2024.június 21.
Alajos, Leila

A háború első lövése

Facebook
Email
Telegram
Twitter
VK
Nyomtat
000 par7893957

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

A jelenlegi Ukrajna területe évszázadok óta Oroszország és a Nyugat geopolitikai szembenállásának a terepe. Ha csak a középkorig tekintünk vissza, akkor e régióra hol a lengyelekhez, hol pedig az oroszok terjesztették ki a befolyásukat. De végig dúlták Dnyeper és a Dnyeszter vidékét Napóleon és Hitler csapatai is. A cél mindig Oroszország gyengítése, leigázása volt. Így van ez ma is, Ukrajna eszköz és felvonulási terep. A Nyugat és Oroszország egymásnak feszülése különböző intenzitással, de lényegében a Szovjetunió felbomlása óta folyik. A 2022. február 24-én kirobbant háború gyökerei tehát mélyek, a szembenállás történelmi, legújabb fejezete pedig tíz évvel ezelőtt, a második Majdannal kezdődött. De hogyan fajultak el a 2013. novemberének végén kezdődött tiltakozások 2014 februárjára véres puccsá, mikor dördült el a háború első lövése? A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

Tíz éve, 2013. november végén kezdődtek a tüntetések Kijev központjában. A kezdetbe békés, a hatalom elleni civil tiltakozásokra hamar rátelepedett az ellenzék, a helyzet gyorsan radikalizálódott, és a történet februárban a Nyugat asszisztálása mellett Viktor Janukovics államfő megbuktatásával végződött.

„Nevezzük nevén a gyereket, az ukrán olvasatban a <méltóság forradalmaként>, míg az orosz narratívában puccsba torkolló <színes forradalomként> emlegetett Majdan külföldről szponzorált puccs volt”

Ez ma már nem titok, hiszen maguk a szponzorok is elismerik. Azokban a hónapokban első pillantásra maroknyi nacionalista kényszerítette térdre Ukrajnát, ám ha a nagyobb képet nézzük, akkor ezeket a radikálisokat is az oligarchák, míg őket a geopolitikai játszma igazi főszereplői mozgatták. Ezt követően döbbentek rá előbb a Krímben, majd a Donbasszban, hogy Ukrajna már nem létezik, míg Moszkvában kétségbeesetten észlelték, miként csúszik ki Oroszország befolyási övezetéből a geostratégiai szempontból kulcsfontosságú Ukrajna.

Ám azt, hogy miként fejlődtek 2013. november 21-től 2014. február 21-ig az események, mi volt a békés tüntetésekből tömeggyilkossággá fajult, majd puccsba torkolló történet mozgatórugója, jelentős mértékben ma is homály fedi. Ezt próbálta meg oszlatni még az öt évvel ezelőtti évfordulón a Strana.ua ukrán portál.

„Először is felmerül a kérdés, hogy elkerülhetetlen volt-e a Majdan?”

Klasszikus értelemben vett forradalmi helyzetről nem beszélhetünk, növekvő elégedetlenségről annál inkább. A vállalkozókat a növekvő terhek, a gazdaság lassulása nyomasztották, az oligarchák egyre kevésbé akartak osztozni a hatalommal, a kormányzó Régiók Pártjában pedig az elnök családjának a párt felett egyre inkább kiterjedő befolyása keltett feszültséget. A gyors európai integráció ígérete által mobilizált lakosságnak a még ukrán méretekben is eluralkodó korrupcióból lett elege, a fiatalok és a középosztály pedig ráadásul Brüsszellel valamint Washingtonnal egyetemben felháborodott azon, hogy Kijev az utolsó pillanatban visszatáncolt a társulási megállapodás aláírásától.

„S hogy miért nem írta alá Janukovics a társulási megállapodást?”

