Minden nemzedék kitermeli a maga Ács Feriit, Gerébjeit, Bokáit és Nemecsekjeit – véli Szentesi Zöldi László, aki arról is mesélt, milyen volt a kilencvenes években magányos nemzeti médiaharcosként bolyongani. A Magyar Nemzet lapszerkesztője arra figyelmezetetett, az újságíró világ nyüzsgő társasági élete kikopóban van, és egyre több a „szakmunkás” a média galaxisában. Földi-Kovács Andrea, az Axióma főszerkesztője, egykori televíziós riporter szerint a fiatal újságírókról – habár megérdemlik, hogy megelőlegezzék nekik a bizalmat – akkor derülne ki, hogy milyen fából faragták őket, ha olyan helyzetbe kerülnének, amilyenben a idősebb kollégáik voltak egykor. De szó esett az influenszerek könnyen jött sikereiről is, valamint arról, milyen szerepe van a nyilvánosság régi és új alakítóinak abban, hogy a másként gondolkodók már nem tudnak egy asztalhoz ülni.

– Az imént közös megegyezéssel abban maradtunk, hogy a kávézó egy csöndes, félreeső szegletében üljünk le beszélgetni. Van valamilyen félsz önökben, hogy ismert jobboldali médiaszemélyiségekként persona non graták egy budapesti vendéglátóhelyen?

Földi-Kovács Andrea: Bennem félsz nincs, de meg tudom érteni, ha másokban van, mert sok negatív tapasztalat éri őket. Ugyan régóta beszélünk szólásszabadságról, de valójában még 2022-ben sem lehetünk tökéletesen elégedettek e téren, és ezt a legtöbbször jobboldali, konzervatív emberek tapasztalják meg a saját bőrükön. Azt, hogy elmondják nyilvános helyeken a véleményüket, például egy kávézóban ülve, és a szomszédos asztal irányából valamilyen atrocitás éri őket. Persze a mai felfokozott helyzetben érthető, hogy összeszólalkoznak, vitáznak az emberek, de ezek valójában nem viták. Ha azok lennének, annak még lenne értelme.

– Hát akkor micsodák?

F.-K. A.: Szóbeli bántalmazások. Jobb esetben. Vannak azért pozitív tapasztalataim is, de ritkán alakul ki tartalmas és értelmes párbeszéd egy ilyen szituációban.

– Szentesi Zöldi László: Nekem több pozitív tapasztalatom van, mint negatív, habár egy kifejezetten rossz esetet fel tudok eleveníteni sok-sok évvel ezelőttről.

A buszon kellett elzavarnom egy urat, aki veréssel fenyegetett. Hamar inába szállt a bátorsága, és elmenekült. Elmaradt a verés.

Azért is érdekes, amit kérdez, mert én vidéken születtem, elmúltam húsz, amikor Budapestre költöztem, ma pedig már újra vidéken élek. Hetente kétszer vagyok a fővárosban, amikor napos lapszerkesztő vagyok a Magyar Nemzetnél. Budapesttel egyébként mindig jó barátságban voltam, de azt hozzá kell tennem, amióta ritkán járok erre, látom a romlás jeleit is. Jó pár éve nincs ennek a városnak gazdája, és ez nagyon meglátszik. Redszeresen megfordulok a Nyugati pályaudvar környékén, élhetetlen állapotok vannak ott.

– Szentesi Zöldi László szerint sem lehet vitázni már, csak a másikat vagy a közeli hozzátartozóit szidalmazni? Vagy nem is volt a kulturált eszmecserének aranykora, csak úgy emlékszünk vissza rá?

Sz. Z. L.: Fiatalkoromban nagyon hittem abban, hogy a viták szükségesek. Épp a minap gondolkodtam el azon, vajon életem első harminc évében hány éjszakát töltöttem el teljesen haszontalanul különböző pincehelyiségekben – ahol már meg sem tudnám mondani, miről beszélgettünk – vitázással. Hogy ennek mi értelme volt, nem tudom. Biztos volt, de én még nem jöttem rá, hogy mi.

– Tehát ma már nem vitázik.

