Kérdés: tekinthetünk a nemzetközi térre mint olyan mátrixra, amely működését tekintve élő organizmus jeleit produkálja? Nyilván, hisz emberek csinálják – szólhatna az egyszerű válasz. Ha így is lenne, mit jelent ebben a kirakós formátumban a többrétegű politikai élettér, és vajon hogyan és miért alakult ki?
Történelmi távlatban a rétegzett – marxista nyelven – osztálytársadalmak sosem voltak képesek egyértelműen definiálni az emberek közötti különbözőség törvényszerű okait. A származás vagy éppen a vagyoni helyzet tömörít ugyan csoportokat, mivel azonban ezek átjárhatók, így nem abszolutizálható az elkülönülés. A törvényszerűnek tűnő képlet megfejtése sok álmatlan éjszakát okozott az elmúlt századokban a mai értelemben vett politikai értelmiség körében, a filozófia vagy a társadalomtudomány egyéb képviselőinek. Időnként nagy nehezen összeraktak egy épkézlábnak tűnő elméletet, és mire a gyakorlatban is produkálni tudták, az élet levette a napirendről egy új, erőszakosabb idea közeledése miatt.
A 2025-ös évtől kezdődően, hogy a fenti elmélkedést aláhúzzuk, új rétegződés vette kezdetét mint a káoszba torkollott világ szüleménye. A káosz legegyszerűbb megnyilvánulása: „Ne láss a pályán, veszítsd el képességedet, hogy egyértelműen eligazodhass a világban zajló folyamatok között.” Vagyis, amikor a politikai trendeket nézzük, az egyszerűség kedvéért szeretjük tényként elfogadni ezen narratívákat. Amit viszont nem érzékelünk – mivel sokszor nem is törekszünk ezek megismerésére –, a háttérben zajló előkészítő folyamatok tartalmi és formai metodikái.
A nemzetközi politika játékosai három dologban követik a kialakult, maguk által öntörvényűen felállított íratlan szabályt: rétegelt konfliktusok permanenciája, a folyamatos izgalmi helyzetek erőltetése, és a gátlástalan befolyásolás kimeríthetetlen bugyrainak használata.
A politika sugallatára indított konfliktusok rétegeltsége azt jelenti, hogy azonos időben nemcsak egy-egy esemény vagy ütközet zajlik, hanem számtalan feszültség, konfliktus folyik az emberek életterében. A legnagyobb méretű és súlyú ütközet antagonizmusa, hogy szabad szemmel alig látszik, csak az abban konkrétan cselekvők ismerik egymást, a támadási felületeket és a pillanatnyilag ható érdemi előnyöket. Ezen ideológiai alapú ütközet jellemzője a normalitás és abnormalitás egymásnak feszülése az ember/emberiség „megszerzése” érdekében. A teremtett ember, vagy a „lényegéből kifordított”, félig már mesterségesen előállított ember a tét ebben a totális háborúban.
A konfliktus második szintje gazdasági alapú és turbó módon pörgő globális óriáscégek területszerző harca.
Nem nemzeti, hanem tőkealapon megy a kiszorítás, ahol mindent maguknak szeretnének tudni a résztvevők. Formálisan úgy tűnik, nincs közvetlen politikai befolyás, de a valóságban éppenhogy a politika közvetlen részvételét feltételezi. A különbség csak az, hogy nem a politika jelöli ki a gazdasági szereplőket, hanem a globális tőke választ magának politikai elitet. Ebben a körben nem az ember megszerzése a cél, hanem a nemzetgazdaságok megszüntetése, a nemzeti, azaz az emberi életterünk felszámolása egy uniformizált világ kedvéért.
A harmadik feszültségi szint és permanens konfliktus produkálása országok között zajlik.
Országok vagy csoportba rendeződött szerveződések igyekeznek befolyást szerezni mások rovására. Még az első két rétegzett konfliktus nehezen, az utóbbi mindenki számára érzékelhető, hiszen a hatalomért versengők az ütközetek katonáinak a saját állampolgáraikat is felhasználják, ahogy a történelem során oly gyakran megtették. Persze az ellentétek tovább szeletelhetők, de annak már nem a politika a mozgatója, hanem a modern ember hitvesztése a legfőbb oka. A józan ész távozásával marad a görcsös ostobaság, és ha az ember nem is lesz embernek farkasa, de a hit nélküli élet a gátlástalanság ajtónyitója.
Az így kialakult életforma mutat rá életünk második jellegzetes kihívására, ami az okkal vagy akár ok nélkül stimulált izgalmi állapot fenntartása a „szenzációkkal”. A hadi helyzetekről, természeti katasztrófákról, utcai támadásokról és sorolhatnánk, mi mindenről folyamatosan terjesztett információk tartják feszültség alatt idegrendszerünket. Mindennap és minden elérhető kommunikálásra alkalmas eszköz segítségével, agyunkat leterhelve szinte képtelenek leszünk eligazodni az igaz és a hamis állítások között. Ha eligazodni nem is tudunk, de biztos, hogy követőivé válunk – akarva-akaratlanul – a virtuális tér nyújtotta információ- és alkalmazási bőségnek.
Mindez jól illeszkedik a politikusok igényeihez, amely egyben korunk harmadik csapása: az igazságot gyakran mellőző befolyásolás végtelen halmaza.
Belegondolunk: mitől lenne hihető egy-egy nemzet működése szöges ellentétben álló, egymást váltogató politikai narratívák esetén? A politika megpróbálja időnként a tényszerű valóságot elkendőzni – nem létezőnek tekinteni –, ezért egy magára valamit is adó politikusnak komoly küzdelmet jelent a szavahihetősége megtartása. Azonban nincs más út, mint visszatérni a kezdetekhez. Tudomásul véve a jelenkor adottságait és számolatlan kihívásait, új stratégiák felállítása és gyakorlatba ültetése a feladat.
A legfontosabb stratégiai vízió a fontossági, így érdemi sorrendiség helyreállítása: el kell érni, hogy mindenki megértse, a nemzetállamok „fölött” nincs élet. Lehet globális törekvés, ideológiák vitája, de mindennek az emberek valódi élettere felé kell mutatni, ami nem más, mint a nemzetbe szerveződött közösségek.
Egy-egy ország hagyománya, identitása, történelmi előzménye nélkül az egyes ember számkivetetté válik a világ forgatagában. Kapaszkodók kellenek, hogy a manipulációk és a számtalan befolyásolási kísérlet ne találhassa el a célponttá vált embert. „Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2 Timóteus 1,7)
Irta:
Földi László
