Tarasz Sevcsenko (1814–1861) ukrán költő szobra a Vízivárosban, a Király-fürdő háta mögött, a róla elnevezett tér középen található. A szobrot az ukránok és a magyarok közötti jószomszédi viszony és barátság jelképeként állítottak 2007-ben, maga Sólyom László és Viktor Juscsenko, az akkori két államelnök avatta fel.

Sevcsenko a Kijevi Kormányzóság területén született Oroszországban, hiszen akkoriban Ukrajna, mint állam még nem létezett. Felszabadított jobbágyból lett a kor szelleme szerinti lázító költő, az ukrán értelmiség szellemi vezéralakja, az ukrán nemzet szabadság és demokrácia iránti vágyának szimbóluma.

A szobrot néha megkoszorúzzák, virágot helyeznek el a talapzatán, talán búcsúképpen a minap Ljubor Nepop nagykövet asszony is, és még soha senki nem csonkította meg, nem festette át, nem bántotta. A költő állát bal kezére hajtva talán azon mereng, mit is keres ő itt, ebben az árnyas kis budai parkban?

Őrzök otthon egy Sevcsenko kötetet, az ukrán kultuszminisztérium ajándékát talán 1996-ból. Egy nemzetközi konferencián kaptam Izmailban, ahol Ukrajna nemzetközi elkötelezettsége, a kisebbségi nyelveken való oktatás biztosítása volt a téma. Nyugat-Európai kollégáim el voltak ragadtatva a látottaktól, az én fejcsóválásomat és hitetlenkedésemet nem értették. A konferencia nyelve angol volt, és amikor a helyi hivatalos személyek között parázs vita alakult ki – értsd orosz–ukrán konfliktus – akkor a tolmács abbahagyta a fordítást. Belügy, mondták nekünk. Amúgy nemigen tudtuk megállapítani, hogy oroszul vagy ukránul beszélnek-e, ők mindenesetre jól értették egymást. Furcsa, felemás világ volt, a városokban mindenütt szovjet hősi emlékművek, Lenin-szobrok. Az odesszai promenádon második világháborús ukrán és orosz veteránok sétálgattak büszkén, kopott zubbonyaikon csörögtek-zörögtek a Vörös Hadsereg kötelekében szerzett háborús érdemrendek. Nekem itt minden nagyon szovjetnek látszott.

Nehéz dolog valódi ukránra akadni a világban. Az ukrán irodalom fejlődését akadályozta az önálló ukrán állam hiánya, az ukrán történelem kibogozását pedig egyszerűen Ukrajna hiánya. Területi megjelölésként ugyan már a 13. századtól kezdve kimutatható, a szónak eredeti, „határvidék” jelentésében. A határvidék státusz időről időre más-más területekre volt értendő, és egyáltalán nem kötődött stabilan egy meghatározott földrajzi térséghez. Aki a mindenkori peremvidéken élt, az volt az ukrán. Az ukrán népnév nem túl régi, merthogy a 19. századig „kisorosz”-nak hívták ezt a keleti szlávok nagy családjába tartozó népet.

Ukrán az, aki ukránnak vallja magát, mondhatnám Csoóri Sándor után szabadon. Ukrán például az ukrán államelnök, az orosz nyelvű zsidó családba (így áll a Wikipédiában) született Vladimir/Volodimir Zelenszkij. Talán épp ezért nem okoz neki lelkiismereti kérdést az ukrán nép földönfutóvá tétele, Ukrajna szétzúzása és a más identitásúak megsemmisítésére tett kísérletek sem. Holott az elnök magát – ahogy pártja nevében is áll – „a nép szolgájának” tartja.

„Je suis Ukraine”. A háború hatására szerte a világban hirtelen sok ukránbarát lett, a jelképes kék ég és a végtelenbe ringó búzamezők keretében sokan vállalnak szolidaritást a szabadságáért küzdő néppel. Anélkül, hogy bármit tudnának Ukrajnáról, a nyelvéről, a történelméről, kultúrájáról. Az ukrán népről vagy az orosz–ukrán együttélésről, a keleti szlávokról. Kíváncsi lennék, milyen reprezentatív eredményt hozna az Elbától akár keletre, akár nyugatra a témában kitöltött feleletválasztós teszt. Ismerik-e Ukrajna fekvését, szomszédait, a lakosság összetételét, akár Sevcsenko nevét és azt, hogy mi köze volt ukrán létére az orosz cárhoz? Tudják-e, hogy jött létre az önálló független Ukrajna 1991-ben, hogy húzták meg a sosem volt országhatárt?

