A természetes létszerveződést már legalább hét ezredéve megpróbálja egy uralom-alapú létszerveződés visszaszorítani. Ma is ennek az uralom-alapú létszerveződésnek a hálójában vergődünk. A természetes létszerveződés a tájjal szimbiózisban megvalósuló közösségi létfenntartás volt.

A természetes létszerveződés nyomai az egészséges családi életben fedezhetők fel. Ez életigenlő, a többgenerációs fennmaradásra törekvő, a mindennapi létezést biztosítani igyekvő együttműködés, amely önzetlen szeretetgazdaságot valósít meg (a pénznek belül nincs is szerepe, mert az itt megjelenő szeretet javak többsége pénzért meg sem vásárolható). Azonban egyetlen család sem tudja magát függetleníteni attól a környezettől, amely körül veszi. A környezet egyrészt a természeti környezet, másrészt a társadalmi környezet, amely a mindennapi élet kapcsolati kényszerein vagy tudati befolyásolásán keresztül a létmód megvalósulását tereli és alapvetően egy önző, énközpontú, élvezeteket kereső létmód – és egyre kiteljesedő kiszolgáltatottság – felé terel.

A természeti környezet a teremtett világ törvényszerűségeinek megfelelően próbálná fenntartani az életet a maga sokszínűségében, mozaikosságában, ha ezt társadalmi szinten szerveződő akciók nem hátráltatnák, vagy meg nem akadályoznák. Így a családoknak nemcsak rontott társadalmi, hanem rontott természeti környezetben is kell küzdeniük a fennmaradásért.

Ma már egyre kevesebb család találkozik valódi természeti környezettel (ami csak vidéken lehetséges). A városias környezet már mesterséges környezet, amely rengeteg függőséget (kiszolgáltatottságot) teremt a család számára. Ebben a környezetben a megélhetéshez gyakorlatilag szinte mindent a megszerzett jövedelemből kell megvásárolni.

A létfeltételek pénzért történő megvásárlására kényszerítés hatékony uralmi technikát képvisel. Csak azért kell bért fizetni, ami a vállalkozónak hasznot hoz. A „haszontalanokra” így a vállalkozóknak (a gazdasági élet motorjainak) nem kell figyelmet fordítaniuk. Ennek a gondját átháríthatják az államra (vagy a helyi önkormányzatokra), amennyire azok a beszedett adókból ezt a gondoskodást (akár munkaalkalom biztosításával, akár segély formájában) képesek megvalósítani, miközben a meghatározó nagyvállalkozók az adók csökkentésében érdekeltek.

Az elmúlt évtizedben több, az egész világgazdaságot megrengető válság bontakozott ki. A pénzuralmi technikák révén nem sikerült úrrá lenni ezeken. Új irányítási módszer kialakítása került napirendre. Ennek elősegítésére újabb mozgósító indokra volt szükség. Ez lett a klímakatasztrófával való riogatás. Olyan államközi megállapodások születnek tudományosan nem bizonyított feltevésekre alapozva, amely egy erőszakos „zöldítést” jelent: a modernizáció (a kapitalizmus kibontakozásának) motorját képviselő energia-ellátást rendeznék át irracionális módon. A modernitásban pedig energia nélkül szinte létezni sem lehet. De nem csupán az energia-ellátás kerül veszélybe, hanem az élelmiszerrel való ellátás is. A korábbi kisgazdaságokat a nagyüzem kiszorította, most pedig a nagyüzem ellehetetlenítése indult be: a széndioxid kibocsátás mérséklése érdekében meg kellene szűntetni a nagyüzemi állattenyésztést (legyen laboratóriumban előállított műhús, együnk rovarokat stb.). A nagyüzemi szántóföldi művelést a műtrágya árának felemelésével, a gépek által használt

Uralom-alapú létszerveződés volt már a városállam, minden birodalom, a hűbéri rendszer, a rendi társadalom, a kapitalizmus, a bolsevizmus, a nemzeti szocializmus, a most kibontakozó új világrend, a nagy újraindítás.

