A Soros-hálózat már az Európai Unióhoz való csatlakozást megelőzően tudatos támadás alá vonta Magyarországot, mindent elkövetve annak érdekében, hogy ellehetetlenítse hazánk integrációját. A Soros György alapította Nyílt Társadalom Intézet által 2002-ben publikált, a magyarországi korrupciót és korrupcióellenes politikát vizsgáló jelentés hemzseg az önellentmondásoktól, amikor is a saját, illetve más szervezetek – hazánkra nézve pozitív – objektív ténymegállapításait kényszeresen megcáfolva igyekszik elfogult álláspontját konklúzióként érvényre juttatni. Mindez tökéletesen illeszkedik abba a későbbi, ideológiai alapon folytatott hadjáratába, amellyel az uniós csatlakozást követően – és mind a mai napig – meg kellett, illetve meg kell küzdenie hazánknak. S bár az alkalmazott eszközrendszer idővel új elemekkel is kibővült, egy valami azonban sohasem változott: mindig akkor vett lendületet, amikor az ország vezetése a nemzeti érdekből és a szuverenista alapállásból kiinduló, polgári konzervatív erők kezébe került.

A Soros György által alapított Nyílt Társadalom Intézet (Open Society Institute, OSI) 2000-ben indította el az EU Csatlakozást Monitorozó Programját (EUMAP) annak érdekében, hogy “megfigyelje” az Európai Unióhoz való csatlakozási folyamatokat. A program keretében az EU-hoz való csatlakozás folyamatában részt vevő (tagjelölt) államok “független szakértői”, a “civil társadalom segítő szerepét hangsúlyozva” készítettek jelentéseket arról, hogy az adott kormányok mennyiben tesznek eleget az EU-tagság politikai kritériumainak. A dokumentumok számos területet érintettek a kisebbségvédelemtől egészen a bírói függetlenségig.

Az intézet által 2002-ben publikált jelentés a magyarországi korrupciót és korrupcióellenes politikát vizsgálta, értékelve a kormányzati korrupcióellenes törekvések hatékonyságát. Az elemzés “módszertanának” kifejlesztésében több – nemzetközi – szervezet mellett a Soros Györgyhöz szintén ezer szállal kötődő Transparency International (TI) működött közre. Sőt, a TI az egyes országjelentések elkészítésében, valamint az összegyűjtött tapasztalatok és szakértelem megosztásában is fontos szerepet játszott.

A vizsgálati metódus tudományos igényességének komolyságát ugyanakkor már maga a jelentés is explicite megcáfolja, amikor úgy fogalmaz, hogy az többek között “az adott országba küldött riporterek által készített interjúkból” táplálkozik, éppen ezért “nem jelenti a szóban forgó speciális területek kimerítő vagy tudományos vizsgálatát, fő előnye az, hogy következetesen alkalmazható a vizsgált országok mindegyikében.”

Itt mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy egyrészt igencsak megkérdőjelezhető döntés bármilyen elemzéshez felhasználni az adott országról érdemi ismeretekkel nem rendelkező, oda csupán kirendelt, jelentős mérvűbefolyásolásnak kitett riporterek munkásságát és tapasztalatait. Másrészt meglehetősen sajátos tudományos megközelítést tükröz, és egyben jól jellemzi ezeknek az ideológiailag motivált jelentéseknek a „szakmaiságát”, hogy egy adott módszertant az egymástól teljesen különböző állami, politikai és gazdasági berendezkedéssel bíró országok mindegyikére egyformán alkalmazhatónak minősítenek.

Mindezek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy az összefoglaló anyag hemzseg az önellentmondásoktól, amikor is a saját, illetve más szervezetek – hazánkra nézve pozitív – objektív ténymegállapításait kényszeresen megcáfolva igyekszik elfogult álláspontját konklúzióként érvényre juttatni. 