A Nobel-díjas orosz író, Alexander Szolzsenyicin harmincévnyi amerikai száműzetés után tért vissza Oroszországba. Nem sajnálta a Szovjetunió széthullását, azt azonban igen, hogy ész és meggondolás nélkül, a szovjet tagköztársaságok Lenin által önkényesen meghúzott határait tették meg országhatároknak. Az orosz népesség tizennyolc százaléka, huszonötmillió orosz Oroszország új határain kívülre került. Akár egy önkéntes orosz Trianon, mondhatnám, hiszen a határon kívülre került oroszokkal az új független államok bizony csúnyán bánnak. Nem csak az ukránok.

Szolzsenyicin 1994-ben azt is mondta Ukrajna kapcsán, hogy meg kell találni a módját annak, hogy minden névleg ukránnak számító embert orosz helyett ukrán anyanyelvűvé tegyenek. Közben fejleszteni kellene a nyelvet is, hogy a tudomány, a technika és a kultúra területén való lemaradását behozhassa, mert az író szerint bizony fejlődésben az ukrán nyelv még nem jutott el az elvárható szintre.

„Az oroszok Ukrajna önazonosságát akarják széttörni, azt állítják, hogy az ukránoknak nincs nyelvük, nincs kultúrájuk, semmijük nincsen.” Ezt már egy Lvivből Münchenbe menekült ukrán művelődéstudós, Olena Striltsiv mondja a kamerába. Olena egyből állást kapott a Bajor Állami Könyvtárban. Munkatársa lett annak a SUCHO (Saving Ukraine Culture Heritage Online) néven indított ezerháromszáz embert foglalkoztató világméretű projektnek, amely a veszélyben lévő ukrán kulturális örökség megmentésére jött létre. Tulajdonképpen az ukrán online felületeket archiválják, hogy megmentsék Ukrajna kulturális gazdagságát, turisztikai látványosságait az orosz hackertámadásoktól. Sok mindent mentenek a munkatársak, például az ukrán katonákról szóló igaz történeteket is. Vagy azokat a képeket, amelyek az ukrán főváros, Kijev ezeréves múltját mutatják be, szembe állítva Moszkvával, amit ezer éve még sűrű erdő borított. „Innen is látni, mennyire hazug az az orosz állítás, hogy ők korábban itt voltak és minket is ők alapítottak. Ez egyszerűen nem igaz” – mondja az ukrán tudósnő.

(Ezen a ponton én is elbizonytalanodtam. Nem tudom eldönteni, hogy Anasztázia, a kijevi nagyfejedelem lánya, akiért I. András királyunk 1038-ban még az ortodox kereszténységet is hajlandó volt felvenni, most orosz volt-e vagy ukrán?)

Amíg a világ az ukrán kulturális örökséget menti, azalatt Ukrajna éppen kiselejtezi könyvtáraiból az orosz klasszikusokat, Lermontovtól Tolsztojon át Csehovig mindenkit, eltávolítja az orosz hírességek szobrait a közterekről, megváltoztatja az oroszra hajazó utcaneveket. A cancel culture, az eltörlés kultúrája elérte Kelet-Európát is. A világ asszisztál hozzá, kitiltja az orosz sportolókat a versenyekről, blokkolja az orosz hírportálokat, sosem ismerjük meg az orosz katonákról szóló igaz történeteket. Európa támogatja Ukrajnát igazként előadott áldozatszerepében, miközben az agresszor oroszokat önsorsrontó szankciókkal bünteti. Sajátos belszláv „woke”, globalista ruszofóbiával és tudatlansággal megspékelve.

Tarasz Sevcsenko ukrán költő a róla elnevezett budai parkban ezalatt nyugodtan merenghet múltról és jövőről. Például, hogy miért nem képesek a keleti szláv népek nemzeti, gazdasági és kulturális problémáikat közösen, szövetségben megoldani. Ahogy orosz írótársa, Szolzsenyicin javasolta.

A szerző történész