üzemanyagok megfizetetlenné tételével, valamint az agrárium „zöldítésével” (kemikália mentes termelés, miközben kinyitják a kaput a harmadik világ mindenféle ellenőrzéstől mentes termékeinek a behozatala előtt) szorítják vissza. Az édesvízzel való gazdálkodás is kritikus tényezővé válik. A rétegvízből történő öntözés nem segíti a vízmegtartást, ami a talajvízszint megállíthatatlan süllyedéséhez vezet, ami már a kisüzemi agrárium fenntarthatóságát is veszélyezteti.

2020-ban kirobbant a koronavírus világjárvány (amelyet újabb világjárványok is követhetnek). Ez szinte a világgazdaság lebénulásával (és tömeges munkanélküliséggel) járt a globális összekötöttség miatt. Arra viszont alkalmas volt, hogy nemzetközi nyilvántartásba kényszerítsen embereket (oltási igazolás). Napjainkban pedig az állandósulni látszó orosz-ukrán (helyesebben az orosz és a háttérhatalom közötti) háború és ehhez kapcsolt korlátozó szankciók okoznak gazdasági zavarokat. Sodródunk a teljes gazdasági, létfenntartási káosz felé.

A pénzuralmi rendet irányítók most a Nagy Újraindítás szellemében technológiai kényszereken alapuló irányítási mechanizmus bevezetésére törekednek. A világ irányítói számára fel sem merül egy természetes irányváltás lehetősége: a természetes létszerveződéshez való visszatérés: amelyben a természet (táj) adottságait megőrző, gazdagító közösségi együttműködésben szerveződik a lét, tájak (régiók) kölcsönös előnyökön alapuló együttműködésében még nagyobb közösségek együttes létfeltételeinek a biztosítása érdekében.

A Nagy Újraindítás

Az új irányítási rend körvonalait a Nagy Újraindítás (Great Reset) koncepciójában Klaus Schwab, a davosi Világgazdasági Fórum (WEF) elnöke jelentette be 2021 elején

Ennek alapgondolatai:

• az érdekeltek kapitalizmusának létrehozása, amely felváltja a részvényesek kapitalizmusát: a vállalatok a közjó érdekében fognak dolgozni, nem pedig csak azonnali profit és haszon érdekében
• rugalmasabb, egyenlőbb és fenntarthatóbb rendszer felépítése, amely környezeti, társadalmi és kormányzási mutatókon alapul (ESG kritériumok)
• a negyedik ipari forradalom veleszületett kiaknázása a köz érdekében, a zöldebb, intelligensebb és igazságosabb növekedés érdeklében

E szép és emberbarát szavak mögötti valóságban egy mindenre kiterjedő uralmi rend kialakításnak terve körvonalazódik.

Az érdekeltek kapitalizmusa (stakeholder capitalism) az egyéni vállalkozók rövidtávú profitorientációs világából kíván kilépni az ESG (környezeti-szociális-kormányzati) kritériumokon alapuló külső („kormányzati”) irányításra: vagyis a vállalkozási pénzköltések befolyásolására. Ki lehet ez a „kormányzat”? Csak sejteni lehet, hogy ez a nemlétező háttérhatalom világkormánya.

Ahhoz, hogy ez a világkormány hatékony lehessen, meg kell teremteni a transzhumanizmust az ember és a technológia összeolvadásán keresztül (biológiai forradalom, mesterséges intelligencia, algoritmusok révén történő automatikus irányítás). Be kell hatolni az ember tudatába, fiziológiai-biológiai működésébe, egyfajta biorobot kialakítása érdekében. Az emberi identitás és az építő emberi közösségek tudatos leépítése már folyamatban van (gender ideológia, woke mozgalom, család és nemzetellenesség). Az életet veszélyeztető járványok elleni védekezés „vészhelyzeti védőoltásokkal” az emberiség bekerítésének művelete, pláne, ha a védőoltások kötelező felvételének elrendelése egy meg nem választott elit (a WHO) kezébe kerül. A védekezés érdekében elrendelt központi nyilvántartás (oltási igazolás) nemcsak a mozgás terelésére alkalmas, hanem a személyek biometrikus nyilvántartására is. Ha ez teljes körű lehetne, mindenki bekerülne a Nagy Testvér látómezőjébe. (Hasonlóan a kínai digitális pénzhez, amelyhez való csatlakozást megfelelő viselkedéshez kapcsolják.)

