A trumpista tábor a Fox News-tól a MAGA mozgalom holdudvarához tartozó szakértőkön át egészen Donald Trumpig az Egyesült Államok hegemóniájára leselkedő egyik legnagyobb kihívásként tekint a BRICS-re, amelyről egyébként sok félreértés és tévképzet vert gyökeret az elmúlt években. De mi is a BRICS, hol és hová tart a világban és a globális gazdaságban? Erről szól ez az elemzés.
Az elmúlt években egyre több szó esik a BRICS-ről, amire sokan úgy tekintenek – akár félelemből, akár reménykedve –, mint „A Másik Pólus”: valami NATO-szerű szövetség, amely a Nyugat ellen szerveződik. Ez így azonban nem felel meg a valóságnak. A csoport kezdetben csak egy statisztikai fogalom volt, újabban viszont a globális hatalmi egyensúly, egy új status quo szószólója és szimbóluma, szemben a konnektivitást elutasító trumpizmussal.
Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy a BRICS a szó szoros értelmében nem egy egységes blokk, éppen ezért sok elemző alulértékeli: nincs közgyűlése, sem közös hadserege. Van viszont már saját sajtója (InfoBRICS, BRICS TV), a tudásmegosztást és a kulturális kapcsolatokat erősítő programjai és egy fejlesztési bankja is, amit a Nyugaton előszeretettel hasonlítgatnak össze az IMF-fel és a Világbankkal, hogy a jelentéktelenségét bizonyítsák.
Kérdés azonban, hogy szabad-e, módszertanilag helyes-e kamionokkal összemérni egy pick-upot, amit egészen más célokra terveztek?
Egy mozaikszóval kezdődött
2001-ben Jim O’Neil, a Goldman Sachs akkori vezető közgazdásza a bruttó hazai termék, a népesség nagysága és más gazdasági mutatók alapján a legígéretesebbnek tartott, a nemzetközi befektetések és pénzügyi szolgáltatások szempontjából közösen (is) vizsgálandó feltörekvő piacok – Brazília, Oroszország, India és Kína – könnyebb hivatkozása érdekében megalkotta a „BRIC-országok” kifejezést.
A 2003-as Dreaming with BRICs: The Path to 2050 című jelentésben a Goldman Sachs azt prognosztizálta:
- A BRIC-országok GDP-je a G6-okénak 15 százalékáról 2025-re az 50 százalékára nő, 2040 körül pedig megelőzi azokét.
- A G6-ok közül 2050-re csak az USA és Japán lehet a hat legnagyobb gazdaság között.
Várakozáson felüli teljesítmény
A BRICS országok növekedése viszont a valóságban dinamikusabbnak bizonyult, míg a G7-országoké az utóbbi időben stagnál vagy lassul. (A könnyebb összehasonlíthatóság kedvéért a továbbiakban a Kanadával kiegészült G7 és a Dél-Afrikával, majd 2023-ban további tagokkal bővült BRICS/BRICS+ adatait vetjük majd össze.)
A G7-országok kilátásainak nem kedvez sem az orosz–ukrán háború, sem a „hosszú” 2010-es évek (úgy is mint a Merkel-korszak) öröksége, sem pedig Donald Trump USA-központú politikája.
Ami viszont a BRICS-országokat illeti, a 2010-es évek végére Kína GDP-je meghaladta a 14 billió dollárt, ami több mint kétszerese a többiekének, s ezzel a csoport gazdaságai együttesen már nagyobbak, mint az Európai Unióé, és megközelítik az Egyesült Államok méretét.
A Nemzetközi Valutaalap adatai szerint 2023-ra meg is előzték az USA-t, és abban az évben már együttesen 32,1 százalékkal járultak hozzá a globális GDP-hez, szemben a G7-ek 29,9 százalékos részesedésével. A nem egészen 28 billió dolláros bruttó hazai termék valamivel több mint a 60 százaléka a versenytársakénak – vagyis tíz százalékkal magasabb a 2003-as előrejelzésben szereplő értéknél.
Érdemes hozzátenni, hogy 2024-ben a BRICS-országok vásárlóerő-paritáson (PPP) a világ GDP-jének mintegy 35 százalékát adhatták, szemben a G7-ek 30 százalékával, s miközben az IMF szerint átlagosan 3,6 százalékkal nő a gazdaságuk, a G7-eké csak egy százalékkal. Figyelemre méltók továbbá az alábbi adatok: 2000 és 2023 között a BRICS+ 10,7 százalékról 23,3 százalékra, azaz több mint duplájára növelte részesedését a globális áruexportból, míg a versenytársaié 45,1 százalékról 28,9 százalékra csökkent.
