A nemváltás embertelen, agresszív beavatkozás, mely mögött ma már hatalmas üzleti érdekek állnak. Egy friss kötet a műtétet megbánókat is megszólaltatva bemutatja, hogy működik a transzipar nyugaton. Csak erős idegzetűeknek!

Az utóbbi években a nyugati világ egyik fő haladár témája a transzneműség: miután átvitték a melegházasságot az Egyesült Államokban 2015-ben, ez lett az új kultúrharcos front. A transzneműek azok, akik úgy érzik, „rossz testbe” születtek, azaz „valójában” ellenkező neműek, mint a biológiai nemük. Korábban a dolgot nemi identitászavarként ismertük. Most ünneplendő emberi jog. Az „elnyomott” transzneműeket ünneplik, a transzmozgalmat pedig tilos megkérdőjelezni, aki ezt teszi, az „dehumanizál”.  

A transzneműség történelmileg a társadalom 0,01 százalékát érinti, szinte csak fiúkat. Különböző felmérések szerint ma az Európai Unióban a lakosság 0,3; az Egyesült Államokban felméréstől függően 0,3-0,6 százalékát teszik ki. Szám szerint az 512 milliós EU-ban 1,5 millióan, a 326 milliós USA-ban 1,4 millióan lehetnek a transzneműek. Ez ugyanakkor már egy olyan szám, ami a definíció kitágítása után született. Van ugyanis olyan felmérés, ami szerint az ilyen típusú nemi identitászavar a nők 0,001 százalékánál és a férfiak 0,033 százalékánál jelenik meg.

2012-ig nem tudott olyasmiről a tudomány, hogy tizenéves lányoknál hirtelen nemi identitászavar alakulhatna ki. Ezután azonban ez is jelenség is felbukkant. Majd az Egyesült Királyságban 2018-ban 4400 százalékkal nőtt azoknak a tinédzser lányoknak az aránya, akik „nemváltó” műtétet kívánnak igénybe venni. Amerikában 2016-17 között megnégyszereződött a nőkön végrehajtott ilyesfajta műtétek száma, s ez az összes ilyen műtét 70 százaléka volt. Ezt hívja Abigail Shrier amerikai újságíró „transzjárványnak”, Lisa Littman kutató pedig hirtelen beálló nemi diszfóriának (Rapid Onset Gender Dysphoria, ROGD).

A transzneműséggel több baj van. Leginkább a mögötte álló antropológia teljesen téves. Két a témában jártas tudós orvos, Paul McHugh és Lawrence Mayer, valamint kollégáik 2016-ban áttekintették a nemiségre és a transzneműségre vonatkozó irodalmat, és arra jutottak, hogy 

tudományosan igazolhatatlan az, hogy valaki „rossz testbe születik”.

 Emellett az amerikai pszichológus- és orvosszakma szinte azonnal nemváltó műtétre utal mindenkit, akinél nemi identitászavart vélnek felfedezni – gyakran egyetlen egyórás beszélgetés elég ehhez. A nemváltó műtétet pedig már „nemmegerősítő műtétnek” nevezik, tudniillik a biológiaival szemben az érzett nemet erősíti meg. Holott a „nemváltás” csak látszólagos, ugyanis az ember agya, csontozata és setjei is vagy női vagy férfi jellegűek, és azokat nem lehet átműteni. A használt pubertásblokkolók és hormonkezelések súlyos betegségeket, rendellenességeket okozhatnak. A valódi nemváltás lehetetlen.

És persze az sem igaz, hogy nem műtenek át kiskorúakat: a Reuters oknyomozása több mint ötven kiskorút talált, akit Amerikában átműtöttek: 2019-2021 között 56 13-17 éves, nemi diszfóriás kamasz gyereken hajtottak végre nemiszerv-átműtést, például vaginoplasztikát. Nemrég Texasban tört ki botrány emiatt. Pedig a nemi identitászavarban szenvedő gyermekek 95 százaléka kamaszkorára nyomtalanul kinövi azt.

A transzneműséget megbánókat detranzícionálóknak hívják, és a hivatalos felmérések szerint a transzneműek 2 százalékát teszik ki, de a klinikai gyakorlat alapján valószínűsíthetjük, hogy sokkal nagyobb ez a szám, mivel sokuk eltűnik az ellátórendszerből. A detranzícionálók léte rendkívül kínos a transzmozgalomnak, ami azt hirdeti, hogy transznak lenni csodálatos, a nemváltás pedig csodálatos „utazás”. Lisa Littman kutatása szerint 

csak a detranzícionálók 24 százaléka értesíti az egészségügyi rendszert, azaz a 2 százalék valójában 8 százalék körül lehet.

A mozgalom egyrészt azzal szokta lesöpörni a detranzícionálók, a „kisebbség kisebbsége” ügyét, hogy túl kevesen vannak, törpe kisebbség, akikkel nem érdemes foglalkozni. Ez egy meglehetősen következetlen érvelés, mivel ez alapján magát a transzmozgalmat, sőt az LMBTQ-mozgalmat is le lehetne söpörni az asztalról. Nagy kisebbségvédőnek adják el magukat, majd a számukra kellemetlen kisebbségek létét ignorálják. Nem szép.