Az „igazságosabb” rendszer a tulajdon nélküliséget takarja. Ez a megosztáson alapuló gazdaság (mindent bérelni, közösen használni lehet csak az átlagembernek, még a lakáson is osztozni kellene, szinte megszűnik a magánszféra). Nem rémlik fel a bolsevizmus emlékképe?

A gazdasági egységek és az emberek közötti forgalom elszámolására új digitális (kripto) valutát kívánnak bevezetni (ami a mai bankrendszer felszámolását is jelenti). E mögött a blokklánc és megosztott főkönyv logikájának megfelelően teljes körű ellenőrizhetőség bontakozna ki (természetesen megszűntetve a kriptopénzek anonimitását, nevezetesen, hogy kik a birtokosok). Sőt a blokklánc technológia következtében lehetőség nyílik „szerződési” megállapodások automatikus végrehajtására is (ESG kritériumok érvényre juttatása, a nem „jól” viselkedők büntetése, esetleges kizárása stb.).

A jegybanki digitális pénz kibocsátásával sok nemzeti bank foglalkozik. Kérdés, hogy valójában hányan lesznek valóban „nemzetiek”, mert a többség ugyanúgy be fog tagozódni a nemzetközi összehangoló központ(ok) (IMF, Nemzetközi Elszámolások Bankja) alá, mint most.

A világuralmi törekvések egyre keményebben hasítják szét a társadalmakat. Most Oroszország legyengítése vagy nagyfokú elszigetelése van napirenden. A következő talán Kína lesz?

Félelemkeltő, hogy politikai szándékból bármely nemzetközi egyezmény, társaságok közötti üzleti szerződés felrúgható, magánemberek és cégek, sőt országok kihelyezett pénzeszközei, vagyontárgyai zárolhatók. Külföldi szerveren tárolt adatbázisok leblokkolhatók, létfontosságú tevékenységek végrehajthatósága kerülhet veszélybe. Mindez a bizalom teljes megsemmisülése felé vezet. A globalizmus beleharapott saját farkába: a globalizmus összekötöttségei már a legkomolyabban veszélyeztetik a lokalitások életlehetőségeit.

A területen létezés kitettsége

Egy ország vagy országok közössége (pl. V4-ek és a hozzá csatlakozók) számára a mai nyitott gazdasági környezetben világosan számításba kell venni a külső függőségeket (amelyekhez való hozzáférés korlátozható). Csak olyan mértékben és olyan színvonalon lehet egy-egy térség önellátó, amilyen mértékben az adott színvonalon a létezéshez szükséghez erőforrásokkal és képességekkel rendelkezik. Magasabb szintű lét megvalósításához az importálandó javak fedezetét exporttal kell biztosítania. Ameddig ez gazdaságosan lehetséges, addig a fejlődésnek nincs akadálya. A gond pontosan a gazdaságos külkereskedelem. Az import mindig felülértékelt, az export alulértékelt, a tőzsdei áraknak kevés köze van térségi viszonyokhoz, viszont a tőzsdei árak begyűrűzése a hazai piacra létfontosságú teljesítményeket tehet gazdaságtalanná (veszteségessé), sőt az import embargó alá is helyezhető vagy jóval gazdaságtalanabb úton váltható ki. Különösen hátrányos számunkra, hogy a létezés számos előfeltételének biztosítását megtestesítő tevékenységek jó részét feladtuk a „versenyképesség” ürügyén (teljes iparágak felszámolása az élelmiszeripartól a könnyűiparon és a kereskedelmen keresztül a javító kisiparig bezárólag).

