Tekintsük magát Tajvant. Ez az ország az első védelmi vonal a Csendes-óceán nyugati részén. Lehet, hogy a leggyengébb is.
Az igazat megvallva, Tajvan epikus feladat előtt áll, hogy megkeményítse magát hatalmas szomszédjával szemben. Ennek érdekében elfogadott egy intelligens, aszimmetrikus védelmi koncepciót, amely, ahogy David Helvey volt amerikai védelmi tisztviselő mondta, a “sok kis dolog” felhasználását hangsúlyozza – tengeri aknák, hajók elleni rakéták, mobil légvédelem – a kínai erők lassítására és elkoptatására; olyan hadsereget épít, amely csapatokat tud küldeni a partok elfoglalására; és olyan tartalék erőt állít fel, amely gerillastílusban képes harcolni Tajvan összetett terepén. Az Egyesült Államok rakétákat, drónokat és más fegyvereket ad el – most pedig egyszerűen átad – Tajvannak, hogy felgyorsítsa ezt az átalakulást. Csendben növeli képzési és tanácsadói jelenlétét a szigeten. Az idő múltával Tajvan kaviccsá válhat a cipőben. A kérdés az, hogy ez mennyi időt vesz igénybe.
Tajvan ígéretes védelmi reformjait politikai és bürokratikus ellenállás akadályozta, ahogy az amerikai fegyvereladások is évek óta késnek a katonai utánpótlási csővezetékben lévő készletek hiánya miatt. A háttérben rejlő probléma azonban alapvetőbb. Nehéz azt állítani, hogy egy olyan ország, amely GDP-jének mindössze 2,4 százalékát költi védelemre, amely csak lassan készíti elő azt a fajta társadalmi ellenállást, amely Ukrajnát fenntartotta, és amelynek hadserege értékes dollárokat költ drága, könnyen hatástalanítható képességekre, amelyek háború esetén használhatatlanok lehetnek, teljesen komolyan gondolja saját védelmét. A Rand Corp. szerint Tajvan képessége arra, hogy kitartson, amíg a segítség meg nem érkezik, egyre gyengébb – ami Peking számára csábítóbb célponttá teszi.
Az Egyesült Államoknak állítólag nincs elég hajóelhárító rakétája és egyéb lőszere ahhoz, hogy tompítsa az első kínai támadást, nem is beszélve arról, hogy néhány nap vagy hét múlva folytassa a harcot.
Az amerikai hadsereg számára a történet az okos reformokról és a kirívó gyengeségekről is szól. A Pentagon sok helyes dolgot tesz, hogy Peking ellen fordítsa a földrajzot azáltal, hogy a Csendes-óceán nyugati részét a támadó erők gyilkos zónájává alakítja: több rakétát és lőszert vásárol, megerősíti bázisait, és megtanulja szétteríteni az erőit, befektet a mozgó lövészekbe és érzékelőkbe, kreatív módszereket keres a tűzerő nagyobb távolságokból történő szállítására, és még a tengerészgyalogságot is hajóromboló erővé formálja, amely apró szigetekről működik. Mivel a 2020-as évek végén és a 2030-as években új képességek, például egy következő generációs lopakodó bombázó és új bázislehetőségek jelennek meg, az Egyesült Államoknak jó esélye lehet egy kínai támadás megakadályozására. Ezek a változások azonban még mindig évekre vannak a megvalósulástól, és továbbra is feltűnő hiányosságok vannak.
A modern harc továbbra is tömegkérdés. A közelmúltbeli beruházásoktól eltekintve, az Egyesült Államoknak állítólag nincs elég hajóelhárító rakétája és egyéb lőszere ahhoz, hogy tompítsa az első kínai támadást, nem is beszélve arról, hogy néhány napos vagy hetes nagy intenzitású harc után folytassa a harcot. A kétéltű hajók, támadó tengeralattjárók és más kritikus platformok túl ritkák. Ezek bármelyikének gyors létrehozása nehéz, köszönhetően a több évtizedes tőkekivonásnak a védelmi ipari bázisból – és azért, mert a védelmi kiadások még most is nagyjából olyan alacsonyak a GDP-hez képest, mint bármikor a második világháború óta. Amikor az öregedő hajókat, repülőgépeket és tengeralattjárókat a 2020-as évek végén nyugdíjazni fogják, az Egyesült Államok tűzereje a Csendes-óceán nyugati részén ténylegesen csökkenni fog, ahogy Kína jelenlegi katonai reformjai megvalósulnak. A Pentagon keményen dolgozik a kínai kihívás kezelésén, de még mindig hosszú az út addig, míg a sebezhetőség kinyílt ablakát bezárják.