Sz. Z. L.: Ma már nem. Az ember egyszer csak felismeri, hogy kevés időnk adatott, és azt inkább a barátokkal és a rokonokkal kell tölteni. Miért kellene újra és újra leülni egymással szemben, hogy mindenki elmondhassa ugyanazt, amit eddig már ezerszer elmondott, hogy aztán ne történjen semmi? Ezeknek a vitáknak soha nem a meggyőzés a célja, hanem az erőfitogtatás. Ennek a folyamatnak én is részese, alkotója voltam, de ma már inkább olyan dolgokkal foglalkozom, amik örömet okoznak, és értelmet találok bennük.

F.-K. A.: Amikor még vitáztam, én komolyan vettem, hogy a meggyőzés a cél.

Kiugró sikert értem el például, amikor a Szimpla Kertben liberális barátaimat meggyőztem arról, hogy valójában én vagyok a szabadelvűbb,

ők pedig hozzám képest beszűkülten gondolkodnak.

– Erről tényleg sikerült meggyőznie őket?

 F.-K. A.: Hát… föladták (Nevet). Sok voltam nekik, nem engedtem ki őket a szorításból, és emiatt nem teljesen úgy alakult az estéjük, ahogy tervezték, ezért inkább kapituláltak.

– Ezzel már a fegyverarzenálját próbálgatta egy leendő keményen kérdező riporter?

F.-K. A.: Mondhatjuk, hogy a budapesti éjszakai élet jó gyakorlóterep volt erre, de azért a televíziós riporternek más alapvetően a feladata. Nekem ott nem meggyőznöm kellett senkit semmiről. A riporter feladata, hogy a kérdéseire kapott válaszokból a nézők le tudják vonni a saját következtetéseiket.

– Van abban szerepe a hagyományos médiának, hogy a másként gondolkodó emberek nem tudnak már egy asztalhoz ülni? Vagy inkább ez azóta van így, hogy a közösségi média színre lépett?

Sz. Z. L.: Azzal, hogy az internet, a Facebook, az okostelefonok betörtek az életünkbe, a viták felgyorsultak és minőségüket vesztették. Ha ezelőtt harminc évvel egy félbolond terjeszteni akarta az összeesküvés-elméleteit és levelet küldött az újságoknak, esetleg személyesen szerette volna eljuttatni a szerkesztőségekbe a szövegeit, a próbálkozásai már a kezdeteknél elhaltak. Ma az említett félbolond ünnepelt alakja lehet az internetes társadalomnak, akinek akár nyolc-tízezer követője is van, és éppen úgy odafigyelnek a sületlenségeire, mint a felkészült elemző gondolataira. Sajnos ma a Kárpát-medencében ami a közélet címszó alatt zajlik, egyre sekélyesebb, ugyanakkor történnek olyan hátborzongató dolgok nap mint nap, amitől az ember újra és újra visszaréved ebbe a világba, mint valami elfeledett szerelembe.

Akit egyszer elkapott a közélet gépszíja, nagyon nehezen szabadul. Az egész életem arról szól, hogy menekülnék ebből a szorításból, mégis benne vagyok.

Ha elmegyek nyaralni, és reggel ötkor felébredek, azonnal nézem a híreket. Ezek nem jó dolgok, mégis fogva tartanak bennünket az ilyen kényszerű cselekvések.

– Ki lehet szabadulni ezeknek a rossz reflexeknek a láncaiból valahogy?

Sz. Z. L.: Nagyon sokszor elgondolkodom, hogy mi marad utánam, ha már nem leszek. Vezércikkek százai, amik hétfőn megjelennek, és már szerdán nem érvényesek, mert túllépett az idő rajtuk? Elég ez nekem? Emiatt kezdtem el könyveket írni. Bátran ajánlom fiatal újságíróknak is, hogy lépjenek ki a hírek világából néha, mert abba nagyon bele lehet süppedni. Próbáljanak témákat rendesen kibontani. Könyvet ma is lehet írni, filmet készíteni még könnyebb is, mint régen.

Igyekezni kell maradandót alkotni, mert a mindennapi hírorkánban hamar ki lehet égni.

Láttam már kiégett huszonnyolcéves kollégát. Engem annyi idősen nem lehetett leállítani.