A létezéshez szükséges javak egy része személyes (többnyire családon vagy közösségen belüli) szolgáltatás révén érhető el. Az anyagiasult javak (élelmiszer, ruházat, lakás, közmű-szolgáltatás, fűtés, gyógyszer stb.), valamint a szolgáltatások többsége összehangolt tevékenységláncon, vagyis értékáramon keresztül állíthatók elő. Egy-egy értékáram lényegében vertikális együttműködést testesít meg. Amilyen mértékben térségen belül tartható az értékáram, olyan szintű az önellátási képesség (az autarkia foka). Az értékáram függése külső forrásoktól gyengíti az önellátási képességet (árdrágítás lehetősége, a szállítási készség esetleges megszűnése, ami az egész értékáram megvalósulását akadályozhatja: pl. a chiphiány az autógyártásban vagy akár egy elrendelt embargó). Teljesen ellenőrzés alatt tartott értékáram függetlenedni képes a „világpiaci áraktól” (vagyis a megtermelt jövedelem kiszivattyúzásától). Az élelmiszer előállításban és fogyasztóhoz eljuttatásban megvan a lehetőség a térségi ellenőrzés alatt tartásnak (a teljes vertikumot le kell fedni és meg kell akadályozni a kiszipolyozó kereskedelem közbe ékelődését). Az energia- és kemikáliafüggőség a biogazdálkodás felé való áttéréssel minimalizálható.

Ha a létezéshez szükséges javak többsége erősen kitett a külkereskedelemnek, akkor nemzeti szuverenitásról csak jelképesen beszélhetünk. Mihelyst komoly érdekellentét támad a környezet és a térség (ország vagy országcsoport) között, akkor kényszerű a „térdet hajtás” az erősebb előtt. Márpedig a közeljövőben a szuverenitás nagymértékű csökkentésére (sőt megszűntetésére) fog törekedni az a befoglaló közösség, amelyhez csatlakoztunk. Ellenálló képességünk térségi autarkia szintünktől fog alapvetően függeni. Ez ugyan korlátozhatja életvitelünk „színvonalát”, de nem leszünk teljes mértékben, személyes életvitelünkben kiszolgáltattak külső erőknek. Valamilyen szinten emberi életet leszünk képesek élni egy transzhumán lét helyett (amelyben még az életben maradásunk sem lesz a mi kezünkben).

A „színvonal” nagyon relatív fogalom. Van, hogy a jövőt, az életben maradást kockáztatjuk a pillanatnyi kényelemért vagy élvezetért. Pont ezt az emberi gyengeséget használja ki az uralmi környezet hatalmának kiteljesítésére.

Sodródás vagy tervszerű alkalmazkodás?

A globalizált világ válságjelenségeinek sokaságát tapasztalhatjuk meg. Ezek a válságjelenségek mindenkit sújtanak (a nyugat-európai és észak-amerikai középosztályt az eltűnés fenyegeti, életszínvonaluk is radikálisan romlik, nemcsak mi jutunk nagyon nehezen egyről a kettőre). A válságok mélységét még fokozzák mesterséges félelemkeltő vagy inflációt növelő akciók (energiaválság okozása a „klímakatasztrófa” elkerülése céljából, az ellátási láncok megszakadása, háborús konfliktusok fenntartása, embargók stb.). A növekvő káosz a világrend megváltoztatásának előkészítő terepe.

Az új világrend társadalommérnökei álszent szabályok és kényszerítő technológia által vezérelt rendszert szeretnének létrehozni, mert a hatalmi pénz által vezérelt gazdaságirányítás hatását veszítette. Nem a szubszidiaritásra, a megosztott önrendelkezésre alapozott organikus rendszert kívánnak kiépíteni, amelyben a közösségi érdek az életben maradásra ösztönöz, hanem egy maximálisan centralizált, algoritmusokkal vezérelt, alapvetően embertelen és életellenes rendszert, amely kívülről határozza meg minden ember életlehetőségét.