Mi a helyzet az elrettentés multilaterális vonatkozásaival? A legjobb hír ironikus módon az Egyesült Államok régóta létező gyengeségének kezelése az indiai-csendes-óceáni térségben: egy olyan regionális szövetség hiánya, amely az egyikük elleni támadást mindegyikük elleni támadásként kezeli. A történelem és a földrajz még mindig ellene van egy ilyen elrendezésnek. Az elmúlt években azonban Washington nagy lépéseket tett az olyan kapcsolatok megerősítésében és összekapcsolásában, amelyek győztes koalíciót alkothatnak.
Az amerikai-japán szövetség valódi háborús partnerséggé válik, mivel Tokió generációk óta a legnagyobb védelmi kiépítésbe kezd, és együttműködik Washingtonnal, hogy a Rjukju-szigeteket tengeri erősségekké alakítsa. Ausztrália, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok partnerséget alakított ki, amelynek középpontjában a katonai egyensúly fenntartása volt a régióban – különösen a tenger alatt. Ausztrália, Pápua Új-Guinea és a Fülöp-szigetek kiterjesztett bázishozzáférést biztosít Washington számára az első és a második szigetláncban; a Quadrilateral Security Dialogue ambiciózusabb gyakorlatokat tart, és számos európai ország kiterjeszti a jelenlétet a régióra. Dél-Korea és Japán fokozza biztonsági együttműködését. Washingtoni, tokiói és canberrai tisztviselők még arról is suttognak, hogy Tajvan védelmében együtt harcolnak egy hármas koalícióban.
Ez a koalíció megváltoztathatja a játékszabályokat. Japán különösen a létfontosságú légi és tengeri eszközöket tenné tönkre. Ezenkívül, a további bázislehetőségek nagy változást hozhatnak, mivel megnehezítik a kínai rakéták számára, hogy hatalmas regionális háború kirobbantása nélkül zúzzák szét az amerikai hatalmat. Aztán ott van a pszichológiai közreműködés az elrettentésben. Egy olyan kínai rezsimet, amely megszállottan figyeli az “erők korrelációját”, aligha lehet bátorítani, mivel egy indiai-csendes-óceáni kiegyensúlyozó koalíció összetartó.
Washingtoni, tokiói és canberrai tisztviselők még arról is suttognak, hogy Tajvan védelmében együtt harcolnak egy hármas koalícióban.
Mégis, ha ez a koalíció tisztelgés Peking önpusztító harciassága előtt, a folyamat aligha fejeződött be. Továbbra is bizonytalan, hogy az Egyesült Államok ténylegesen mely külföldi létesítményeket használhatja háború idején. Még a leglelkesebb szövetségesek, Ausztrália és Japán sem jelentették ki egyértelműen, hogy harcolni fognak Tajvanért. 1914-ben egy másik laza koalíció – a hármas antant – sem tudta megakadályozni az első világháborút, mert a szilárd brit elkötelezettség hiánya miatt a német vezetők azt remélték, tévesen, hogy a paktum stressz hatására megroppanhat. Azok a koalíciók, amelyek csak a háború után egyesülnek teljesen, túl későn tömörülnek ahhoz, hogy megakadályozzák a háború kitörését.
