Hogyan tükrözi Franciaország különböző népeinek történelme, identitása és törekvései az EU strukturális identitását és politikai integrációját?

Brüsszel ugyanabba a csapdába esett, mint Párizs! Van kiút ebből? – ELEMZÉS

Hogyan tükrözi Franciaország különböző népeinek történelme, identitása és törekvései az EU strukturális identitását és politikai integrációját?

Írta: Matthieu Buge, aki a l’Histoire magazinnak, a Séance című orosz filmes magazinnak és a Le Courrier de Russie rovatvezetőjeként dolgozott. A Le Cauchemar russe (“Az orosz rémálom”) című könyv szerzője.

A teljes cikkét lefordítottam számotokra. (VilagHelyzete)

Franciaország egy közepes méretű ország, amely a legkülönfélébb hangsúlyokkal, tájakkal és kulináris hagyományokkal rendelkezik. Franciaország sok szempontból – minden más európai országnál jobban – az Európai Unió szimbóluma.

A kelta, frank, ibériai és latin népek kereszteződéseként Franciaország alapjai nem annyira a kulturális identitásban keresendők – sokkal inkább abban a közigazgatási folyamatban rejlenek, amely végül az állam létrejöttéhez vezetett.

A hatalom központosításának története

Franciaország története erőszakos és lassú.

A “Franciaország” kifejezés hivatalosan csak 1190 körül jelent meg, amikor Fülöp Auguszt a “Rex Francorum” (a frankok királya) helyett a “Rex Franciae” (Franciaország királya) kifejezést kezdte használni.

Ha ezt az időszakot a nemzeti öntudat kialakulásának idejének tekinthetjük, akkor nem szabad elfelejteni, hogy ekkoriban az ország nem foglalta magában Provence-t, Savoyát, Burgundia egy részét, Elzász-Lotaringiát, míg egész Nyugat-Franciaország Normandiától a Pireneusokig a brit Plantagenet-ház befolyása alatt állt.

Barthelemy Pocquet du Haut-Jusse francia történész 1946-ban azt írta:

“Franciaország a XII. században csak látszólag volt monarchia. Egy jóindulatú királyi család tiszteletbeli elnöksége alatt a tizedik században nagy hűbérbirtokok robusztus szövetsége jött létre, amely a tizenkettedik században virágzott”.

A térképek azt mutatják, hogy ebben az időszakban a királyi uradalom Párizsra és annak déli vidékére korlátozódott.

A 15. század második felében a százéves háború végén Anglia ellen aratott francia győzelem megfosztotta Angliát kontinentális birtokaitól és elősegítette Franciaország átalakulását feudális monarchiából centralizált állammá.

Az ország területi kiteljesedésére azonban még néhány évszázadot várni kellett.

A vallásháborúk jelentősen lelassították a folyamatot, és Franciaországnak meg kellett várnia XIV. Lajos háborúit ahhoz, hogy terjeszkedése és modernizációja valóban újrainduljon.

Elzász, Artois és Franche-Comte 1648 és 1697 között került annektálásra. Lotaringia hűbériuma 1766-ig enklávé maradt. Korzikát 1768-ban vásárolták meg. Provence az 1789-es forradalomig de jure független maradt. Savoyát és Nizzát csak 1860-ban csatolták el. Eric Hobsbawm történész becslése szerint az 1789-es francia forradalom idején Franciaország lakosságának csak a fele tudott franciául.

Könnyen megérthetjük, hogy a francia területen belül akkora volt a sokféleség, hogy a versailles-i vagy párizsi központi hatalommal szembeni bizalmatlanság, sőt dac volt Franciaország történelmének állandó eleme.

Emmanuel Todd történész és demográfus, aki egész életében a családszerkezetekkel kapcsolatos kérdéseket kutatta, világosan kimutatta, hogy ezek sokfélesége és különbözősége nagy hatással volt a francia régiókra.

A vallási meggyőződések, az ipari és mezőgazdasági dinamizmusok országszerte különböző módon alakultak ki. Todd bemutatja, hogy 1791-ben Bretagne, Flandria, Elzász, Franche-Comte, Okcitánia és Baszkföld mind elutasította a papság polgári alkotmányát, az 1790-ben, a forradalom idején elfogadott törvényt, amely a katolikus egyház nagy részének azonnali alárendeltségét eredményezte a kormánynak.

Ezek a Párizs és a tartományok közötti történelmi nézetkülönbségek sok olyan bajt magyaráznak, amelyek megrázták (vagy jelenleg is megrázzák) Franciaországot.

Így a vallásháborúk (1562-1598), a Fronde (1648 és 1653 közötti polgárháborúk sorozata, amelyet a monarchia megerősítése váltott ki), vagy a Chouannerie ellenforradalmi mozgalma és az 1789-es forradalom utáni Vendee-i háború, amely a vendek lemészárlásával végződött, olyan mértékben, hogy Franciaországban sokan ragaszkodnak a “népirtás” kifejezés használatához.

1800-ban maga Napóleon is túlélt egy merényletet, amelyet a Chouannerie szervezett.