Ha nem vesszük észre és nem vesszük komolyan ezt a létünket fenyegető törekvést, akkor teljesen kiszolgáltatottan, sodródva fogunk végzetünk felé vegetálni. A Nagy Újraindítás lényege a teljes kiszolgáltatottság megteremtése. Ha viszont lemondunk életünk, életlehetőségeink, családjaink, közösségeink, nemzetünk létfeltételeinek befolyásolási szándékáról is, akkor önként feladjuk sorsunk kézben tartási lehetőségét is.

Az életben maradás, az élet továbbvitelének lehetősége érdekében minden család, minden térség közössége és alapvetően a patrióta állam is sokat tehet. Ennek az az előfeltétele, hogy egy reálisan elérhető életszínvonal viteléhez szükséges tevékenységek döntő többségét a közösség végre is tudja hajtani, ami a közösségen belül stabil munkalehetőségeket biztosít. Vagyis ne vásárolja meg kívülről az életvitelhez szükséges javakat, hanem minél teljesebb mértékben legyen térségi önellátó. A térségi önellátás hálózatos összekapcsoltságban értelmezhető, amelyben bárhol megtermelt felesleg egy másik térség „import igényének” a kielégítésére szolgálhat elsősorban (és megfordítva: az „export” elsősorban más térségek felé irányuljon).

A sodródás, vagyis a korábbi pénzhatalmi uralmi rendben való „piaci alkalmazkodás” csak mélyebbre visz a válságban. Ez a piac nem semleges, ez kifosztó, megosztó piac. Ez a megállíthatatlan kifosztás (mind az emberi lélekben, mind a tudatban, mind az erkölcsben, mind az erőforrásokban, mind a környezetben) csak a létmód radikális megváltoztatásával csökkenthető vagy kerülhető el. Ez a közösségi élet fenntartására és felvirágoztatására törekvő együttműködési rend megteremtésén keresztül érhető el.

A fenntartható létezés egyénileg megoldhatatlan feladat. Csak a közösségi létfenntartási összefogásban reménykedhetünk.

A nemzetgazdaságnak vagy több nemzetet is magába foglaló régió gazdaságának nagyfokon önellátásra képes „kisköztársaságok” együttműködő hálózataként kellene működnie, amelyek méltányos (és nem extraprofitra törekvő módon) kereskednének egymással, hogy belső hiányaikat maximális mértékben más hasonlóan gondolkodó „kisköztársaságok” többleteiből fedezhessék. Ez valósítaná meg a helyi adottságokra alapozó kölcsönös előnyökön alapuló gazdasági együttműködést a részt vevő lokalitások életlehetőségeinek biztonságos megteremtése érdekében.

Irányváltás, de hogyan?

Az irányváltáshoz

• fel kell ismerni a változtatási szükségszerűséget, nevezetesen a térségben az emberhez méltó élet fenntarthatóságát fenyegető kihívást (a Nagy Újraindítást)
• ismerni kell a létfenntartáshoz szükséges javak előállításának kitettségét (a teljes értékáramok függését térségen kívüli érdekektől)
• minimalizálni kell a kitettségeket és racionalizálni kell az értékáramokat
• a megosztott térségi önfenntartást elősegítő társadalmi erőteret kell kialakítani, amely garantálja a helyben (szülőföldi térségben) való boldogulást
• tisztességes elszámolási rendszert kell bevezetni a „kisköztársaságokban” és azok között, mert a „világpiaci árak” manipuláltak, az önrendelkezést gátlóak.

Állami irányítási szinten már megvannak az irányváltáshoz szükséges felismerések morzsái (önellátás az egészségiparban, törekvés az élelmiszer önellátás felé stb.). Ezek a törekvések azonban – a patrióta szólamok ellenére – a globalizmusba besimuló (az előzőekben sodródásnak minősített) alkalmazkodási erőteret érdemben nem változtatják meg. Egyéni érdek alapján a közösségi boldogulás elérhetetlen.

Az önellátás töredékei megvannak egyes vidéki háztartásokban. Sőt van önellátásra képes falu is (Rozsály). Elindult a rövid ellátási lánc szerinti értékesítés szerveződése (kosárközösségek, közösségi termeltetés, szedd magad mozgalom, Szövetség az Élő Tiszáért stb.).