Másrészt azt szokták felhozni a detranzícionálók ellen, hogy ők eleve nem is voltak transzok. Ez azonban álságos érvelés. Az LMBTQ-mozgalom hangsúlyozni szokta a szexualitás fluiditását – ami a kutatások szerint valóban igaz, már ami az LMBTQ-irányultságokat illeti. A heteroszexualitás meglehetősen stabil. De ha a szexualitás fluid, akkor bizonyára lehet valaki transz, aztán nem transz, legalábbis elvben. Persze tudjuk, hogy 

a mozgalom szerint ez a fluiditás csak a heteroszexualitástól és a biológiai nemtől elfelé politikailag korrekt és elfogadható, visszafelé nem.

A transzmozgalom saját érvelése viszont ezzel összekeveredve és ellentmondásba keveredve az, hogy a transzneműség veleszületett és megváltoztathatatlan. Ez sem igaz: nem tud veleszületett lenni egy biológiánkkal ellentétes „nemi érzés”, és a gyakorlat sem igazolja. A transzmozgalom azt állítja, a transzneműség veleszületett és megváltoztathatatlan, ezért mindenkit, akinél kicsit is felmerül a transzság lehetősége, igyekszik beletolni a nemváltásba, majd a megbánók esetében széttárja a kezét, és azzal exkuzálja magát, hogy ja, hát nem is voltak transzok eleve sem, pedig a mozgalom erőltette az érintettek nemváltását. A probléma épp ez: lehetetlen megmondani előre, ki fogja megbánni. Márpedig a nemváltó beavatkozásokat nem lehet visszacsinálni.

Egyre több kritika éri az úgynevezett holland protokollt, ami alapján hosszú évek óta pubertásgátlóval kezelik a nemi identitászavaros kiskorúakat. Nemrég számos kutató szólalt fel a gyakorlat ellen. 2022 év végén két szakember írt ellene cikket a német Die Weltben, 2022 augusztusában pedig harminc holland szakember követelte a protokoll kiiktatását. Egy 2021-es svéd áttekintés is elégtelennek tartja a pubertásblokkolás pszichológiai hatásairól rendelkezésre álló adatokat, akárcsak a finn egészségügyi hatóságok 2020-as és a britek 2022-es jelentése.

A korán nemváltást kezdő fiatalok közül sokan megbánják az egészet, ők a „detranzícionálók”, akik csak a Reddit/detrans csoportban már 54 ezren vannak.

A transzmozgalom a detranzícionálókkal való foglalkozást mindig úgy állítja be, mint ami a konzervatívok transzgyűlülöletének megnyilvánulása. Arra még nem adtak választ, szerintük hogyan lehet a detranzícionálókkal, megbánókkal úgy foglalkozni, hogy az szerintük se legyen transzgyűlölet – valószínűleg amúgy sehogy, hiszen 

a transzmozgalom célja nem valamiféle tisztességes eljárás, hanem a téma elhallgattatása, mivel az veszélyezteti politikai céljaikat és saját világnézetüket, ha tetszük, egzisztenciális fenyegetésként tekintenek a detranzícionálókra.

Ennek ellenére 2024 elején már a New York Times is cikket szentelt a magukat korábban transznak gondoló detranzícionálóknak, akiknek a lap szerzője szerint több figyelmet kellene szentelni.

Ezt tette most Mary Margaret Olohan, a Daily Caller, a Daily Wire és a Daily Signal újságírója, akinek 2024 májusában jelent meg Detrans: True Stories of Escaping the Gender Ideology Cult (Detransz: a genderideológia kultuszából megmenekültek igaz történetei) című kötete.

Akönyv ismertetője így fogalmaz: „a transzaktivisták mind hangosak – hacsak nem bánod meg az ’átmenetet’, és megtetted az utat visszafelé. Ha megkérdőjelezed a gender ideológiáját, jobb, ha befogod a szád. Ez a lenyűgöző új könyv interjúkat tartalmaz a megbánókkal, és hangot ad azoknak a fiataloknak, akiket elragadt ez a káros ideológia. A tanúvallomásaik – beleértve azokat a pereket is, amelyeket az őket kezelő, gendermegerősítő egészségügyi és terápiás szakemberek ellen indítottak – felejthetetlenek. A minden júniusban megrendezett ’Meleg Büszkeség Hónapja’ nem csak a leszbikusok, melegek és biszexuálisok, hanem a nemváltás megkérdőjelezhetetlen ünnepévé is vált. A detranzícionálók tapasztalata azonban azt mutatja, hogy a dolog bonyolultabb és fájdalmasabb, mint azt a legtöbben valaha is gondolnák.”

Mary Margaret Olohan interjúalanyai nagyrészt olyan fiatal nők, s pár fiatal férfi, akik transzneműnek képzelték magukat, majd ezt nagyon megbánták. Prisha, Luka, Chloe, Helena és mások történetei drámaiak és dühítőek. Többjüknek többféle mentális problémája volt, vagy épp molesztálták őt korábban. Kamaszként megutálták a testüket, vagy nem akartak több molesztálást átélni, vagy másféle okuk volt rá, de hamar megtalálták az internetes transzkultusz szektariánus bugyrait, s az orvosok és pszichológusok is azonnal beletolták őket a nemváltásba. Iszonyatos pénzeket, több tízezer dollárt toltak bele a nemváltásba, van, amelyikük eljutott a nemváltó műtétig is.

Idővel azonban kiábrándultak, és olyan nehézségekkel szembesültek, amelyekről a transzipar nem tájékoztatta őket, vagy legjobb esetben is „kisbetűs” megjegyzések voltak. Például hogy a pubertásblokkolóval, hormonterápiával, nemváltással a terméketlenséget kockáztatják. Hogy más mentális zavaraik nem oldódnak meg ezzel. Hogy a nemváltás durva hangulatingadozásokkal jár, és semmire sem biztosíték. Hogy nemiszerv-utánzatukat (melynek semmi köze a valódihoz) egész életükben – mondjuk így – kezelniük kell. Hogy a levétetett melleket nem lehet visszavarni. És akkor alig párat soroltam fel. Az amerikai transzipar a nehézségeket egyszerűen elhallgatja a páciensek elől, egyben készpénznek veszi elveszett kamaszok identifikációját.

Szóba kerül a transzmozgalom által szisztematikusan terjesztett mítosz is, miszerint „legyen inkább transzgyereket, mind halott”,

 és hogy az öngyilkosságot kockáztatják azok a szülők, akik akadályozzák nemi identitászavaros gyerekük nemváltását. Ez nem igaz, a kutatások ezt nem támasztják alá, és általában felnőttek körében készült kutatásokat hivatkoznak ennek alátámasztására, de azok sem megbízhatóak, mivel hosszú távon a nemváltás nem csökkenti a transzok közötti öngyilkossági arányszámot, amit egyébként nem feltétlen az el nem fogadottság okoz, hanem például a kezeletlen egyéb mentális problémák.

A Detrans lapjain először arról olvashatunk, miként jutottak arra az interjúalanyok, hogy ők transzneműek. Utána jön a bátorítás („megerősítés”), majd a hormonterápiáról és annak egyáltalán nem annyira fényes hatásairól jön két fejezet, hogy eljussunk a nemváltó műtétig. Ezután a felívelés után jön a depresszívebb rész: a „realizáció” és megbánás, majd a detranzíció. Úgy, hogy – Abigail Shier kifejezésével élve – visszafordíthatatlan károk keletkeztek a kötet hőseiben. Hiszen a melleket nem tudják visszavarrni – vagy vissza tudják, de nem fognak mellként funkcionálni –, a nemiszerveket sem tudják visszacsinálni, és a hormonkezelést sem. A férfivá válni kívánt nőknél, ha megbánják, akkor is marad az erősebb testalkat, a kinőtt szőr, a mélyebb hang, a lapos mellkas. További részletekbe itt most nem mennék.

A transzipar iszonyatos pénzeket szed le a páciensektől, ráadásul élethosszig tartó „karbantartó” kezelésekre van szükség, azaz magához is köti őket.

 Az orvosi beavatkozások durvák, hosszadalmasak, fájdalmasak és visszafordíthatatlanok, de a transzmozgalom csak azt a hazugságot szajkózza, hogy a testet kell az érzésekhez igazítani, az érzéseket a testhez igazító, sokkal tapintatosabb terápiákat pedig egyre több helyen betiltják (több amerikai tagállam, Kanada, Franciaország, stb.). A kötet szereplői beperelték egykori orvosaikat és pszichológusaikat. Jól tették.

Olohan bátor könyet írt, interjúalanyai is bátrak, mert ma az ilyesmiért az ember a woke eltörléskultúra áldozatává válik. Jól jellemzi az állapotokat az, hogy a kötet szereplői mögül, miután a detranzíció mellett döntöttek, eltűnt az orvosi és pszichológiai támogatás, volt orvosaik ignorálták őket, kiment alóluk az ellátórendszer, és persze az internetes támogatás is. Elfogyott körülöttük a levegő. A toleranciát hirdető transzmozgalom elszívta.

A nemváltás embertelen, antihumánus, agresszív beavatkozás, mely mögött ma már hatalmas üzleti érdekek állnak. Ideje leleplezni ezt az érzelmi manipulációra alapozó mozgalmat. Olohan kötete kiváló látlelet, mely az elmélet mellett elsősorban a gyakorlatról szól, a személyes megélésekről, valódi emberekről. Tanulnunk kell belőle, és továbbra sem szabad beengedni ezt az embertelenséget az országba.

Mary Margaret Olohan: Detrans: True Stories of Escaping the Gender Ideology Cult. Regnery, 2024.