F.-K. A.: Visszatérve az előző kérdésre: a saját felelősségünket kell megvizsgálnunk abban, hogy miért ilyen a közélet, és miért durvult el a viszony a másként gondolkodók között. Erre ma különösen nagy szükség van. Olyan folyamatok indultak el a világban, amelyek a napi politikai csatározásokról el fogják vinni a figyelmet. Embert próbáló időszakokban hamar rájövünk, mi a fontos az életben valójában, és talán mindenki kicsit a saját felelősségét is alaposabban megvizsgálja.

Sokat változott a világ, igen, és benne a média is, de a saját felelősségünk ezzel együtt felértékelődött abban, hogy miként veszünk részt a változásban: mit olvasunk, milyen tartalmakat fogyasztunk, hogyan hat ez a személyiségünkre, mennyire építjük be a saját vitakultúránkba?

Az a lehetőségünk is megvan, hogy megpróbálunk ellentartani, új életvitelt kezdünk, vidékre költözünk, két napot járunk Budapesten hetente, ahogy Laci, és korlátokat szabunk annak, hogy ez a megváltozott környezet mennyire hatolhat be az életünkbe.

– Akkor tehát, mi a média felelőssége?

F.-K. A.: A média természetéből fakadóan próbál minél nagyobb figyelmet generálni, és ennek érdekében akár olcsó, de hatékony eszközöket is igénybe vesz. Ezek azok, amik leginkább silányítják aztán a tartalmakat. Kattintásvadász címeket adnak, olyan produkciókat gyártanak, amik az érzelmek felfokozásával, a társadalom polarizálásával vonzzák a közönséget. Lehet, hogy ideje lenne mérlegelnünk, mennyire jó ez az irány, vagy legalább azt, mennyit akarunk ebből a továbbiakban fogyasztani. Annak nem látom sok esélyét, hogy a hagyományos média visszarendeződik a régi állapotába, a klasszikus értékekhez, a szakmaisághoz.

– Miért kopik ki szépen lassan a szakmai hozzáállás?  

F.-K. A.: Azért mert egyre kevésbé tud érvényesülni. Ahogy Laci is mondta, annyira felgyorsult a hírciklus, hogy nem is tudsz elég körültekintően tájékozódni, ha a hírversenyben akarsz maradni. A régi szakmai követelmény az volt, ha beérkezett egy információ, legalább két-három forrásból ellenőrizned kellett. Ma vagy beszállsz a hírversenybe, és e cél érdekében feláldozol bizonyos klasszikus szakmai követelményeket, vagy kisodródsz a kanyarban.

– A statisztikák szerint világszerte egyre csökken a hagyományos médiába vetett bizalom, Magyarországon pedig különösen alacsony. Pedig a klasszikus médiában még mindig van tétje annak, hogy mi jelenik meg. Ha valaki téved, a vetélytársai azonnal megírják róla, aki pedig hazugságot terjeszt vagy nem tudja kellően alátámasztani, amit állít, beperelik, és biztos, hogy veszít. Ez alapján még mindig biztonságosabb a hagyományos médiából tájékozódni, hiszen komoly nyomás éri, hogy pontos információkat terjesszen.

F.-K. A.: Ennek rengeteg oka lehet. Például, hogy sokszor az emberek mást tapasztalnak a saját életükben, mint, amit olvasnak az újságban, vagy látnak a híradókban. Emlékezetes, amikor a német közszolgálati média napokig nem számolt be arról, hogy migránsok zaklattak tömegesen fiatal lányokat a kölni szilveszteri ünnepségen. Mindazonáltal nem vagyok biztos benne, hogy ezekből a kutatásokból a teljes igazságot ismerhetjük meg. Szerintem az, hogy az emberek egyáltalán nem bíznak a hagyományos médiumokban, inkább csak egy érzet, mint tény, amit mesterségesen generálnak hosszú évek óta. Sok közvélemény-kutatásból érdemes gyököt vonni. Hogy egy példát mondjak, a Transparency International rendszeresen mér úgynevezett korrupciós indexet, ami valójában nem a korrupció mértékét mutatja meg egy országban. Egyszerűen megkeresnek cégvezetőket, és megkérdezik tőlük, mit éreznek, mekkora a korrupció Magyarországon, ők meg beszámolnak a benyomásaikról. Az biztos, hogy nem segített a magyarok sajtóba vetett bizalmában, hogy értelmes párbeszéd nem alakult ki az oldalak képviselői között. Három évtizede azt hallgatjuk, hogy ami a jobboldali sajtóban megjelenik, az nem igaz, mert ott jelent meg, és pont. Innen indultunk, és igaz,

mára pró és kontra az a jellemző, hogy nincs vita a leírt, elhangzott állításokról, csak érzelmi alapú vádaskodás