A sorozás és az ország nyelvi egységesítése a francia nemzet megszilárdításának eszközeivé váltak.

A hatalom szélsőséges központosítása mindig is elsődleges volt Franciaországban, egy olyan nemzetben, amely csak az államra támaszkodhatott kohéziója fenntartása érdekében.

A feszültségek ma is tartanak. A sárgamellényesek mozgalma, amely mindenekelőtt – ahogy Christophe Guilluy geográfus fogalmazott – a “perifériás Franciaország” lázadása volt Párizs ellen.

Franciaország ebből a szempontból példaértékű az EU számára, mivel különböző kultúrákkal és törekvésekkel is meg kell küzdenie: a spanyolok és a lengyelek között nagyon kevés a közös vonás, a németek és a görögök gazdasági modellje teljesen ellentétes. A görög államadósság-válság idején sokan elítélték a hatalom központosítását és a trojka (az Európai Bizottság, az Európai Bank és az IMF) egyoldalú döntéseit.

• Lengyelország hevesen ellenezte a Brüsszel által bevezetni kívánt bevándorlási kvótákat.
• Magyarország ellenzi az EU álláspontját az Oroszország és Ukrajna közötti konfliktussal kapcsolatban.

Ahhoz, hogy a tagok jóváhagyják ajánlásait, az EU-nak pénzbírságok kiszabásához kell folyamodnia.

A hatalom központosítása szükséges volt Franciaország megbékítéséhez és az EU által kitűzött cél (az európai háborúk megszüntetése) nem érhető el a hatalom széles körű támogatásával.

Szeparatista kísértések

1992-ben az Európa Tanács elfogadta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, hogy megvédje és támogassa a történelmi regionális és kisebbségi nyelveket Európában. Franciaország nem ratifikálta azt.

Úgy tűnik, Franciaország területi integritását nem fenyegeti valódi veszély, de szeparatista követelések mindig is léteztek.

Tény, hogy csak a nagyvárosi Franciaország 17 régiójában vannak szeparatista mozgalmak. Néhányuknak, mint például Baszkföldnek, öt vagy hat különböző szeparatista mozgalma is van.

Az EU-ból kilépni akaró francia nacionalisták számára a Brexit volt a példa, de a regionális mozgalmak számára Skócia és Katalónia az inspiráció.

Az eszméik és céljaik azonban eltérőek.

• Franche-Comte-ban például az aktivisták nem törekszenek teljes függetlenségre – elhelyezkedése miatt enklávé lenne, ezért autonómiát akar.
• Savoyában a függetlenségi törekvéseknek az 1860-as annexió óta nem volt választási hatása, de az 1990-es években megjelent a “disannexation” mozgalom, vagyis Savoya regionalizmusának Párizs általi elfogadása.
• A Provence-i Nemzeti Felszabadítási Front viszont Provence független államát és a Franciaországtól való elszakadást szorgalmazza. Ez 2012-ben jelent meg, és graffiti- és bombakampányba kezdett. A bombák többsége nem robbant fel és ez a titkos mozgalom valahogy anekdotikusnak tűnik, de a francia kormány azt mondja, hogy szorosan szemmel tartja.

Négyen azonban elszántabbnak tűnnek és ők a leghírhedtebbek.

A 2015-ös megyei választások az autonóm vagy szeparatista követelések előretörését mutatták Elzászban, Baszkföldön, Korzikán és Bretagne-ban.

• Elzászban két ellentétes politikai érzékenységű párt (Unser Land és Alsace d’abord) Elzászra mint önálló nemzetre tekint és autonómiát akar Párizstól.
• Baszkföldön öt párt van, amelyek a baszkok egyesülését és autonómiáját akarják elérni Franciaországtól és Spanyolországtól.

Egyiküket, a “Batasunát” (Egység) feloszlatták, miután felkerült az EU hivatalos terrorista szervezetek listájára, mivel kapcsolatban állt a fegyveres baszk nacionalista és szélsőbaloldali ETA (Euskadi Ta Askatasuna) szeparatista szervezettel, amely merényleteket és robbantásokat követett el Spanyolországban.

• Bretagne-ban a Breton Felszabadítási Front néhány évtizedes terrorista tevékenység után (a leghíresebb epizód az 1978-as versailles-i palota elleni robbantás volt) megszűnt létezni, de a kézjegye rendszeresen újra felbukkan.

A bretagne-i aktivisták azonban európai etnikai kisebbségnek tekintik magukat és inkább a Párizstól való decentralizációra és a nyelvi örökségük védelmére összpontosítanak.

1992-ben 1774 diák részesült a helyi nyelven történő oktatásban, 2014-ben ez az arány 20 300 volt. Mégis, Bretagne a kormány számára a bajok földje lehet, ahogyan 2013-ban a “Bonnets Rouges” (vörös sapkák) mozgalma is látszott a párizsi döntés ellen, miszerint új adókat vetnek ki a teherautó-szállításra.

• Korzika álláspontja a legismertebb. A korzikaiak büszkesége és erőszakos elszántsága olyannyira jellemző, hogy évtizedek óta viccek, könyvek, filmek és a francia kormány aggodalmainak tárgya.