Az elnök eredetileg arra készült, hogy aláírja a megállapodást az EU-val, majd a megszokott módon ennek birtokában alkudozik Oroszországgal, és próbál engedményeket kicsikarni például a gázár kérdésében. Moszkva viszont egyértelműen azt várta Janukovicstól, hogy a kelet, a Vámunió felé vigye Ukrajnát. Az orosz vezetés ezt a helyzetet úgy élte meg, hogy elkezdődött a döntő csata Ukrajnáért a Nyugat és Oroszország között. Közben Brüsszel is fokozta a nyomást Kijevre, és Julija Timosenko szabadon engedését követelte. De Janukovicsék arra is rájöttek, hogy a társulási és szabadkereskedelmi megállapodás nem okvetlenül előnyös Ukrajnára nézve – ami később be is bizonyosodott -, és az ezzel járó megszorítások az államfő politikai végét jelentik. Janukovics tehát folytatta a pávatáncot, és a Kremlt szondázta, mit tudna adni, ha Ukrajna visszalépne a társulási megállapodástól. Egyébként Viktor Janukovics végül meg is kapta, amit remélt, hiszen december 17-én Moszkvában megállapodást írtak alá, amelynek keretében Ukrajna számára a korábbi 410-420 dollárról 268-ra szállították le a gáz árát, emellett Kijev 15 milliárd dolláros kedvező kamatozású hitelt kapott, valamint orosz befektetéseket helyeztek kilátásba az ukrán iparba. Ukrajnának tehát nyilvánosan nem kellett elköteleződnie a Vámunió mellett, és nem szorult rá a drákói megszorításokat követelő IMF hitelére sem.

„Általánosan elfogadott vélemény szerint ez a visszalépés robbantotta ki a Majdant, az Európai Unióval kötendő társulási és szabadkereskedelmi megállapodás aláírásának elmaradása azonban önmagában még kevés volt egy tömeges elégedetlenségi mozgalom kirobbanásához”

Nem véletlen, hogy a bejelentés után, november 21-én csak kevesen mentek ki tüntetni, és ők sem léptek fel agresszívan. Árnyalja azonban a képet, hogy a Régiók Pártjának belső ellenzéke – Valerij Horoskovszkij oligarcha és a Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács titkára, Andrij Kljujev – viszont elérkezettnek látta az időt, hogy fellépjen a „Család”, Janukovics és köre ellen. Feltűnő volt, hogy kezdetben a tiltakozások nem igazán különböztek a korábbiaktól, a tüntetés azonban kezdeti kis létszáma ellenére hatalmas média támogatást kapott. A tiltakozásokra három nap múlva kezdtek rátelepedni az akkori ellenzéki pártok, a Haza (Jacenyuk), az ÜTÉS (Klicsko), a Szabadság (Tyjahnyibok) és az oligarcha Petro Porosenko. Ehhez járult, hogy a Nyugat is aggódva szemlélte Janukovics oroszbarát fordulatát.

Aztán november 30-án felgyorsultak az események, a hatalom durván fellépett a tüntetőkkel szemben. Formálisan azért indult meg a rendőri akció, hogy felszabadítsák a helyet az újévi fenyő számára, a berkutosok, a különleges egységek viszont válogatás nélkül elkezdtek verni mindenkit. A tüntetők többsége akkor már nem is diák, hanem Kijevben szállított nyugat-ukrajnai volt, akik egyébként aktívan ellenálltak a rendőri beavatkozásnak.

„A történtek kapcsán felröppentek különböző elméletek, ám jó eséllyel a hatalom ostobasága vezetett az összecsapásokhoz”

A tüntetők szétverését mutató felvételek gyorsan terjedtek, a felháborodás pedig ezeket látva egyre nőtt. Közben bekövetkezett az első nyílt törés Janukovics csapatában, tiltakozásul lemondott Szergej Ljovocskin, az elnöki adminisztráció vezetője, az ellenzék pedig másnapra tömegtüntetést hirdetett.

A hatalmas, százeres nagyságrendű tüntetés ismét összecsapásokba torkollott. A tüntetők elfoglalták a városi önkormányzatot, színpadot állítottak fel a Függetlenség terén, a „Majdanon”, rátámadtak a rendőrökre, elkezdték az elnöki adminisztráció ostromát, és úgy tűnt, Kijev teljesen az ellenzék oldalán áll.

„A felfordulás kezdeményezői nem provokátorok – mint azt az ellenzék terjesztette -, hanem a Jobb Szektor radikálisai voltak”

Ők később ezt be is ismerték, hozzátéve, hogy az ellenzéki vezetők tudtával és beleegyezésével rohamoztak. Miután azonban világossá vált, hogy nem sikerül elfoglalni az elnöki adminisztráció épületét, az ellenzéki vezetők elhatárolódtak tőlük. A történtek megmutatták, hogy a hatalom kész ellenállni, nem fogja feltartott kézzel megadni magát. Ráadásul az akkor még viszonylag békés ukrán lakosság megdöbbenve látta, hogy maszkos alakok láncokkal és botokkal verik a rendőröket. Ez a többségre rémisztően hatott, míg a hatalom híveit aktivizálta. Janukovics ennek hatására elállt a tüntetők még novemberi követelésének teljesítésétől, és a tervekkel ellentétben mégsem menesztette Mikola Azarov kormányfőt.