Ugyanez a dinamika provokálta ki egy globális büntetési kampány kialakulását. Oroszország ukrajnai háborúja megmutatta, hogy a fejlett demokráciák világszerte képesek összefogni, hogy költségeket terheljenek egy agresszorra. A NATO és a G-7 egyre nagyobb érdeklődést mutat Tajvan és a Csendes-óceán nyugati része iránt; Washington bevonta szövetségeseit abba, hogy háború esetén technológiai, pénzügyi és kereskedelmi szankciókkal sújtsák Kínát. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az amerikai haditengerészet felhasználhatja a tengeri akadálypontok feletti ellenőrzését, hogy elvágja Peking tengeri energiaimportját, Hszinek most meg kell birkóznia azzal a kilátással, hogy Tajvan megtámadása gazdasági összeomláshoz vezetne.
Ez azonban csak egy lehetőség. Nincs elfogadott, nemhogy bejelentett nyugati álláspont Kína szankcionálásával kapcsolatosan. Néhány európai ország – leginkább Franciaország – a nyilvánosság előtt közömbös az ötlettel szemben. Mások valószínűleg vonakodnak elkötelezni magukat, és ezzel kivívni Peking haragját, amíg a vagdalkozás el nem kezdődik. Hszi a maga részéről biztosan észrevette, hogy a szankciók ártottak, de nem rombolták le az orosz gazdaságot. Azon igyekszik, hogy csökkentse Kína kitettségét élelmiszer- és gázkészletek felhalmozásával, a technológiai önellátás fejlesztésével, valamint olyan szárazföldi csővezetékekbe és ellátási útvonalakba történő beruházásokkal, amelyek biztonságosabbak az akadályok fenyegetésével szemben. Az elrettentés tehát mozgó célpont. Miközben Washington büntetőkampányt próbál előkészíteni, Kína megpróbálja enyhíteni annak lehetséges hatásait.
Végül ott van a nukleáris pillér. Nem tűnik valószínűnek, hogy az Egyesült Államok először egy Tajvant érintő háborúban vetne be nukleáris fegyvereket – ami fontos, de nem egzisztenciális érdek –, tekintettel arra, hogy Peking természetben válaszolhat. Jobb megközelítés lebeszélni Kínát az olyan irányú gondolkodásról, hogy a korlátozott nukleáris eszkaláció fenyegetését felhasználhatja valószínűleg az amerikai erők vagy a régióban lévő bázisok ellen azért, hogy megakadályozza Washington beavatkozását.
Az évtized végéig az Egyesült Államok nukleáris arzenálja nagyobb és sokkal halálosabb marad, mint Kínáé, ami biztosítja Washington dominanciáját az eszkaláció csúcsán. A Pentagon is fejleszt és alkalmaz korlátozott nukleáris képességeket – például alacsonyabb teljesítményű robbanófejeket, amelyeket tengeralattjáróról indított ballisztikus rakétákkal szállítanak -, ami megnehezíti Peking számára, hogy kihasználja az eszkalációs rést az alatta lévő lépcsőfokokon. Ennek ellenére Kínát elrettenteni attól, hogy nukleáris fenyegetéseket alkalmazzon egy hagyományos háború megnyerésére, nem biztos, hogy olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.
A kínai vezetők azt hihetik, hogy ők az elszántabbak egy tajvani konfliktusban, mert a sziget – földrajzi és történelmi adottságainak köszönhetően – kevésbé fontos Washington számára, mint Peking számára. Ahogy Kína arzenálja a 2020-as évek végétől gyorsan bővül, Peking is egyre hajlamosabb lehet arra, hogy kényszerítő befolyásolás céljából nukleáris fegyvereket használjon, ahogy azt Moszkva tette, amikor a szovjet interkontinentális képességek kifejlődtek Hruscsov éveiben.
Nem utolsósorban az is lehetséges, hogy a közelmúlt eseményei meggyőzték Pekinget arról, hogy az Egyesült Államok egyszerűen nem fog hagyományos háborút vívni egy nukleáris fegyverzettel rendelkező rivális ellen. Biden indoka arra, miért nem avatkozik be Ukrajnában közvetlenül, az volt, ha így tenne, ez a „III. világháború” kirobbanását okozná. Ha Hszi kételkedne abban, hogy az Egyesült Államok kapható lenne nukleáris kockázatvállalásra Ázsiában, akkor feltehetőleg téved – de nem lenne őrült. Rengeteg háború kezdődött már ennél szörnyűbb tévedéseknek köszönhetően.
