetlen társa van, ami mindenen keresztül segíti: a fantáziája. És egyetlen soha le nem győzhető ellensége: a gondolatai. A boldogság nem külső tényezők eredménye, hanem belső lelki tulajdonság, mondhatnám közérzet. Rendszerint a külvilág segíti uralomra bennünk, de mindig csak relációkban, viszonyítva az előző szenvedéshez, vagy ha úgy tetszik vágyhoz, ami ennek csak benső megjelenése. Nincs olyan szenvedési állapot, melyben enyhülési folyamat ne szerepelne. És ez az enyhülési fok a boldogság. Ezért van az, hogy mindenkinek mást és mást jelent. Mindenkinek a legkínzóbb vágy megszűntét. Rabnál ezt a folyamatot egyedül a képzelet végzi.

Visszfény (Anyámnak)
”A ház előtt majd kert lesz; üldögélni
a tó partján fogsz késő délután…”

Van így néha
”Az ég ma fátyolos
mint egy könnyes lányszem…”

A kisfogházban rabnők vannak túlnyomórészt. Néha egy-egy pillantást véletlenül, vagy titokban az ablakra felmászva – ami nagyon kockázatos volt az állandó figyelés miatt – tudtunk váltani.

Kis dal egy mosolyról
”Mosolyod nem is nekem szólt,
csak a társnak szántad…”

Ezekben a napokban voltam a legtermékenyebb. A forma már engedelmesen kezdett hajlani kezeim alatt. (Lásd utolsó verset.) Majdnem mindenről tudtam jó sorokat írni. Viszont ritkán akadt kedvem verselni. Inkább gondolkoztam, vagy ábrándoztam. Az ember nem gyűlölhető, csak sajnálható – jöttem rá milliomodiknak.

Daróc a szürkéhez
”Én nem utállak, én köszönnék.
Kis tökfilkó vagy, mint a többi…”

Daróc a feketéhez
”A mennyet pirulákban méritek,
mint Krisztus szent testét…”.

Szeptemberben áttettek egy jobb zárkába. Ekkor már szalmazsákom és lepedőm volt. Itt érdekes élménnyel gazdagodtam. Egy szép fekete házimunkás lány szerelmes lett belém a falakon keresztül. Titokban leveleztünk. Az etetőnyíláson adta be a csöpp ceruzavéget. Ekkor már megszeretett az egész kisfogház. Ha sétáltam, női fejek jelentek meg a rácsok mögött, integettek, csókot dobtak. Zárkám a fürdő melletti volt, s ha vasárnap hajnalban (őket ébresztő előtt fürdették) megkezdődött a fürdés, át-át dörömböltek a falon üdvözlésképpen. Persze… 25 éves vagyok.

Alkony
”Most hunyd le, Kedves, fénymosott szemed…”

Két vers, amit Klárinak – így hívták a fekete fogoly lányt – írtam.

Az idegenné lett élet
”Majd megölelsz, mert egybefolyt a vérünk…”

Mindegy
”Mindegy, hogy honnan kavarodott belénk…”

Megjött az ősz, s nekem visszatért a régi szerelmem, az őt kísérő örök fájdalmas gondolatokkal. Ez a vers zenével fejezi ki, amit szavai csak éreztetnek. A Verlaine-i őszi jajongásba a lélek belső vihara szövődik. (v.ö.. 3. rész) Ez a legnagyobb formai bravúrom. Sajnos mindenki elsiklik a gondolata mellett, mert játéknak veszi a szavakat a forma szolgálatában.

Varázsdob
”Borongva zsong a szél…”

Egy nap reggel megtudtam, hogy elszállítanak valamerre. Lázasan sietve fejeztem be készülő versemet, aminek utolsó pontja után már nyitották is az ajtót, alig volt időm begyűrni a papírt egy könyvbe, amiben a házimunkások később megtalálták. Ez lett búcsúversem a politikai fogoly lányoktól, akikre egész életemben büszke leszek. Nehezebb körülmények közt vannak mint a férfiak, de ragyogóan viselkednek.

Óda bajtársnőimhöz.
”Újhold van. A csönd a mély fölé feszül…”

Vácra hoztak. Itt megint kezdődött az idegtépő zaklatás, ami karácsony előtt végül belehajszolt az éhségsztrájkba. Hat nap múlva a kórházban megállapították, hogy szervezetem már napok óta mérgezett állapotban van, vagy eszem azonnal, vagy nem lehet többé megmenteni. Erre se ettem, mire átjött a nyomozó és 3 órás beszélgetés (!) után teljesítette követeléseimet. Ezért vagyok itt a kórházban már több mint egy hónapja, ezért fogok tárgyalásom után dolgozni, stb.