„Fontos kérdés, hogy kik finanszírozták a Majdant?”

Ugye emlékezhetünk arra, hogy Victoria Nuland amerikai külügyi államtitkár még 2013. december 13-án a washingtoni Nemzeti Sajtóklubban azt fejtegette, hogy Washington 5 milliárd dollárt fektetett be abba, hogy ezt (Majdan) és egyéb céljait elérje. Az Egyesült Államok és az Európai Unió valóban komoly pénzügyi és politikai támogatást nyújtott a nyugatos ukrán ellenzéknek, így például nyugati pénzekből finanszírozták az ellenzéki Hromadske tévécsatornát, de az is ismert, hogy radikális ukrán nacionalisták, például a később Olesz Buzina újságíró meggyilkolásában részt vett két személy a kanadai nagykövetségen kaptak menedéket. Kevesebb szó esik ugyanakkor arról, hogy konkrétan a második Majdan fő pénzügyi támogatói a Viktor Janukoviccsal szembenálló ukrán oligarchák – köztük még az elnök pártjából is, mint Andrij Kljujev – voltak.

„De az is érdekes, hogy kik nem hagyták az eseményeket nyugvópontra jutni?”

Így amikor a Majdan már lanyhulni kezdett, 2013. december 25-én a boriszpoli repülőtérre vezető úton ismeretlenek megverték Tatyjana Csornovol újságírót. Ezért persze az ellenzék a hatalmat tette felelőssé, a fordulat után az esetet vizsgáló bíróságok azonban nem tudtak megállapítani politikai indítékot Csornovol megverésében. De hibát hibára halmozott a hatalom is, hiszen 2014 januárban már úgy tűnt, hogy a Majdan kifulladt, már csak az autós tüntetések maradtak, amikor egy január 16-i törvénnyel a kormány betiltotta az öt gépkocsinál nagyobb konvojokat, amellyel új lökést adtak a tiltakozásoknak. Rá három napra a kijevi „vecsén” a tömeg azzal vádolta az ellenzéki vezetőket, hogy gyengék, és nem képesek a hatalommal szembeszállni, erre a radikálisok megkezdték a parlament épületének ostromát. A hatalom azonban nem lépett közbe, mert Viktor Janukovics a passzivitásával akarta demonstrálni békés szándékait a Nyugatnak.

„A hatalom napokig tartó passzivitás fordulópontot hozott a Majdan és a hatalom szembenállásában. A tüntetők megérezték, hogy az elnök gyenge és határozatlan”

Az addig kiváró állásponton levők – például Ihor Kolomojszkij oligarcha – is ekkor kezdték el támogatni a Majdant. A hatalom megingását látva az ellenzék offenzívába ment át, az ellenőrzés pedig kezdett kicsúszni a Janukovicsék kezéből, akiket az első halálesetek teljesen demoralizáltak. Január 22-én a Majdanon az első vizsgálatok szerint közvetlen közelről meggyilkoltak két tüntetőt, ami aligha állt a hatalom érdekében. Elszabadultak az indulatok és tömegesen jelentek meg Kijevben verőlegények („tyituski”), akik a Majdan résztvevőire támadtak rá, vagy egyszerűen csak törtek-zúztak. Ezek az akciók még jobban eltántorították az embereket a hatalomtól. Az események hatására a Régiók Pártja visszafordíthatatlan bomlásnak indult. Ekkor megkésve és kapkodva az elnök mégis csak leváltotta a kormányfőt. Hibáját tetézve Azarov helyett ideiglenesen a „Családhoz” köthető Szergej Arbuzovot nevezte ki, majd defenzívába kerülve az ellenzékkel kezdett tárgyalásokat, és a kormányfői, illetve helyettesi tisztséget ajánlotta Arszenyij Jacenyuknak és Vitalij Klicskónak.

Tovább fokozta a feszültséget, hogy a Majdan vezetői február 17-én Angela Merkel német kancellárhoz utaztak, ami a másnap kezdődött összecsapások fényében máig találgatásokra ad okot. Egyesek szerint Merkel áldását adta az erőszakos hatalomátvételre, míg mások úgy látják, a német kancellár épp ellenkezőleg, nyugalomra és kompromisszumra szólított fel, ami nem tetszett az ellenzékieknek, és az események radikalizásával akarták visszafordíthatatlanná tenni a történéseket.