A családi vagy falusi önellátás képessége kevés a térségi önellátás biztosításához. A térségi önellátás csak tervszerű együttműködésben, jól szervezett helyi gazdaságban valósítható meg. Ez spontán módon nem jöhet létre. Ezt hatalmas (tudás és megvalósítási) energiabefektetéssel lehet csak tervszerű, vállalkozásszerű irányítással és szervezettel kiépíteni. Az egyéni pusztulással fenyegető vegetálás helyett a közösségi fennmaradás célját kell választani és tenni érte. Ahogy a határvédelem megszervezése a szuverenitás megőrzésének fontos eleme (egy azonnali zavaró hatás kiiktatása) és erre létbiztonságunk érdekében sokat költ az állam, egy lopakodó „hatalomátvétel” ellen is kellene tenni, mert amikor a kiszolgáltatottság már bénító lesz, akkor már nem lesz ellenállási képesség.

Az alapkérdés az, hogy ki képviseli a térség közösségét? Ki érez felelősséget azért, hogy a térségben élők helyben boldogulhassanak, vihessék tovább az életet? A polgármesterek? A térségben élő és élni akaró vezéregyéniségek? A térség (a hely, a lokalitás) mit jelent az ott élők vagy az ott gazdálkodók számára? Alvóhelyet és kiaknázandó erőforrást, vagy az életvitel gazdagítandó előfeltételét? Megfogalmazódik-e egyáltalán az állami irányításban a térségben élőkért viselendő felelősség? És a felvállalt felelősség érvényre juttatásához megvannak-e a feltételek (hatáskör, erőforrások, tudás, becsület, bátorság)?

Hatalmas pénzösszeget szán a kormányzat a Magyar Falu program keretei között a vidék felvirágoztatására (amely a vidéken élés civilizáltságát, „városiasodását”, a szolgáltatások visszatelepítését, a közösségi élet épületben megjelenő előfeltételeit teremtik meg). Ezek a pályázatok döntően beruházásokra fordítódnak. Ezek a beruházások alapvetően nem változtatják meg a faluban létezés feltételeit, legfeljebb kényelmesebbé teszik az életet. Azzal, hogy a falu több legyen, mint lakóhely, nincs is mód foglalkozni, mert a pályázatok nem erre íródnak ki. Valamikor a LEADER pályázatok kínáltak erre lehetőséget, de magyar „leleményesség” ezt is kificamította.

A közösségi boldogulást előmozdító erőtér akkor bontakozhatna ki, ha a falu, a kistérség önellátáson alapuló felvirágoztatására vonatkozóan, helyben megfogalmazott igények megvalósítására lehetne pályázni (amelyben a koncepció kialakítását, a megvalósítás megtervezését, a működtetés keretrendszerének a kialakítását, a tudás és képesség megszerzését is támogatnák, nem csupán a beruházást magát).

Fontos a térség beazonosítása. Vidéki kistájak esetén nem túl bonyolult feladat a térség beazonosítása. A gond a nagyvárosok és agglomerációjuk kezelése. Az agglomerációba kiköltözők nem vidéki életet, hanem kellemes lakhatási környezet keresnek, városias civilizáció mellett. Az önellátás ilyen térségben szinte lehetetlen. A városiak vagy maradnak kiszolgáltatottak a nagykereskedelmi hálózatoknak (amelyek az értékáramnak akár a 2/3-át is lefölözhetik), az olcsóbb árért biológiailag értéktelenebb élelmiszerhez jutva, vagy kapcsolatba lépnek méltányosabb kereskedelmet biztosító rövid ellátási láncokkal. Az egykori Hangya szövetkezeti mozgalom pont ennek a városi népességnek segített méltányos módon a vidéken megtermelt élelmiszer szétterítésében. A mai nagykereskedelmi hálózatok, függetlenül attól, hogy magyar vagy külföldi tulajdonban vannak, csak a „világpiaci árakhoz” igazodó, profitmaximumra törekvő politikát követnek, a magyar árut nem kedvezményezik.