Az “A bandera testa mora”, Franciaország leghíresebb regionális zászlaja, úgy tűnik, önmagában egy felszabadító front szimbóluma.

Az 1914-es politikai folyóirat, az ‘A Cispra’ (A régi puska) szerint: “Korzika nem francia megye. Egy nemzet, amelyet meghódítottak és újjászületik”. Az aktivisták ezt a célt vagy politikai eljárásokkal, vagy erőszakos tevékenységekkel próbálják elérni, ami a Claude Erignac prefektus 1998-as hírhedt meggyilkolásával tetőzött.

Könnyen megérthetjük, hogy a regionális kulturális identitásokat támogató uniós politika nem illik bele a hagyományos francia nemzeti mítoszba – ahogyan az uniós tagállamok nemzeti követelései sem illenek bele abba, ahogyan Brüsszel és az Európai Bizottság értelmezi az “európai integráció” néven ismert folyamatot.

Brüsszelnek – miközben igyekszik elkerülni a konfliktusokat – a párizsi utat kell járnia.

Regionális (és digitális) identitás

A Le Figaro egyik 2017-es cikkében olvasható:

“A Le Figaro által megkeresett nacionalista mozgalmak többsége, hogy elmesélje régiója történetét, ugyanarra a dátumra konvergál: 1539. augusztus 25-re.

Ebben az évben írta alá I. Ferenc a Villers-Cotteret-i rendeletet, amely a francia nyelvet fogadta el a királyság hivatalos nyelveként”.

Valóban, mindezek a mozgalmak ragaszkodnak saját nyelvük fontosságához. Mert bár igaz, hogy a régiók nagyobb politikai autonómiát akarnak Párizstól, az aktivisták valódi motivációja az identitásukról alkotott képükben rejlik.

Jelentős a regionális zászlók jelentősége, amelyek Franciaország-szerte gyakran szerepelnek a tüntetéseken.

A korzikai zászló talán a leghíresebb; a bretagne-iak szentimentális viszonyban vannak a “Gwenn ha du”-jukkal (talán azért, mert a múltban betiltották), ahogy a baszkok is büszkék az “ikurrina”-jukra, amely a kulturális egység és a remény szimbóluma is, hiszen ez a spanyol Baszk Autonóm Közösség hivatalos zászlaja.

Ezenkívül Bretagne-ban több helyi valuta is használatos (olyan egzotikus nevekkel, mint a “Galleco”, a “Buzuk” és a “Bizh”). Bár ezek euróval fedezettek, ezek a szimbolikus kezdeményezések azt mutatják, hogy a régiók el akarnak határolódni Párizstól.

Érdekes módon 2023-ban a regionális identitás is digitális.

Ahogyan az EU-n belül léteznek nemzeti domainek, például .it (Olaszország), .de (Németország) és .fr (Franciaország), úgy Franciaországban is megjelentek a regionális domainek. Nem meglepő, hogy ez csak a négy nagyot foglalja magában: Bretagne (.bzh), Elzász (.alsace), Korzika (.corsica) és Baszkföld (.eus).

Az identitás kérdésével Brüsszelnek is foglalkoznia kell az európai integrációs folyamat során.

Az EU számos kritikusa szerint hiányzik a kulturális integráció. Franciaország példája azt mutatja, hogy a nyelv kétélű kard lehet.

Egyrészt valóban hozzájárult a nemzeti érzés kialakulásához Franciaországban, de mély frusztrációkat is magában hordoz. Ráadásul az EU nem hivatalos nyelve (az angol) nem elégítheti ki az EU legtöbb tagját, különösen azóta, hogy az Egyesült Királyság 2016-ban kilépett az unióból.

Franciaország és az európai integráció építésében azonban sok a közös vonás, és a felmérések azt mutatják, hogy politikai stabilitásuk meglehetősen hasonló.

2019-ben az Ipsos felmérése szerint a francia lakosság 59%-a érezte úgy, hogy egy nemzeti közösséghez tartozik (a vidéki lakosság 61%-a érezte ennek ellenkezőjét).

Az Európai Parlament szerint 2022-ben az európai lakosság 62%-a pozitívan értékelte, hogy országa az EU része.

Európa nagy része még mindig bizalmatlanságot fejez ki Brüsszellel szemben, ahogy a francia lakosság nagy része is bizalmatlan Párizzsal szemben.

Mindkettőnek nehéz feladata az identitás kezelése.

A francia kormány által 2021-ben elfogadott, a szeparatizmus elleni törvény, amely elsősorban a “politikai iszlámot” célozza, pedig azt sugallja, hogy az Európába érkező migránsok tömeges hullámai csak megnehezítik a nemzetépítési és az unióépítési folyamatokat.

A teljes cikket fordította és szerkesztette: A VilagHelyzete szerkesztő újságírója

Forrás és eredeti cikk címe: Brussels fell into the same trap as Paris. Is there a way out of it?

How the history, identities and aspirations of the various people of France mirror the structural identity and political integration of the EU

Forrás:vilaghelyzete.substack.com