„Tény, hogy február 18-ra mindkét fél készült. Rendőri erők és különleges alakulatok érkeztek Kijevbe a Majdan megtisztítására, de készültek a harcra a tüntetők is”

Miután a radában a leszavazták a 2004-es alkotmányhoz való visszatérést, radikális ellenzékiek megtámadták a parlament épületét, a rendőrök azonban szétverték és visszaszorították a tüntetőket. Másnapra a főváros központját megtisztították Kijev a barikádoktól, csak a tulajdonképpeni Majdan maradt a felkelők ellenőrzése alatt. Janukovics azonban itt megállt, és ismét az ellenzékkel tárgyalt. Február 19-én este bejelentették, hogy megszületett a megállapodás az ellenzék és a hatalom között.

„Másnap pedig Kijevbe érkezett a lengyel, német, francia külügyminiszter a szembenállás rendezésére. Ehelyett ez a nap lett a Majdan legvéresebb napja, egyben legnagyobb és legszörnyűbb titka”

A máig elterjedt hivatalos verzió szerint a hatalom elkezdte leöldösni a tüntetőket, míg a másik nézet szerint provokációról van szó. Tény, hogy először a Majdanból kezdtek lőni a rendőrökre, és ezt a lvivi illetőségű Ivan Bubencsik hírhedt 2016-os beismerő interjúja, majd az ellene rendőrök meggyilkolása miatt indított eljárás, és az egyéb tényfeltáró munkák után már nehéz megkérdőjelezni. Talán az sem véletlen, hogy az évekig tartó vizsgálat ellenére a több mint száz halottat követelő lövöldözés miatt egyetlen jogerős ítélet sem született volt rendfenntartóval szemben. A rendőri erők menekültek, a felkelők utánuk, ekkor azonban mesterlövészek kezdték lőni a tüntetőket. Éppen akkor, amikor megkezdődött Viktor Janukovics találkozója a lengyel, német és francia külügyminiszterrel. Janukovicsot sokkolták a történtek, a hatalom láthatóan megingott, az elnök lényegében kapitulált, a rendfenntartó erőket kivonták Kijev központjából. A Majdanon elkezdett lövöldözés elérte a célját.

Janukovics – ezt Vlagyimir Putyin elbeszéléséből tudjuk – még február 21-én délelőtt is azt hitte, hogy nem veszett el minden, az ekkor született megállapodás szerint ő maradt volna az elnök 2014 őszéig, az előrehozott választásokig.

„A nyugati diplomaták állítólag figyelmeztették az ellenzéket, hogy a megállapodás esetleges felrúgása háborúhoz vezethet, a Majdan vezetői azonban este kijelentették, hogy nem ismerik el a hatalom és az ellenzék megállapodását”

Az ukrán elnök ekkor hagyta el a fővárost, és Harkivba sietett. Reggelre azonban megtörtént a hatalomátvétel, az életveszélyben lévő, összeomlott államfőt pedig az oroszok mentették ki Ukrajnából. A Majdant támogató erők közben a radában nyomultak tovább, Olekszandr Turcsinovot tették meg parlamenti elnöknek, azonnal visszaállították a 2004-es alkotmányt, megszüntették az orosz nyelv addigi státuszát, meglebegtették a krími orosz katonai bázisról szóló harkivi megállapodás felmondását, és megfosztották Viktor Janukovicsot államfői tisztségétől.

„A Majdan alkotmánysértő módon, de győzött, a puccs beteljesedett”

Az új ukrán vezetés egyik első törvényhozási aktusa az orosz nyelv addigi státuszának megszüntetése volt. Sem a kezességet vállaló külügyminiszterek, sem az Európai Unió nem ítélte el a puccsot. Az eszkalálódást az ezt követő nyolc év során még többször meg lehetett volna állítani, ám mivel ez nem történt meg, az események innen már mondhatni logikusan vezettek 2022. február 24-ig, az orosz-ukrán háború kirobbanásáig.

Forrás:Moszkva tér

Mi a reakciód?
👍tetszik
0
👍tetszik
👎nem
0
👎nem
💘szeretem
0
💘szeretem
😡dühítő
0
😡dühítő
😂vicces
0
😂vicces
😮húha
0
😮húha

Vélemény, hozzászólás?

Iratkozzon fel a Védett Társadalom Alapítvány hírlevelére!

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

További cikkek