Fényes és fenyegető növekedés
Ami a kilátásokat illeti, a 2020-as évek végére Kína GDP-je várhatóan egyedül is meghaladja az Egyesült Államokét, s ezzel a világ legnagyobb gazdaságává válik. Az évszázad közepére pedig India is megelőzheti az USA-t.
Jelenleg az eredeti BRIC-országok a G7-tel együtt a világ 12 legnagyobb gazdasága közé tartoznak, de az előrejelzések szerint a következő évtizedekben jelentős átrendeződés várható a listán.
A Goldman Sachs 2022-es Investment Research című jelentése szerint 2050-ben Kína, USA, India, Indonézia, Németország, Japán, Egyesült Királyság, Brazília, Franciaország, Oroszország alkotja majd a világ legerősebb gazdaságainak csoportját. Ez azt jelentené, hogy a hat legnagyobb gazdaság közül akár négy is a BRICS jelenelegi tagja lehet, de figyelemmel arra, hogy Indonézia az tavaly partnerségi megállapodást írt alá a szervezettel, és deklarált célja a teljes tagság mielőbbi elérése, ez az arány valójában fele-fele lehet.
A PricewaterhouseCoopers (PwC) „The World in 2050” című prognózisa, amely a vásárlóerő-paritáson számolt GDP-t vette alapul, hasonló eredményre jutott: Kína, India, USA, Indonézia, Brazília, Oroszország, Mexikó, Japán, Németország, Egyesült Királyság. Vagyis náluk az első hatba csupán egy nem BRICS-ország fért be.
Fontos kiemelni azonban, hogy amíg a Goldman Sachs a covidjárvány után, az ukrajnai háború első évében, addig a PwC 2016-ban végezte el a számításait.
Ebből is látszik, hogy sokkal többről van szó puszta hóbortnál és egyes országok démonizálásánál, amikor a trumpista tábor a Fox News-tól a MAGA mozgalom holdudvarához tartozó szakértőkön át egészen Donald Trumpig a „gonosz tengelyeként” beszélnek a BRICS-ről.
Szemben Trump hegemonizmusával
A megválasztott elnök november 30-án azzal fenyegetőzött, hogy 100 százalékos vámot vet ki a kilenc országból álló BRICS+ csoportra, ha megpróbálja aláásni a dollár nemzetközi kereskedelemben betöltött vezető szerepét, és a kétoldalú kapcsolatokban átállnak a nemzeti valuták használatára, vagy bevezetnek egy saját fizetőeszközt.
A dollár hegemóniája különösen fontos az USA számára, ugyanis az biztosítja a stabilitását a kolosszális kereskedelmi deficit ellenére, amely Trump másik mumusa.
A két „tábor” között tehát egyelőre feloldhatatlannak tűnő ellentét van. A BRICS célja alapvetően nem egy új világrend kialakítása volt, hanem a millenniumi évek liberalizált nemzetközi viszonyainak konzerválása – elvégre ezek az országok a globalizáció nyertesei voltak, amivel az USA sem járt rosszul, az EU pedig csak magának, konkrétabban a „merkelizmusnak” köszönhette a lemaradását.
Aztán jött Donald Trump és az „Amerika az első!” protekcionista politikája, amelyet különösen Kína és Oroszország más-más okokból egzisztenciális fenyegetésként élt és él meg. A republikánus elnök visszatérése pedig várhatóan tovább élezi a konfliktust, hiszen a BRICS-országok nem hajlandóak alárendelni a növekedésüket és a fejlődésüket a Nyugat, mindenekelőtt az USA elvárásainak.
A pozíciójukat pedig a méretükön túl már az is erősíti, hogy egyre többen értik meg a világban: az összefogás megerősítésével „szerelhetik le” legkönnyebben Donald Trumpot, aki azért szereti a kétoldalú megegyezéseket, mert abban a felállásban mindig az USA a domináns fél, a BRICS-ben viszont „emberére” talált.
Így a csoport szükségszerűen, az amerikai kül- és gazdaságpolitika ellenhatásaként válhat az új egyenlőségre (egy új egyenlőbbségre?) vágyó államok ernyőszervezetévé.