Drága Anyám és Kicsi, aki már a testvérem, húgom is vagy! – Mindeddig személytelenül írtam, kerülve a levélforma látszatát, mert egy rab mindig, minden pillanatban ki van téve a “lebukásnak”. Stílustalan, hevenyészett soraim ezért is vannak tele a zsargon szavakkal, közönséges kifejezésekkel, hogy naplószerű legyen. Holnap visszamegyek a fegyelmi osztályra, több alkalmam nem lesz az írásra, így utolsó éjjel a fürdőszobában görnyedve írom ezeket a sorokat, verseket, az elsőtől az utolsó betűig egyhuzamban. Már nagyon fáradt vagyok, rövidre kell fognom a mondókámat.

A kórházat részben önként hagyom el, mert rengeteg a beteg és bajtársiatlanság lenne tovább egyedül lakni egy kórtermet. (Még itt is el vagyok különítve mindenkitől.) Holnap kezdődik újra a hideg (a zárkában mindkét kezem kicsit fagymarta lett). Az öt lépés ide, öt lépés vissza és a kibli bűz.

Viszont kosztom annyi van, hogy felét sem tudom megenni. Itt minden bajtársam dédelget. Ismeretlen emberek küldenek kilószám cukrot, margarint, kekszet. Már csak 2-3 hét választhat el a tárgyalástól, utána pedig – 7 hónap után – újra emberek közé kerülök. Remekül nézek ki, itt még tejet is kaptam minden nap, szívem is elketyeg még sokáig.

Művészi fejlődésem kissé zsákutcába került, amiből az erélyes kritika fordított vissza. Képtelen vagyok most verset írni, mindent összetépek, tele vagyok kínlódással, keresem az új formát, hangot, az egyéniségemnek megfelelő kifejezés lehetőségeit. Rengeteget kell még tanulnom, tele vagyok utánérzésekkel, reminiszcenciákkal és nem biztos, hogy a burokból kitörve lepke lesz belőlem.

Társaimmal (Vác most a fiatal magyar líra egyik legjelentősebb központja) jelenleg a világirodalom legnagyobb költőit fordítjuk. Kissé későn kapcsolódtam bele (ők már nyáron elkezdték) de műfordításaim óriási feltűnést keltettek. Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Kosztolányiék színvonalán emlegetnek párat közülük, és egy-két verset az illető versek legjobb magyar műfordításának. Most ebben is – úgy érzem – kissé visszaestem. Nincs kedvem mások verseit átélnem, kifejeznem, mikor a saját érzéseimet nem tudom formába önteni.

Anyukám! Szerelmes vagyok a leányodba úgy, ahogy még őt se szerettem soha, és képtelen vagyok egy verset írni! Szörnyű tehetségtelennek érzem magam – először végre életemben! Kicsi fényképe korszakot jelent érzéseimben.

Anyám, nagyon vigyázz rá! Az arcában az áldozat szelíd fájdalma van. Ő csak adni akar. “Széthullt életemből máglyákat égetek lelkedben, hogy szebbé írjad a verseidet…” valami ilyen van a mosolyában. Zavard szórakozni, légy zsarnok mama és ne engedd otthon elfonnyadni. Tőlem úgysem veheti el senki, mert ha a szerelme másé lesz én akkor is bátyja maradok és ott fogok állni mellette, még ha nem akarja is. Nincs joga miattam mártírkodni. Nem tekintheti magát menyasszonyomnak, nem fogadom el a szavát: “Várlak!”

Ne engedd őt morális előítéletekből lemondani fiatalsága szépségeiről! Hogy én szeretem, ezt tudhatja, de ebből kötelező erkölcsi gátakat nem kovácsolhat magának. Leányod ő Anyám, és nem a fiad menyasszonya, tehát bizonyos értelemben tulajdona. Csak az ő érdekeit és boldogságát tartsd szem előtt, ne pedig az enyémet!

Kicsi! Mindent látok az arcodból. Azt is, amiről nem beszélhetek Anyámnak se, mert az a Te titkod. Az életed nem hozhat olyan fordulatot, hogy engem elveszíts, de eddig is megvoltunk ketten: én és a szerelmem irántad, a Te áldozatod, csak fájdalmasabbá teheti ezt az érzést. És ez a szerelem most is parancsol, mint akkor parancsolt: ha neki ez fájdalmat jelent, el, el Tőle.

