Miközben Európában egyre mélyebb gazdasági, politikai és társadalmi törésvonalak jelennek meg a különböző típusú válsághelyzetek állandósulása miatt, addig Brüsszel a hosszú távú következményekkel nem törődve, egyes tagországok politikai megleckéztetése révén az egész európai közösség stabilitását teszi kockára. Sümeghi Lórántnak, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzőjének az írása.
Azt követően, hogy nemrég végleges bizonyosságot nyert az az eddigi feltételezés, miszerint a „bizonyos és számszerűen meghatározott” feltételekhez kötött uniós forrásokhoz vezető út mégsem konkrétumokból, illetve előre meghatározott mérföldkövekből, hanem sokkal inkább véleményes és a végtelenségig kibővíthető kritériumokból áll, túlzás nélkül kijelenthető, hogy a brüsszeli gyakorlat mind Lengyelország, mind pedig Magyarország esetén is kimeríti a politikai zsarolás fogalmát.
Úgy tűnik, a bürokratikus modus operandi az elmúlt évekhez képest mit sem változott: ahogy a múltban a migrációs és a koronavírus okozta válság idején,
úgy Brüsszel a jelenlegi háborús, illetve szankciós politika okozta gazdasági válság kapcsán is az átfogó európai érdek képviselete helyett ismét kizárólag az ideológiai nyomásgyakorlás fokozásában érdekelt.
Adódik a kérdés, hogy ami a politikai, illetve gazdasági versenyképesség kérdését illeti: mindez milyen hosszú távú perspektívát jelent nemcsak a kelet-közép-európai térségre, hanem magára az egész európai közösségre.
Hogy a kérdés mennyire nem légből kapott, hűen érzékeltetik az elmúlt évek azon, hasonlóan politikailag motivált válságkezelési technikái, amelyek rendre nem a krízisek megfelelő ellenszerét keresték elsősorban, hanem sokkal inkább a válsággal összefüggő brüsszeli ideológia kiterjesztésének a lehetőségét. Ennek következtében jelentősen korlátozódott Európa önvédelmi és fejlődési képessége.
Emlékezetes, amikor hét évvel ezelőtt kicsúcsosodott az Európát érintő migrációs válság, amelynek során milliószámra indultak meg tömegek kontinensünk déli határai felé, a progresszív európai establishment azzal volt elfoglalva, hogy elérje: egyrészt ne legyen hivatalos uniós álláspont a fizikai határzárak szükségességével kapcsolatban, másrészt azok a tagországok, amelyek ebből mégis politikai kérdést csináltak, jelentős uniós forrásoktól essenek el, legalábbis ami a határvédelmi költségeket illeti. Példának okáért Magyarország több mint 590 milliárd forintot fordított saját nemzeti költségvetéséből a határvédelemre: az elsők között épített határkerítést, amelyről az elmúlt években bebizonyosodott, hogy hatékony védelmet biztosít az uniós polgárok és az Európai Unió egésze számára. Mégis, a mostani, szintén jogosan járó uniós források kapcsán kialakult vitához hasonlóan Brüsszel a mai napig nem egyenlítette ki a számlát.
Ám az ideológiai alapú döntéshozatal, a tagországok szuverén döntéseinek kritizálása, majd azok nemzetközi szintű becsmérlése, nemcsak a migrációs válság kapcsán vált tapintható gyakorlattá Brüsszelben, hanem a koronavírus okozta egészségügyi krízissel összefüggésben is.
Mint ismert, miközben a járvány leghevesebb időszakában a legtöbb tagország kormánya azon ügyködött, hogy képes legyen megfelelő mennyiségű vakcinamennyiséget lekötni az egészségügyi piacon, addig Brüsszel heteket, hónapokat pazarolt el azzal, hogy politikai alapon, a nyugati gyógyszergyáraknak, valamint brüsszeli lobbisták érdekeinek megfelelően egy olyan kizárólagos vakcinapolitikát folytasson, amely elutasította a nagy mennyiségben lévő és egyben elérhető keleti oltóanyagokat.
Érdekes módon a későn és egyben átláthatatlanul elköltött vakcinabüdzsé kérdése egyáltalán nem zavarta azokat a brüsszeli politikusokat, akik a transzparenciára hírhedten kényesek, ugyanakkor számos baloldali EP-képviselő azzal már többet foglalkozott, hogy miképpen akadhattak olyan uniós országok – mint például Magyarország –, amelyek szemfüles módon megkerülték a brüsszeli bürokráciát, így rövid idő alatt a keleti oltóanyagoknak köszönhetően jóval magasabb átoltottsági rátát tudtak elérni a nyugati mintaállamokhoz képest.
E fent említett példák alapján tehát egészen kézzel foghatóvá válik egy olyan brüsszeli mintázat, amely válságok esetén a gyakorlati, a józan észen alapuló megoldások helyett az establishment ideológiájára és az attól eltérő tagállamok sarokba szorítására helyezi a hangsúlyt.
A jelek szerint nincs ez másképpen most sem: miközben a háború, valamint a sorozatosan elhibázott brüsszeli szankciók következtében súlyos válságba kezd belecsúszni az az európai gazdaság, amely a koronavírus utáni helyreállásból is alig tudott kilábalni, addig Brüsszel azon fáradozik, hogy a V4-ek két legmeghatározóbb pillérét ideológiai alapon visszavesse.
A jogosan járó uniós források visszatartása azonban hosszú távon nem elsősorban hazánkban vagy Lengyelországban fog kárt tenni, hanem magában az európai közösségünkben, amely ezzel párhuzamosan még többet veszít majd az eleve rogyadozó versenyképességéből. Ezáltal pedig még inkább ki lesz téve a különböző gazdasági, geopolitikai, társadalmi vagy politikai válságoknak, amelynek végül a jelenleg kétpólusú világunkban csupán egyetlen mentsvára lehet: az Egyesült Államok. Miképpen az orosz–ukrán háború alakulása, úgy e folyamatok időzítése sem tűnik kifejezetten véletlenszerűnek.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
Forrás:Kontra.hu