Ugyan nem gondolom, hogy tényleg annyira bizalmatlanok lennének a magyarországi hírfogyasztók, mint azt a kutatások hirdetik, de abban egyetértek, hogy lehetne jobb a helyzet, hiszen ez a több évtizedes harc bizalmatlan légkört okozott, ami leülepedett az altalajba.

Sz. Z. L.: A szeriőz sajtó fogyasztási szokásai Magyarországon a kezdetektől alapvetően különböznek a szomszédos országokétól. Az eladott napilapok száma Ausztriában, Csehországban, de szerintem Lengyelországban is mindig magasabb volt. Magyarországon pedig a legalacsonyabb a térségben. Ez is azt jelzi, hogy a magyar polgárnak úgy istenigazából nem volt szokása soha, hogy reggelente kinyissa a kedvenc napilapját, és elmélyedjen a hírek elemzésében és értelmezésében. Itthon az ingyenes hírfogyasztás terjedt el. Nehezen találnánk olyan orgánumot, ami képes eltartani önmagát előfizetőkből. Persze ismerünk olyan mesét, hogy egy médium már akkor önellátó lett, amikor még a szerkesztősége ki sem lépett egy emberként az előző helyről. Ami a médiaháborút illeti:

a 90-es évek arról szólt, hogy néhány nemzeti harcos magában bolyongott, és mindegyikünk szentül meg volt arról győződve, hogy összesen öten vagyunk jobboldali újságírók az országban. Óriási erő és pénz mozgott a túloldalon. Ezt az aszimmetrikus szerkezetet teljesen lebontottuk mára.

Tudom, hogy a jobboldalon máig szokás azt ismételgetni, hogy nagy a baj, de én ezt nem hiszem. Ha azt nézzük, hova indultunk és hova jutottunk el, szerintem nagyon jó a helyzet. Emlékszem, amikor kilencvennégyben a Magyar Televízióban fölszámolták a Panorámát. Huszonéves kezdőként dolgoztam ott. Az egyik akkori végrehajtó néhány éve nagyon megsértődött rám, amikor felhívtam rá a figyelmét, hogy egy-egy operatőr, rendező még ma is élne, ha akkor nem bánnak el vele olyan kegyetlenül. Volt, aki öngyilkos lett, más a halálba itta magát, mert derékba törték a karrierjét. Ha úgy szocializálódsz, hogy a szakmában eltöltött első évedben máris egy ilyen brutális mészárlásnak leszel a tanúja, akkor olyan reflexeket, sérelmeket kezdesz el hordozni, amiken nagyon nehezen tudsz felülemelkedni.

– Elszaporodott az a jelenség, hogy valaki ma még újságírónak mondja magát, holnap viszont már influenszer, és figyelemfelkeltő tartalmakkal bombázza a fogyasztókat, hogy leegyszerűsített üzeneteket adhasson át nekik. Nem ront ez is az újságíró szakma megítélésén?

Sz. Z. L.: Nem feltétlenül. Megértem, ha valaki több lábon akar állni. Nagyon kevés olyan újságíró ismerősöm van, aki csak egy dolgot csinál. Az influenszerkedés pedig gyors sikerrel kecsegtet, ami az újságírásban ritkább. Volt, hogy egy gyakornok már az első napján azt kérdezgette, hogyan lehetne belőle külföldi tudósító. Mondtuk neki, hogy manapság egyre kevesebb külföldi tudósítója van a lapoknak, de ha jól végzi a munkáját, beszél nyelveket, akkor tíz-tizenöt év múlva akár megtalálhatja egy ilyen lehetőség. Nagyon csalódott arcot vágott, többet nem is láttuk a szerkesztőségben. Érthető, ha valaki nem akar ennyit várni a sikerre. Persze influenszerkedni lehet jól és rosszul. Ha valaki jó újságíró, akkor meg pláne jól kell influenszerkednie, ha már egyszerre akarja csinálni a kettőt. Ne az legyen a legnagyobb mutatványa, hogy egy vörös csörgős sapkában gurgulázik!