Ha előfordul, hogy vágysz egy csókra, egy kis gyöngédségre és áldozatból nem fogadod el ezt az életajándékot, akkor én és a szerelmem kitagadunk Téged a közösségünkből. Ha vársz, csak akkor teheted ezt, ha belső kényszerűségből fakad. Ha azért vársz – és vagy hűséges, mert egyszerűen nem tudsz mást tenni.

Az élet csak itt állt meg mibennünk, de odakint erős sodrása van, ami 4-5 éves emlékeket elsodor magával és a mélyébe rántja. Az emlékeidből rakosgatod most ki az arcomat? Vigyázz, Édes, mert azok már csalóka képet adnak. Azokról a távolság és az idő már lemosolyogta – széppé tette a zúzmarát és foltokat. Akit bennem kapni fogsz, az több lesz, vagy kevesebb, de más lesz, mint amit szemed őriz rólam.

Végtelenül szeretlek Kicsi, és fáj, ha arra gondolok, hogy mások szívják be hajad, ruhád illatát, mások fürösztik lelküket a mosolyodban; de kín ha eszembe jut, hogy részt vállalsz a sorsomból, eldobod magadtól az egyetlen valóságot: az életet egy ábrándért, amely lehet, hogy sohasem valósulhat meg. –

Nagyon sietnem kell már az írással, mert lassan hajnal lesz és egész éjjel égettem a villanyt, már kétszer becirkliztek (leső) és vissza kellett másznom az ágyba. – Ha nem tudlak lebeszélni a várásról, csak annyit. Tanulj és olvass Kicsi, ismerd meg a világirodalmat, járj operába, színházba és eszetekbe ne jusson nekem valamit venni, vagy különösen amit tegnap hallottam: pénzt beküldeni nekem. (Én, ha innen kimegyek, meglehetősen vagyonos ember leszek, aki semmit sem tud kezdeni a mai műrostos vacakokkal, amit Ti esetleg vennétek nekem.) Ne gyűjtsetek semmit, ne vigyázzatok semmire, csak az egészségetekre és a jókedvetekre!

Én is őrzöm még szememben a régi, vidám kölyök-mosolyt, mint valami olimpiai lángot, hogy egyszer még a Tiétekben is föllobbantsam. Azért éhségsztrájkoltam, hogy tudjak pénzt keresni, esetleg küldeni is. Ha sikerül költsétek el!

– – Anyám! Kicsi mindenekelőtt!!

– – Kicsi! Anyám mindenekelőtt!!

– Csak egymásra vigyázzatok, akkor rám vigyáztok!

Még sok idő van, míg innen kimegyek, de már a felén biztosan túljutottam! És ha nem, ha közben Te, Kicsi már régen mást szeretsz, maradj meg azért húgomnak, maradj az Édesanyám mellett, akinek most Te vagy legközelebb a szívéhez!

Azt hiszem Ti megbocsátjátok, ha kissé elérzékenyültebb a hangom, mint az egy “hösch”-höz illő, de nekem már szabad egy kissé szentimentálisnak lennem. Erre a négy év alatt jogot nyertem.

Már lassan görcsöt kap a kezem az írástól, de elég sokat összeírtam este óta ezzel a ceruzacsutkával.

Nagyon nehezen búcsúzom Tőletek. Félek, hogy meg se kapjátok, hogy észreveszik, s ebben az esetben megint nagyon-nagyon soká nem foglak Titeket látni. Egyelőre ne tartsatok miattam semmiféle meglepetéstől, igyekszem kissé elkerülni az állandó központi figyelemből, és kevesebb feltűnéssel viselni a darócot. Amnesztiákban és egyebekben velem kapcsolatban ne reménykedjetek, én csak teljes győzelem esetén megyek ki innen.

Isten Veled, Édesanyám! Kicsi, Téged pedig – még gondolatban is – csak simogatva, vigyázva, de végtelen szerelemmel ölellek. Végül pedig álljon itt legelső versem, ami mindmáig a legkedvesebb maradt: Így bocskorosan…

”Így bocskorosan úgy-e megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?…”

Forrás: gereczattila.uw.hu/index.html

Mi a reakciód?
👍tetszik
0
👍tetszik
👎nem
0
👎nem
💘szeretem
0
💘szeretem
😡dühítő
0
😡dühítő
😂vicces
0
😂vicces
😮húha
0
😮húha

Vélemény, hozzászólás?

Iratkozzon fel a Védett Társadalom Alapítvány hírlevelére!

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

További cikkek