Egyre gyakrabban kerül szóba Európa védelme, egész pontosan a fegyverkezési verseny politikai kényszere. A kiváltó ok – vagyis a biztonsági kihívás – nem utópia, hiszen Európa veszélyben van, mert konkrét támadásokkal kell szembenéznie.

Nem mondvacsinált támadás, amikor katonaképes vagy katonaviselt, idegen kultúrát képviselő fiatalemberek tömege özönli el kontinensünket egy sajátos invázió formájában. Nem lehetünk nyugodtak, hiszen ideérkezésük módja illegális, és még az identitásukat is titkolják. A határvédelmi hatóságokkal szembeni agresszív fellépésük, az európai értékeket nem tisztelő magatartásuk valóban aggodalmat keltő, még akkor is, ha jelenleg nincs fegyver a kezükben. Más kérdés, hogy politikai akarat esetén eme invázió nagyon egyszerűen megállítható lenne a már meglévő haderőink segítségével, anélkül, hogy a fegyverkészleteinket növelni kellene. Az egyértelmű és az inváziót megállítani képes védelemre viszont nem ad parancsot sem a NATO-központ, sem a brüsszeli bürokrácia.

Akkor milyen támadás érheti még az európai polgárt, ami miatt növelni kell a fegyvergyárak kapacitását? Talán az a káosz, mely a jobb napokat megélt nyugati civilizációt veszélyezteti? Az értékvesztés kihívásai, amely a vallásunk gyalázása, a gender és az LMBTQ abszurditása, a normális életünk végveszélybe taszítása képében megjelenő élethelyzetek. Ez ellen azonban lehetetlen nehéz fegyverekkel védekezni. Nem riasztja el az ármányt, a sátáni akaratot. Mert éppen az erőszakmentesség, az egymás felé kinyújtott kéz az, ami segít megtartani az „élet kultúráját a halál kultúrájával szemben”, amire már Szent II. János Pál pápa emlékeztetett annak idején. Esetleg feltételezhető, hogy kívülről várható katonai fenyegetés, és ezért szorul védelemre kontinensünk? Nehéz elképzelni, hogy az Egyesült Államok vagy Kína ilyen lépésre szánná el magát, jóllehet mindkét félnek jelentős katonai arzenálja és hódító kedve van.

Csak remélni lehet, hogy Európát nem belülről éri kiprovokált rombolási kísérlet, háborúhoz vezető konfliktus, veszélyeztetve a már hetven éve tartó békét. Ugyanakkor egyre több jel – nyílt vagy burkolt politikai nyilatkozat – utal arra, hogy Oroszországot szeretnék ellenségként láttatni, és ha kell, katonailag is provokálni. Washington szankciókat vetne be, mások csak NATO-csapatokat követelnek Oroszország nyugati határa mellé, megállítandó – a jajveszékelők szerint – a rövidesen meginduló támadást. Oroszország valóban képes bármilyen, akár űrfegyverekkel vívott háborút generálni. A kérdés csupán az, akar-e, még inkább teheti-e ezt anélkül, hogy ne számoljon saját gazdasága teljesítőképességének korlátaival?

A modern fegyverek világában a nagyhatalmak közötti háború beláthatatlan következményeket sejtet. Nemcsak a pusztítás mértéké­ben, hanem a felmerülő egyéb járulékokat tekintve. Például milyen módon bírja a gazdasági hátterük, hogyan alakulnak a szövetségi viszonyok, mivel a XX. század nagy háborúit szövetségi rendszerek vívták egymással. Mindebből következően ami Oroszországot illeti, háborút, pláne Európán belül az orosz vezetők józan eszük elvesztése esetén indítanának. Más kérdés persze, hogy ha védekezésre kényszerítik, határait vagy érdekrendszerét támadás éri, nem ragaszkodik minden áron a békéhez. Az viszont minden spekuláción felül áll, hogy mindezzel ellentétben az orosz gazdaság alapvető érdeke nem csupán a béke adta nyugalom, hanem szoros kapcsolat Európa fejlett technológiájú országaival.

Moszkva a 2000-es évek hosszú távú stratégiáját erre építette mindaddig, míg az „ukránkártyát” ki nem játszották ellene. Az ukrajnai puccs olyan Európa érdekeivel ellentétes provokáció volt, mely megakadályozta a valódi európai egység kiépítését. Ismeretes, hogy Vlagyimir Putyin, Oroszország elnöke azzal vádolta meg az Egyesült Államokat és európai szövetségeseit, hogy támogatóként ők álltak a 2014-es ukrajnai forradalom mögött, amely végül elmozdította az ország akkori elnökét, Viktor Janukovicsot posztjáról. Washingtonból és persze Pekingből nézve elfogadhatatlan vízió lenne egy újra erős Európa létrejötte, mely az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig húzódik, mivel Oroszország keleti határa a Csendes-óceán.

Mennyire tekinthető hát csupán képzelgésnek egy „igazi ENSZ”, vagyis Európa Nemzeteinek Szövetsége létrejötte? Olyan szövetség, ahol nincs brüsszeli központ, ahol független országok saját érdekeik mentén – ahogy az Európai Unió kiteljesedését megelőzően léteztek – alkotnának egységet. Ráadásul már egyre kevésbé létezik gondok nélküli erős nemzet, hiszen az önmagát bevándorlóországgá nyilvánító Németországot belső társadalmi és politikai válság réme fenyegeti. A radikális kormányzati zöldfordulat egyfelől súlyos energetikai válsághoz, megugró közüzemi számlákhoz, végső esetben áramszünetekhez, a most már nyíltan vállalt korlátlan és kontrollálatlan migráció pedig szociá­lis és etnikai feszültségekhez fog vezetni. Ahogyan a közbiztonság terén nem túl sikeres Franciaország sem mondhatja el, hogy gondtalan jövő elé nézhet. A britek pedig már el is hagyták a hánykolódó hajót.

A feltételezett közös akarat lényege Európa biztonsága lenne, hisz ennek hiányában hiú ábránd a normalitás érvényre juttatásáról beszélni és a társadalmi válságok elkerülését remélni. A jelenlegi folyamatok közepette ugyanis Európa először elveszíti identitását, elrabolják értékeit és tudását, majd hagyományaink romjain egészen más világ folytatását kell eltűrnünk Londontól Moszkváig. Ez ellen nem lehet fegyverekkel védekezni. Vereséggel érne fel az Európán belüli konfliktusok fokozása vagy fegyveres összecsapások provokálása bármilyen mondvacsinált ideológia mentén. Észre kell venni, hogy a szétszakított kontinens önmaga sírásója, amennyiben ezen az úton kíván haladni. Miért lenne utópia az egyes országok nemzeti szintű építése és belső értékeinek erősítése? Nincs különb a többinél, csak más-más kultúrájú európai népesség van: magyar, angol, francia, lengyel vagy éppen orosz.

Az egymásrautaltság adott, az egymás elleni konfliktus viszont nem determinált, hisz az csak és kizárólag külső, Európán kívüli tényezők, erőterek érdeke. Az „igazi ENSZ” képes visszaverni bármilyen támadást, és még fegyverek sem kellenek hozzá, pláne nem újabb és újabb arzenálok készletbe helyezése. Ami kell, az pedig adott: a hit és a tolerancia. És még valami: annak a történelmi tanulságnak az elfogadása, hogy okuljunk a múlt tévedéseiből, és legyünk óvatosak a jelen kihívásaira adott válaszokkal.

Földi László ezen írása eredetileg a Magyar Nemzetben jelent meg 2021. december 17-én.