Ami viszont nem jó változás, hogy senki nem ismer senkit igazán a média galaxisában. Mi még nagyokat söröztünk, ettünk, jöttünk-mentünk együtt, volt közösségi élet a szakmában. Az újságírás eredetileg egy közösségi tevékenység. Más újságírókkal vagy együtt egész nap egy szerkesztőségben, együtt jártok ebédelni, barátaid vannak a kollégáid között, állandóan a közélet a téma, vélemények, cikkötletek születnek ebben a közegben. Ennek a világnak nagyjából vége, de legalábbis fakulóban van.

A fiatal újságírók egy része szakmunkássá vált. Bemegy a munkahelyére, leül, elkezdi írni a cikkét, és ha végzett, hazamegy. Nekünk még ezután kezdődött az élet.

F.-K. A.: A nagy változások már az online előretörésével elkezdődtek. Amikor még bent laktunk a XI. kerületben a Bercsényi utcában, nagy lelkesedéssel kezdtem a reggeleimet azzal, hogy a Hadik kávézóban egy kávé mellett elolvastam a friss újságokat. Nagyon szerettem a kezembe venni a nyomtatott lapokat, szerettem az illatukat, megvolt ennek a romantikája. Ez egy rituálé volt. Az online platformok szóhasználatához, stílusához képest egészen más minőséget képviseltek a nyomtatott újságok. A webnylev leegyszerűsített, lebutított. Ma ráadásul már nem is feltétlenül olvasással informálódunk, helyette videón nézzük az ifluenszereket. Tetten érhető, hogy ez visszahatott a gondolkodásunkra.

– Hogyan?

F.-K. A.: Felszínesebb, igénytelenebb, vagy mondjuk ki, egyenesen butább lett a közbeszéd és ezáltal a közgondolkodás. Lehet, hogy kemény szavakat használok, de ez a helyzet.

Sz. Z. L.: És nem elég nyitott. Azzal a néhány balos újságíróval, akit ismerek a nemzedékemből, bármikor leülök beszélgetni, és nagyon jól eldiskurálunk.

F.-K. A.: Vannak olyan élményeim, amikor még a kollegialitás csirái is megmutatkoztak a két oldal között. Együtt jártunk eseményekre dolgozni, még akár segítettük is egymást, és akár tiszteltük, becsültük azokat is, akikkel nem feltétlenül értettünk egyet, ha azt gondoltuk, hogy amit csinálnak, az szakmailag jó. Az egymástól való elszigetelődésünkben szerepet játszik az online tér, ahol véleménybuborékokba kerültünk. Nemcsak arról van szó, hogy csakis a saját közegükben informálódnak az emberek, de konfontálódni is kizárólag ott szoktak manapság.

– Mégiscsak volt egy aranykor, amikor a szakma egy zárt és összetartó céhként működött, és a kollegialitás áthidalta a senki földjét a lövészárkok között? Mindez abban az időben, a kilencvenes, kétezres években, amiről azt írják a történelemkönyvek, hogy akkor médiaháború zajlott?

 Sz. Z. L.: Azért ne essünk túlzásokba! Kilencvenhárom óta hallgatom, hogy a jobboldali újságíró, nem újságíró.

Harminc éve űzöm ezt a szakmát, nyelvvizsgáim, diplomáim vannak, a világ majdnem minden zugában jártam, minden tájékon vannak ismerőseim, de én nem vagyok újságíró. Nem tudok oda eljutni, ahova egy népszavás gyakornok születése jogán kerül.

Ha bármit teszek, ha százharminc évig élek, és Ausztráliában a koalákkal készítek exkluzív interjút, akkor sem leszek újságíró.

– Nem ugyanígy áll a jobboldal is a baloldali újságírókhoz?

Sz. Z. L.: Én személy szerint a legvéresebb szájú baloldali kollégától sem tagadnám el, hogy újságíró. Hogy mit gondolok róla, meg a véleményéről, az más kérdés. Nagyon szeretném ugyanezt a nyitottságot megtapasztalni azok részéről, akiknek állítólag a nyitottság körül forog az élete.

