(János apostolról a Jn21, 1-14 alapján)

Csend lebegett a tó felett. A bánat csendje. Pedig elhangzottak a szavak. De csak szakmaiak. A halászat egyszerű kifejezési. Hol voltak a Mester lelkesítő gyönyörű igei?
Hátra maradtak, mint a csónak mögött fodrozódó víz, ami gyorsan visszanyeri simaságát.

A tanítványok a part felé tartottak, s napi kudarcukat megérdemeltnek gondolták. S ekkor a parton megláttak egy embert. Később jöttek rá, hogy aki megjelent nekik, ő volt maga az Ember.

János látta meg először a parton az alakot. Nem csodálkozott a kérdésén, s a tanácsán sem. Még az eredményen, a szakadozó hálóban vergődő állatok látványán sem. De nem levezetett okfejtés tette számára ténnyé, hogy Jézus az idegen.

Ahogy a csónakból a partra nézett, átfutott rajta az érzés, hogy a Mester jelent meg. Megérzés volt, de mint mennydörgés a villám után úgy jött a meggyőződés. Onnan ismerte meg János a Megváltót, hogy jött az a magyarázhatatlan, őrülettel határos érzés. De a bizonyossághoz más vezetett. A testtartás. A testtartás, amit Jézus felvett. Igen, a tartása árulta el. Egyenes gerinc, határozottan a földön álló két láb, de lazán, mert a félelem szorítását áttörte az idő: az öröklét számolatlan perceivel. Átütött a személyen, mint ahogy átüti a feltámadt test a világ bármely válaszfalát. És az arcon az a „tudom ki vagyok, a Messiás, de az én uralma alapja nem erő, hanem az átadottság” kifejezés. Az én parancsom kérés, az én kérésem parancs. Hogy egy ilyen jelenséget megláss, közel kell menni. A parthoz, az emberhez, Istenhez. Ezt hívják barátságnak. Ezt még a szerelmesek sem tudják. Ezt a barátok tudják.

János, bár nem beszélt görögül, tisztában volt vele, hogy a csoda jel. A jelenés pedig csoda. De a legnagyobb a két jelenségben egy harmadik: az irgalom.

Ezért mondta a legfiatalabb tanítvány, hogy az Úr az. És ekkor Péter kiugrott a csónakból.

Hosszú évek teltek el ezek után. János házába fogadta Máriát, és Mária ellátta a háztartást. Sokat beszélgettek. Tudták, hogy a kibontakozó egyházat üldözni fogják. És Isten megértette velük, hogy ők ketten sérthetetlenek. Miért éppen ők? Azt nem tudjuk.

Azért lenne így, mert mindketten ott álltak a kereszt alatt? Mert a többi apostol mind gyáva volt? Azért mentesült Mária és János, mert elmentek a hit legvégső hatáig? Aki eljut a szakadék széléhez, és látja, hogy a szeretett emberét belökik, azt Isten megvédi a belökéstől? Nem tudjuk. Isten gondolatait lehetetlen fölérni emberi ésszel. De az biztos, hogy a hit és a szeretet úgy összetartoznak, mint idegen nyelvek ismert szavaiban a kettőshangzók. És aki ezt a nyelvet, a hit és szeretet nyelvét, megtanulja, annak nem kell mártírrá válnia és nem terhére, hanem örömére van a csend, a templomban, a tavon és a tisztaszobában is.

Írta:
Rákóczi Piroska