Hiszen a dokumentum Magyarországról szóló része már rögtön a legelején rögzíti, hogy hazánk a különböző nemzetközi összehasonlításokban, mint az egyik legkevésbé korrupt posztkommunista ország szerepelt. Sőt, a hivatalos statisztikák szerint Magyarországon több volt a korrupció miatt elítélt esetek száma, mint bármely más tagjelölt országban. Köszönhető volt mindez annak, hogy az első Orbán-kormány 1998-tól kezdődően számos, a nemzetközi követelményeknek megfelelő változtatást vezetett be a korrupcióellenes jogalkotásban, 2001 márciusában pedig elfogadott egy, a korrupcióellenes stratégiával kapcsolatos határozatot is. A meghozott intézkedések a korrupciós lehetőségek megakadályozását, valamint a korrupciós cselekmények különböző típusainak szigorúbb büntetését célozták.

Mindeközben az Orbán-kabinet komoly előrelépést tett a független bírói testületek jogi megteremtése érdekében, és összetett összeférhetetlenségi, valamint jövedelem- és vagyonnyilatkozati rendszert is bevezetett. A fejlett korrupcióellenes jogalkotás mellett pedig Magyarország egy kivétellel minden, a korrupcióval kapcsolatos nemzetközi egyezményt ratifikált, és az állami pénzügyi ellenőrzés teljes rendszerének megteremtése felé is jelentős előrelépést tett. 

A fentiek ellenére a Nyílt Társadalom Intézet – a tényeket teljes mértékben figyelmen kívül hagyva – jelentésében arra a megállapításra jutott, hogy az 1998–2002 közötti kormány nem teremtett olyan átlátható környezetet, melyben a korrupció előfordulási valószínűsége mérséklődhetett volna, sőt, a dokumentumot jegyző szervezet állítása szerint az Orbán-kabinet működése alatt nemcsak, hogy csökkent az elszámoltathatóság és az átláthatóság, hanem azzal párhuzamosan a politikai befolyás is erősödött. Ebbéli álláspontjukat pedig az Európai Bizottság hazánkat szintén negatív fényben feltüntető jelentésével támasztják alá.

Ha pedig kilépünk a korrupció vádjának dimenziójából, akkor a dokumentumban az elmúlt 20 év balliberális rágalomhadjáratának valamennyi általános kommunikációs kliséjével találkozhatunk, miszerint: az igazságszolgáltatási reformok ellenére „a kormány elkötelezettsége az igazságszolgáltatás függetlensége iránt nem áll minden gyanú felett”; az Orbán-kormány „nyomás alá helyezi és megfélemlíti az újságírókat”; „bár a sajtószabadság garantált, súlyos aggodalmak fogalmazódnak meg a média „őrkutya” szerepének betöltésével kapcsolatban”; ugyan a kormány a közbeszerzési jogszabályok betűjével nem megy szembe, azok „szellemét gyakran megsérti”.

Jól látható tehát, hogy a Soros-hálózat már az Európai Unióhoz való csatlakozást megelőzően tudatos támadás alá vonta Magyarországot, mindent elkövetve annak érdekében, hogy ellehetetlenítse hazánk integrációját. Az Open Society Institute 2002-es jelentése – mind az eszköz tekintetében, mind annak alkalmazása szempontjából – tökéletesen illeszkedik azon későbbi, összehangolt, a szakmaiság és a tudományosság köntösébe bújtatott, ám ezen értékeket mellőző, ideológiailag elfogult jelentéshadjáratba, amellyel az uniós csatlakozást követően – és mind a mai napig – meg kellett és meg kell küzdenie hazánknak. S bár az alkalmazott eszközrendszer idővel új elemekkel is kibővült, egy valami azonban sohasem változott: lendületet mindig akkor vett, amikor az ország vezetése a nemzeti érdekből és a szuverenista alapállásból kiinduló, polgári konzervatív erők kezébe került.

Mindez sok mindenre magyarázat.

Forrás:tűzfalcsoport