F.-K. A.: Azt a vitát is lezárhatnánk egyszer és mindenkorra, hogy van-e sajtószabadság. Azt hiszem, már mindannyian eljutottunk oda, hogy nem szeretnénk ezzel többet foglalkozni. Maradjunk annyiban, ahol le lehet írni, hogy nincs sajtószabadság, ott igenis van.

De hadd térjek még kicsit vissza az online térre, és az általa okozott változásokra! Azt azért rögzítsük itt is, senki nem mondta, hogy ezt rosszul kell csinálni.

Megváltozott az online tér miatt a sajtóban használt nyelv, igen, de ettől még ilyen keretek között is lehet igényes munkát végezni. Óriási szabadságot jelent például, hogy nincsenek a szövegeknek hosszúságbeli megkötései. Ez újabb lehetőségeket, dimenziókat nyithat meg az alapos újságírás előtt. Egyes kérdéseket még alaposabban be lehet mutatni és meghátterezni. Kihasználhatnánk ezt arra, hogy visszaadjuk a szakma hitelességét. Kérdés, hogy jelenleg, van-e számottevő ilyen törekvés.

– László említette a kilencvenes évek nemzeti Rambóit, akik egyedül bolyongva, gerillaként harcoltak a média világában. A fiatal jobboldali újságírók ezt az iskolát már nem tudták kijárni, nem voltak soha túlélők. Nem lesznek puhányok emiatt, akik elszállnak az első szélre?

Sz. Z. L.: A fiataloknak milliónyi szürke napot kívánok inkább, mint hogy megtapasztalják azt, amit mi annak idején. Tételezzük fel, hogy a baloldal nyer a következő választáson. Az új hatalom abban a pillanatban kisöpörne mindenkit, kivéve, azokat, akikről azt gondolná, hogy meg tudja nyerni magának. De őket onnantól kezdve folytonosan árgus szemek figyelnék. A többieknek viszont lapát.

F.-K. A.: Valóban akkor látnánk meg, hogy az élvonalban álló új generációt milyen fából faragták, ha hasonló helyzetbe kerülne, mint amiben a régiek voltak. Én annak a híve vagyok, hogy adjuk meg nekik a bizalmat, főleg azért, mert ők már egy olyan szabad légkörben szocializálódtak, amiben a bátorságnak fontos szerepe van. Ez az erény ugyanis nemcsak a küzdelmekben fejlődhet ki, hanem akár egy támogató közegben is, ahol megélhetik a jobboldaliságukat, elmondhatják a véleményüket. És még így is elég sok támadás éri őket, igaz ezek ereje nem összevethető a rendszerváltás környéki össztűzzel.

Sz. Z. L.: Az öregedés első jele, ha az ember elkezdi azt gondolni, hogy az ő generációja sokkal jobb volt, mint az aktuális fiataloké. Ebben az esetben tényleg érdemes elkezdeni gondolkodni a nyugdíjba vonuláson. Minden nemzedékben vannak hősök, gyilkosok és áldozatok. Az isteni rendelésen túl, a te személyes akaratodon múlik, hogy hova csatlakozol.

Amikor fiatalok panaszait hallgatom az egyetemekről, hogy micsoda baloldali fészkek azok, csak hümmögök, és visszagondolok a szegedi éveimre, amikor ugyanez volt a helyzet. Azt hittem, hogy az egész évfolyamon mindössze négyen vagyunk, akik egyáltalán érdeklődnek a nemzeti irodalom iránt. Aztán mi négyen irodalmi esteket kezdtünk rendezni, ahova nagy írókat hívtunk meg. Amikor Csoóri Sándor eljött, a teremben alig fértünk el.

Akkor jöttünk rá, hogy nem voltunk egyedül, sőt voltunk annyian, mint odaát. Ezért sem kell mindig a másik oldallal foglalkozni. Önmagunkat kell építeni, és erre a mai fiatalok ugyanúgy képesek. Köztük is megvannak az Ács Ferik, a Gerébek, de a Bokák és a Nemecsekek is. Generációnként újraéljük A Pál utcai fiúkat, és az a tanulság, hogy a nemzeti reneszánsz mindig akkor jön el, amikor a legreménytelenebb helyzetben vagyunk.

Forrás:hirado.hu, Kiemelt kép: Földi-Kovács Andrea és Szentesi Zöldi László (Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula)