30 évvel a totális dominancia elérése után az ukrajnai konfliktus feltárta az amerikai hatalom határait?
Írta: Ilja Kramnyik, katonai elemző, az Orosz Nemzetközi Ügyek Tanácsának szakértője és a Világgazdasági és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének kutatója.
A teljes cikkét és elemzését lefordítottam számotokra! (VilagHelyzete)
Ukrajna sokat hangoztatott ellentámadásának kudarca – amely idén júniusban kezdődött és több mint három hónapja döcög – mára általánosan elismert tény lett. Ezt nemcsak az orosz tisztviselők, köztük Vlagyimir Putyin elnök, hanem a nyugati média és szakértők is elismerték.
A nyári hadjárat azonban nemcsak a kijevi fegyveres erők képességeit fedte fel, hanem az ország fő támogatójának – az Egyesült Államoknak – az erejével kapcsolatban is újragondolásra késztette a világot, amikor egy modern ellenséggel szemben kell nagyszabású háborút vívni.
Váratlan hírek? Nem igazán. Különböző elemzői jelentések többször is megállapították, hogy az Egyesült Államoknak – az észbontó éves pénzügyi ráfordítás ellenére – nehézségei lennének egy nagyhatalommal szemben.
Számos amerikai szakértő, akiknek a véleményét alább említjük, arra figyelmeztetett, hogy Washington fölénye a precíziós fegyverek, a hírszerzés és a célzás terén nem biztos, hogy elég lesz, ha egy igazán nagy ellenséggel kell szembenéznie – ahogy eddig egy harmadik világbeli országgal vagy egy felkelő alakulattal ez megvolt.
Mindazonáltal sokáig figyelmen kívül hagyták ezeket a figyelmeztetéseket.
- Washington túlbecsülte saját képességeit és alábecsülte az ellenség (jelen esetben Oroszország) képességeit, aminek következtében az Ukrajnának nyújtott segítség elégtelennek bizonyult. Eközben az USA és NATO-szövetségesei nem hajlandóak további segítséget nyújtani, mivel ez nagymértékben gyengítené saját katonai erejüket.
Hogyan került tehát Washington katonai gépezete ebbe a helyzetbe?
Hogyan fejlődött az amerikai hadsereg
Németország és Japán 1945-ös legyőzése után az amerikai hadsereg fejlődése egyértelműen több ciklusra osztható.
- 1️⃣ Az első a hidegháborúval kezdődött az évtized második felében. Egészen az 1960-as évek közepéig-végéig a harmadik világháborúra való felkészülés jellemezte. Ezt a második világháború másolataként képzelték el, csak a Szovjetunióval mint fő ellenséggel és azzal az elképzeléssel, hogy nukleáris háború lesz.
Ebben az időszakban a helyi konfliktusok, beleértve a koreai háborút is, nem befolyásolták jelentősen a katonai fejlődést és ugyanazokkal az erőkkel folytak, amelyeket egy nagy háborúban kellett volna használni.
🔴 Ennek ellenére az USA levont bizonyos következtetéseket.
A koreai háború után például nyilvánvalóvá vált, hogy a dugattyús motoros bombázók nukleáris fegyverek hordozójaként való alkalmazása értelmetlen és ez jelentősen felgyorsította az amerikai Stratégiai Légierő Parancsnokság átállását a sugárhajtású repülőgépekre.
- 2️⃣ A második időszak akkor kezdődött, amikor az Egyesült Államok megértette a stratégiai paritás feltételei között zajló konfrontáció realitásait:
- a Szovjetunió és az USA hatalmas nukleáris arzenáljai értelmetlenné tették a két ország közötti esetleges háború kimenetelét, tekintettel a kölcsönösen biztosított megsemmisítésre. Az esetleges konfrontációra való felkészülés folytatódott, ugyanakkor a dolgok kezdtek közelebb kerülni a békés megoldáshoz. Ez végül akkor történt meg, amikor aláírták a nukleáris arzenálok korlátozásáról és csökkentéséről szóló szerződéseket.
A közvetlen katonai összecsapások immár a helyi konfliktusokra korlátozódtak és ezek új megközelítéseket igényeltek, mivel számos, globális atomháborúra szánt stratégia nem volt alkalmazható az alacsony intenzitású konfliktusokra.
A katonai felszerelések esetében olyan gazdasági paraméterek váltak fontossá, mint a hosszú távú szolgálat, a modernizálhatóság és a teljes életciklusköltség.
Korábban mindez nem illett bele a “nukleáris háború kemencéjében öt perc alatt elégethetőnek épített felszerelés” koncepciójába. Néhány társadalmi-gazdasági paraméter is megváltozott – elvetették a sorkatonaság gondolatát, csökkentették a hadsereg tartalékosainak számát, és így tovább.
Ezek a változások még nyilvánvalóbbá váltak 1991 után, amikor a katonai tervezésben a helyi konfliktusok váltak a fő forgatókönyvvé, míg a nagyhatalmak közötti konfrontáció gondolatát elavultnak tekintették.
A jövő fényesnek és előre meghatározottnak tűnt – az amerikai hadsereg hírszerzési, irányítási és célzási fölénye, valamint az a képessége miatt, hogy bármilyen időjárási körülmények között és napszakban képes cselekedni, ami állítólagos előnyt biztosít majd bármely ellenséggel szemben, amint azt Irakban és Jugoszláviában bebizonyították.
Az, hogy ez a fölény nem garantálja a győzelmet – vagy legalábbis nem mindig – az 1990-es években, a szomáliai hadműveletet követően vált világossá. Az amerikai szakértői és katonai közösségek képviselőivel folytatott magánbeszélgetésekből azonban kiderült, hogy Washington ezt az epizódot “melléfogásnak” tekintette.
Egy világ riválisok nélkül
Az amerikai hadsereg leépítését a fegyver- és felszereléskészletek nagymértékű csökkentése kísérte. Magában Amerikában a helyzet nem volt olyan radikális, mint Európában, ahol egyes esetekben egész haditechnikai kategóriák tűntek el.
De abszolút értékben, a hadsereg léptékét tekintve, a csökkentések hatalmasak voltak – több ezer tankot, repülőgépet, tüzérségi eszközt, több száz hajót, több millió tonna lőszert és más katonai vagyontárgyakat adtak el vagy számoltak fel.
Ez nem adott okot politikai vagy katonai félelmekre, hiszen az első posztszovjet években Oroszország nem fejezte ki azt a vágyát, hogy a Szovjetuniót Washington “kedvenc ellenségeként” felváltja.
Kína sem kereste a konfrontációt, csupán arra törekedett, hogy hatékonyan beilleszkedjen a világgazdaságba, amely akkoriban gyors ipari növekedést és technológiai fejlődést biztosított számára.
🔴 Moszkván és Pekingen kívül pedig Washingtonnak egyáltalán nem voltak potenciális riválisai.
Meg kell azonban jegyezni, hogy egyes szakértők feltételezték, hogy ez a helyzet a következő évtizedekben megváltozhat.
George Kennan amerikai diplomata például még 1997-ben arra figyelmeztetett, hogy a NATO bővítése nagy hiba, amely a jövőben radikálisan ronthatja Oroszország és az Egyesült Államok viszonyát. A Quadrennial Defense Review (QDR) 1997-es kiadásának szerzői is azt mondták, hogy
“A 2015 utáni időszakban fennáll annak a lehetősége, hogy egy regionális nagyhatalom vagy globális egyenrangú versenytárs jelenik meg.
Oroszország és Kína egyesek szerint potenciálisan ilyen versenytársak lehetnek, bár jövőjük meglehetősen bizonytalan”.
Akkoriban azonban ezek a figyelmeztetések túl homályosan hangzottak és a megvalósulásuk kilátásai túl távoliak voltak ahhoz, hogy jelentős hatást gyakoroljanak a washingtoni tervezési és döntéshozatali folyamatokra. Ennek eredményeként a 2010-es évekre, amikor a nagyhatalmak közötti rivalizálás újra kiújult, az amerikaiak és legközelebbi szövetségeseik felkészületlenül találták magukat.
Az amerikai hadsereg és a légierő problémái
Az amerikai katonai-politikai vezetés nézetei sokat változtak a 90-es évek elején, és ennek széleskörű következményei voltak.
A hadiipar lelassult, a felszereléskészleteket csökkentették és változások történtek a katonai statútumokban – például a tábori erődítési kézikönyveket már nem frissítették és a hadsereg FM 3-0 “Műveletek” című tábori kézikönyvében sokáig nem is szerepelt a “tűzerő” a “harci erőt” meghatározó paraméterek között.
Miután a hadsereg létszámát csökkentették, a harci kiképzést is – a manővereket mostantól “nagynak” tekintették, ha egy hadosztályt egy dandár képviselt erősítő egységekkel és a hadosztályparancsnokság irányítása alatt állt.
- A nagy szárazföldi erőket (hadtestek és nagyobbak) egyenértékű ellenséggel szemben alkalmazó hadgyakorlatok gyakorlatilag megszűntek és többnyire “térképes játékok” formájában maradtak meg.
🟡 A tartalékos alakulatok leépítésével, valamint a felszerelés és a lőszerkészletek csökkentésével együtt ennek két kulcsfontosságú következménye volt.
- Először is, maga a hadsereg mérete zsugorodott.
- Másodszor pedig az USA elvesztette képességét arra, hogy gyorsan elegendő erőt gyűjtsön, mivel már nem volt elég embere, aki képes lett volna nagy létszámú csapatok irányítására, és a semmiből kellett volna kiképeznie őket.
A változások nemcsak a hadsereget, hanem a légierőt és a haditengerészetet is érintették.
Az elképzelés, hogy minden csapattípust nagy pontosságú, nagy hatótávolságú fegyverekkel lássanak el, elméletben jónak tűnt.
A gyakorlatban azonban kiderült, hogy nem volt belőlük elég. Még a repülőgépek száma sem volt elegendő – például a Sivatagi Vihar hadművelet során alkalmazott 1991-es típusú csoportosítás ma már talán nem is lenne lehetséges és még akkor is a légierőnek és a haditengerészetnek az összes rendelkezésre álló erő összevonására lenne szüksége.
A nagy pontosságú, nagy hatótávolságú fegyverek felhalmozása valószínűleg segíthet egy helyi konfliktusban (bár, mint a gyakorlat mutatja, még az a képesség sem garantálja a győzelmet, hogy bármilyen célpontot eltaláljunk egy kis távoli helyen).
Ezek a fegyverek azonban nyilvánvalóan nem elegendőek egy nagyhatalom elleni háborúhoz.
A neves amerikai katonai szakértő, Mark Gunzinger 2021 novemberében megjelent, “Megfizethető tömeg: The Need for a Cost-Effective PGM Mix for Great Power Conflict” című tanulmányában megjegyezte, hogy egy Oroszországgal vagy Kínával való összecsapás esetén az amerikai légierőnek rengeteg célpontot (100 000 és több) kellene eltalálnia különböző távolságokból.
Ehhez különböző nagy pontosságú fegyverek nagy arzenáljára van szükség és az egyes fegyvertípusok gyártási rátájának évente néhány ezer darabtól több tízezer darabig kellene terjednie.
Ugyanakkor, ahogyan Seth Jones, a CSIS alelnöke megjegyezte az “Üres kukák háborús környezetben” című jelentésében: The Challenge to the U.S. Defense Industrial Base” című cikkében, az USA JASSM, JASSM-ER és LRASM típusú hagyományos nagy hatótávolságú rakétáinak állománya 2025-re mintegy 6500 darab lesz. Ez a készlet pedig egy nagyhatalom elleni konfliktus esetén nyolc napon belül kimerülhet.
https://www.csis.org/analysis/empty-bins-wartime-environment-challenge-us-defense-industrial-base
Amerikai haditengerészet: hatalom alap nélkül
Az amerikai haditengerészet hasonló problémákba ütközött. Flottájának fejlődése az 1940-es évektől napjainkig szintén ciklikusan alakult.
- Az első szakaszban – a koreai háborútól az 1970-es évek elejéig – a part menti ellenség elleni harcra orientálódott, mivel nem voltak nagyobb riválisai a tengeren.
Ahogy az Egyesült Államok felkészült a Szovjetunió haditengerészetével való esetleges konfrontációra, elsősorban a tengeralattjáró elleni védelemre, illetve – a szovjet vizekhez közelebb – a tengeri rakétás repülőgépek támadásainak visszaverésére összpontosított.
Az 1970-es évek elején, az Indiai-óceánon és a Földközi-tengeren történt incidensek sorozata után az Egyesült Államok felismerte, hogy a Szovjetuniónak modern, jelentős flottája van, amely felszíni és tengeralattjáróról indítható rakétákkal egyaránt rendelkezik.
Ez az armada komoly fenyegetést jelenthetett a hordozó csapásmérő csoportok számára, amelyek akkoriban nem rendelkeztek megfelelő védelemmel a hajók elleni rakéták szalvó indításával szemben. A helyzet megkövetelte a haditengerészeti fejlesztési koncepciók megváltoztatását és a következő 20 évben az amerikai haditengerészet arra összpontosított, hogy megvédje a szovjet haditengerészettel szemben kihívott tengeri fölényét.
A Szovjetunió összeomlása után az amerikai haditengerészet újra “part menti harcokat” folytatott és jelentősen csökkentette flottáját – az 1980-as évek második felében meglévő közel 600 hajóról a 2000-es évek végére kevesebb mint 300-ra.
🔴 Az USA képessége, hogy tengeri harcot folytasson egy erős ellenséges flotta ellen, szintén csökkent – a haditengerészet nem kapott hajó elleni rakéták új generációját, és miután az RGM/UGM-109B Tomahawk TASM rakétákat kivonták a szolgálatból – csak a könnyű Harpoon hajó elleni rakétavédelmi rendszert fejlesztette ki.
Az amerikai haditengerészet kísérő erőit, amelyek az ellenséges tengeralattjárók elleni harcra voltak hivatottak, szintén jelentősen csökkentették.
Ez a stratégia érthető volt, hiszen nem volt rivális a láthatáron – globálisan nézve a szovjet haditengerészet megszűnt létezni, míg a kínai Népi Felszabadító Hadsereg (PLA) haditengerészete a 2010-es évekig inkább part menti önvédelmi erő volt.
🔴 A 2020-as évek elejére azonban kiderült, hogy Kínának gyorsan növekvő felszíni flottája van, amely képes kihívást jelenteni Washingtonnak az Indo-csendes-óceáni térségben való dominancia megtartására irányuló törekvésében és az USA nehezen tudott válaszolni erre a kihívásra.
- A kínai flotta nagyobb létszámú, mint az amerikai megfelelője és bár kevesebb nagy hajóval rendelkezik – például repülőgép-hordozókkal, cirkálókkal és atom-tengeralattjárókkal -, ezt a hiányt más eszközökkel lehetett pótolni.
Kína számára kulcsfontosságú régió, ahol a PLA kihívást kíván intézni az amerikai haditengerészet dominanciája ellen, a Csendes-óceán nyugati része.
- Ezek a hazai vizek, és Peking ide összpontosíthatja teljes flottáját, míg Washington globális kötelezettségei miatt csak erőinek egy részét halmozhatja fel.
- Eközben a saját partjaihoz közel Kína nagy hajókban való hiányát kisebb hajókból álló, fölényes flottával, valamint part menti rakétákkal és repüléssel ellensúlyozhatja.
Az amerikai légierő és hadsereg helyzetéhez hasonlóan az amerikai haditengerészet harci potenciáljának csökkenése együtt járt a termelési teljesítmény és potenciál csökkenésével.
🔴 Az egykor a kereskedelmi hajóépítésben világelső Washington elvesztette dominanciáját.
Az iparág megtorpant és olyan problémákkal kellett szembenéznie, mint például a modern termelési létesítmények és a személyzet jelentős hiánya.
- Ma három kelet-ázsiai ország adja a világ kereskedelmi hajóépítésének több mint 93%-át:
- Kína (47%),
- Dél-Korea (30%)
- és Japán (több mint 17%).
Dél-Korea és Japán az USA szövetségesei és nem meglepő módon mindkettőnek gyorsan növekvő flottája van. Katonai hatalomként azonban nem elég nagyok ahhoz, hogy támogassák Washingtont a tengeri fölény megtartására irányuló céljában.
Eközben az USA maga sem képes gyorsan növelni a termelését, hogy hadseregét, légierejét és haditengerészetét felszerelje, felfegyverezze és ellássa mindennel, amire szükségük van egy modern ellenséggel vívott nagyszabású háborúhoz, különösen egy jelentős harcképes hadsereggel rendelkező ellenséggel szemben.
Riválisok és kilátások
Mindez nem jelenti azt, hogy az USA riválisainak ne lennének saját problémái. Természetesen vannak.
Az orosz fegyveres erők, amelyek túlélték a Szovjetunió összeomlását, most egy hosszú távú és időnként ellentmondásos reformon mennek keresztül. Az ország hadiiparának is jelentős problémái vannak a modern rendszerek fejlesztésével, különösen a hírszerzés, a kommunikáció és a célzás területén.
Mindent összevetve azonban az orosz katonai tervezők soha nem vetették el teljesen a nagyszabású szárazföldi hadviselés fenyegetését és ez más hozzáálláshoz vezetett a fegyverraktározás és a katonai termelés gyors fellendítésének képességét illetően.
Az elmúlt évben orosz katonai körökben egy vicc keringett:
“1993-ban ránéztünk a tárolt fegyverek végtelen mezőire, számtalan tankkal, ágyúval és lőszeres ládával, és azt kérdeztük magunktól:
“Istenem, minek nekünk ez az egész, mit fogunk vele kezdeni?”.Most pedig ránézünk ezekre a fegyverraktárakra (lényegesen kevésbé tele, de még mindig ott vannak), és azt mondjuk: ‘Ó, hát ezért!'”.
📍 Egy nagy háborút addig nem tartották valószínűnek, amíg a NATO nem kezdte célba venni Ukrajnát és Moszkva nem kezdte komolyan venni a katonai blokk fenyegetését.
📍 Nyugaton azonban láthatóan alábecsülték a helyzet komolyságát, és ezzel együtt Oroszország készségét a fegyveres erők bevetésére.
❗️ Hogyan nézett volna ki a konfliktus, ha a Nyugat megértette volna Oroszország tettrekészségét?
❗️ Elkezdődött volna-e egyáltalán, vagy komolyan lehetett volna tárgyalni arról, hogyan lehetne elkerülni? Senki sem tudja biztosan.
Mindeközben a kínai fegyveres erők harckészsége inkább elméleti, mint gyakorlati, hiszen utoljára 1979-ben tesztelték őket – és az egy kisebb konfliktus volt Vietnámmal.
Mindazonáltal Peking nagyrészt Oroszországtól kölcsönözte katonai kultúráját és nagyon komolyan veszi a mennyiségi szempontokat. Nem tudjuk megmondani, hogy a PLA mennyire fogja használni a fegyvereit, de kétségtelen, hogy Peking gondoskodik arról, hogy sok fegyverrel rendelkezzen.
***
1941-ben a Brit Birodalom képtelensége arra, hogy megvédje magát a Távol-Keleten, miközben egyidejűleg a Földközi-tengeren és az Atlanti-óceánon a tengeri fennhatóságért harcolt, arra kényszerítette Winston Churchillt, hogy aláírja az Atlanti Chartát és segítséget kérjen az Egyesült Államoktól olyan feltételek mellett, amelyek végül a Brit Birodalom végéhez vezettek.
De Londonnak legalább lehetősége volt arra, hogy Washingtonhoz forduljon támogatásért. Az USA gazdasága erősebb volt, mint Németországé és Japáné és a Szovjetunióval és az Egyesült Királysággal együtt a világ négy legnagyobb gazdaságából három szövetséget alkotott.
🔥 A mai Egyesült Államok ipari képességei azonban elmaradnak Kína ipari képességei mögött és pénzügyi és technológiai téren is megkérdőjeleződik a pozíciója. Ezért Peking sokkal jelentősebb stratégiai rivális, mint Németország volt az 1940-es években.
Írta: Ilja Kramnyik, katonai elemző, az Orosz Nemzetközi Ügyek Tanácsának szakértője és a Világgazdasági és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének kutatója.
A teljes cikket fordította és szerkesztette: A VilagHelyzete alapító szerkesztő újságírója
Forrás és eredeti cikk címe: Wake up, Uncle Sam: Is the US military ready to take on Russia and China?
30 years after achieving total dominance, has the Ukraine conflict exposed the limits of American power?
Forrás:vilaghelyzete.substack.com
