A felszín, a külsőségek néha megtévesztik az embert. Különösen akkor, ha valakik tesznek
arról, hogy átverjenek bennünket. De miért is? Wass Albert erdélyi írónk tűpontosan
megfogalmazza a lényeget: „Az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat,
és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a
dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való,
hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon
nélkül. Mert az élet értelme a szép. És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember
valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban
arra gondol: mi hasznom lehetne ebből? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal fölépít, az
hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik ember dönti le, aki irigyli a hasznot, és a helyén
nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma.”
Mindjárt eszembe jut a kenyér. Az alap, a táplálék, az élet maga, amihez nem kell más,
csak liszt, víz, só és kovász. Emlékszem, gyerekkoromban Budapesten miféle gyáripari
termékeket ettünk, rengeteg adalékanyaggal, stabilizátorral, miegyébbel. Karácsonykor,
húsvét idején, külön művészet volt becserkelni a boltban zárás előtt az utolsó szállítmányt.
Így valahogy sikerült viszonylag friss szeleteket helyezni az ünnepi asztalra. Telt-múlt az
idő, vége lett az „átkosnak”. Javult a minőség, de csak mértékkel. Jöttek az „egészség-
kenyerek”, a barnák, a gyanúsan könnyűek, bennük teljes kiőrlésű liszt helyett melasz vagy
kakaó. Hízott a haszon, meg mi is, mert táplálék helyett csak a kalóriák épültek be a
szervezetünkbe. Eltelt bő harminc év, de mintha valakik megállították volna az idő
kerekét. „Nem minden zöld, ami annak látszik” – olvastam a címet az egyik napilapban
néhány héttel ezelőtt. A cikkből aztán megtudhattam, hogy a zöldre festés, a
„greenwashing” mára szakkifejezéssé vált. A gyártó vállalat ügyes marketingstratégiát
alkalmaz, megcélozza vele a környezettudatos, jó szándékú fogyasztót, miközben esze
ágában sincs felelősséget vállalni a természeti és emberi életfeltételekért. Marad a régi
technológia, nyersanyag-felhasználás, a zöld arculat csak álca, amivel arcpirulás nélkül
lehet maximalizálni a profitot az élővilág és társadalmi kérdések iránt egyre fogékonyabb
és igényesebb piacokon. Az írás aktualitását az adta, hogy az Európai Parlament
környezetvédelmi szakbizottsága most új eszközökkel venné fel a harcot a cinikus
hozzáállás ellen, éppen egy magyar képviselő, Tóth Edina előterjesztésében.
Örök és megunhatatlan példa a haszonra a gyógyszeripar. Ugyan ki ne botlott volna már a
nagy cégekkel, gyártókkal kapcsolatos információkba, amelyek közül számos hatott
sokkolóan? Mostanában kaptam éppen egy elektronikus levelet, benne a kéréssel, hogy
feltétlenül adjam tovább. Óvatos vagyok a világhálóval, dőltem be már magam is neki, azt
is tudom, hogy segítségével minden és annak pont az ellenkezője is büntetlenül közzé
tehető. Így kiderült, hogy a sürgős felhívás tárgya, egy könyv, már 2011-ben megjelent. Ez
mit sem von le az érdekességéből. Magyar címe: Mellékhatás: halál. Szerzője John Virapen,
egy Brit Guyanában született orvos, aki csaknem egy évtizedig volt a világ egyik legnagyobb
gyógyszeripari cégének, az amerikai Eli Lillynek a svédországi termékmenedzsere, majd
vezérigazgatója. Zseniális kártyajátékos lehetett, vezetése alatt a haszon évi hétszázezer
dollárról 15 millióra dagadt. Aztán valószínűleg megundorodott és kipakolt. Könyvében
elmesélte a praktikákat, trükköket, presszionált vagy megvesztegetett orvosokról, kitalált
betegségekről, kutatásokról, melyek során a legutolsó szempont volt a betegek érdeke. A
könyv mellé kívánkozik egy film: A szökevény – megvan, ugye? Egy érdekfeszítően profi
amerikai krimi, a főszerepben Harrison Fordot és Tommy Lee Jonest láthattuk. Harminc
évvel ezelőtt, 1993-ban mutatták be, a gyógyszerkutatás hamisításáról szólt. Változott
azóta valamit a világ? Davosban éppen néhány hete kérdezték újságírók a pofátlan Pfizer-
vezér Bourla-t: „Mikor tudta meg, hogy a vakcina nem állítja meg a fertőzést?” Erre
válaszolta mindegyre, hogy „Legyen szép napjuk!”
De most rugaszkodjunk el a rögvalóságtól és nézzünk magasabb szellemi szinteket!
Idén január 23-án Bécsbe utazhattam és meghallgathattam Daniil Trifonov szólóestjét. Az
idén 32 éves, tüneményes orosz zongoravirtuóz a Musikvereinsaalban lépett a közönség elé.
Ebből a legendás Aranyteremből közvetítik a Bécsi Újévi Koncertet, a csodás esemény ma
már minden évben 90 országot és egymilliárd embert ér el. A tradíció 84 éves, 1939-ben
Clemens Krauss vezényelte először a Bécsi Filharmonikusokat. Az osztrák főváros kellemes
arcát mutatta, nem volt sehol közlekedési dugó, se szél, se hideg, én beléptem az impozáns
nagykapun és megcsapott a bágyadtság. Semmi ragyogás, csak diszkrét félhomály, a
nagyterem pedig, ahol „a hangszereknek is arany a zengésük”, egyszerűen kopott volt. A
látszat néha bizony csal. Három héttel előbb a több tízezernyi szál virág, a jól öltözött
közönség és a remek operatőri munka elfedte a megviselt székek látványát, az elhasznált
pódium sem látszott, mert rajta a világhírű zenekar ült. A világ meg elájulva figyelte,
nézte a gyönyörű kazettás mennyezetet, a káprázatos balettbetéteket, az elegancia és
kifinomultság csúcsát.
Két nap múlva itthon dolgom volt az Andrássy úton. Bécs után ellenállhatatlan vágyat
éreztem, hogy bemenjek az Opera előcsarnokába. Nem csalódtam, az volt, aminek látszott.
Budapest ékköve, a fényűzően felújított Andrássy úti palota, teljes szépségében.
Kiss Gyöngyi