Az elrettentés végső soron a szemlélő szemében látható. Hacsak nem mászunk be Hszi fejébe, nem tudhatjuk pontosan, hogy mi fogja vissza a kezét, és mi nem. A legjobb, amit Washington tehet, hogy megpróbál letörni minden optimizmust, amely Hszi-ben feltehetően meggyőző erővel él azzal kapcsolatban, hogy hová vezethet egy háború, miközben elismeri, hogy az mindig is egy pontatlan tudomány lesz. Ebben az összefüggésben megnyugtató, hogy az Egyesült Államok és barátai oly sokat tesznek a növekvő veszély kezelése érdekében – és mélységesen aggasztó, hogy néha úgy tűnik, mintha lassított felvételként mozognának, miközben Kína versenyben van, hogy felkészüljön a harcra. A koalíció-építéstől Tajvan megacélozásán át az amerikai adottságok megerősítéséig terjedő kérdésekben a haladás iránya kiváló. A haladás sebessége nem.
Egyes elemzők úgy vélik, hogy az egyetlen módja a sebesség megnövelésének az, ha visszakapcsolnak – hogy az Egyesült Államok csak Ukrajna feláldozásával mentheti meg Tajvant. De a dolgok nem ilyen egyszerűek. Az elrettentés végül is az akarat és a képességek terméke. Sok indiai-csendes-óceáni demokrácia, köztük Tajvan is, azért támogatta ilyen erősen Ukrajnát, mert tudják, hogy a szabad világ agresszióra adott válaszának az egyik ponton figyelembe kell vennie Hszi értékelését a másik ponton elkövetett agresszió várható következményeiről. Anyagi értelemben az ukrajnai háború számos pozitív lépésre is ösztönzött – a védelmi kiadások növelése, a partnerek és szövetségesek közötti szorosabb együttműködés, az Egyesült Államok védelmi ipari bázisába történő beruházások – az indiai-csendes-óceáni térségben. A helyes megközelítés az, ha egy sokkoló háborút látva feltámad egy sürgető érzés, amely arra indít, hogy fokozzuk egy következő háború megelőzésére irányuló erőfeszítéseket. Az 1950-es évek elején például a Truman-adminisztráció a koreai háború által keltett riadalmat arra használta, hogy előkészítse az amerikai katonai fellépést és diplomáciai offenzívát, amely megerősítette a szabad világ pozícióit szerte a világon.
Ahogy Harry Truman amerikai elnök egyszer megfogalmazta, azok az országok, amelyek nem fizetik meg a béke árát, végül a háború árát fogják megfizetni.
Számos akadály – kiadási korlátok, megoldhatatlan bürokratikus helyzetek, kollektív cselekvési problémák – nehezíti meg az ilyen típusú vészhelyzeti programot. De mivel a kínai agressziótól való elrettentés elmulasztása miatt Washingtonnak választania kell, hogy megvívja a földet megrengető konfliktust, vagy hagyja, hogy Peking átrendezze a tengeri Ázsiát, ezeket a kihívásokat szem előtt kell tartani. Ahogy Harry Truman elnök egyszer megfogalmazta, azok az országok, amelyek nem fizetik meg a béke árát, végül meg fogják fizetni a háború árát.
Bizonyos fokig minden vita az idővonalakról és a jövőbeli D-napokról mesterséges. Feltehetően nincs olyan óriási óra, amely a nulla felé ketyegne Pekingben. De nem rossz ötlet úgy tenni, mintha lenne. Egy szörnyű háborútól való elrettentéshez a Csendes-óceán nyugati részén nem valamiféle mágikus formulára lesz szükség. Erőteljesebb sürgetésre, erőforrásokra és egységre lesz szükség, mint amit a fennálló rend védelme mellett elkötelezettek eddig tanúsítottak. Washingtonnak és szövetségeseinek el kell kezdeniük úgy tenni, mintha elhinnék, amit az amerikai tisztviselők mondanak – hogy az idő lehet a szabad világ legutolsó eszköze.
