Április vége óta az orosz tüzérség az, amely a legkomolyabb veszteségeket okozza az ukránoknak a Donyec-medence harcterein. Volodimir Dacenko elemző új adatokkal állt elő az orosz tüzérség méreteire, képességeire, lőszerutánpótlására nézve, amely a háború végkimenetelét is megsejteti.

z orosz páncélos alakulatoknak súlyos veszteséget okoztak a drónok és a nyugati páncéltörő rakéták a háború elején. A rossz felderítés, gyenge fegyvernemi együttműködés és a csapatokkal mozgó, rendesen működő légvédelem hiánya egyértelművé tette április végére, hogy az oroszok képtelenek megfelelően manőverező harcot folytatni. A gyalogságot ugyanezek a problémák kínozták, ráadásul nyilvánvaló volt a háború elejétől fogva, hogy az élőerőben szenvedett veszteségek a legérzékenyebbek az oroszok számára, hiszen nem akarnak általános mozgósításra kényszerülni.

A légierő, amely az előző két fegyvernem gyengeségeit kiválthatta volna, szintén nem tudott döntő szerepet vállalni.

A kis mennyiségű precíziós fegyverkészleteiket elaprózták az oroszok. Ma már úgy tűnik, hogy nem is rendelkeznek ilyen készletekkel:

a Kalibr cirkálórakéták szerepe annyira redukálódott, hogy néhány hetente egy-egy négyes raj megindul a Fekete-tengeren állomásozó hajókról Ukrajna belseje felé, egy-egy talál, a többit lelövik. A nem precíziós bombák és rakéták bevetése pedig mélységesen kockázatos az egyre javuló ukrán légvédelem miatt. Az ukrán légierő sem szűnt meg teljesen, és most is folyamatos fenyegetést jelent. Az orosz légierő nem lenne képes olyan szint alatt tartani a veszteségeit, hogy megérje bevetni repülőcsoportjait tömeges támadásokban.

Egy fegyvernem maradt talpon: a tüzérség, amely a két világháború közötti, még szovjet időszak óta központi jelentőségű fegyvernem Moszkva katonai doktrínáiban. Egységeit legyártani olcsóbb, gyorsabb, a szárazföldi erőkhöz egyszerűbben integrálható. Miközben a nyugati hadseregek ilyen vagy olyan megközelítésben kidolgozták a nagyszabású légi doktrínáikat, a szovjetek a tüzérséget tartották első helyen a nagy tűzcsapásokat végrehajtó fegyvernemek között. A légierő hatótávolsága valóban nagyobb, maga az egész fegyvernem mobilisabb, de egységei sérülékenyebbek, nehezebben pótolhatók, drágábban és bonyolultabban elláthatók.

A gyenge logisztikával folyamatosan küzdő szovjet hadsereg számára egyszerűbb volt a tüzérség fejlesztése a légierő központivá emelése helyett, különösen az 1930-as évek sürgős háborús készülődésében.

(A közismert elképzelésekkel szemben a szovjetek legalább annyira készültek egy offenzív háborúra, mint a németek). A szovjet doktrína ezután a harcok megvívását illetően arra koncentrált, hogy az ellenség erőit helyhez rögzítse, hogy aztán tüzérségi fölényével kritikus csapást mérhessen rá. Ez a stílus sikeres volt, ha működött – a kurszki csata az egyik legjobb példa rá – de a gyors mozgást megkövetelő, manőverező harcokban gyakran jelentett hátrányt, mint az például az 1944 őszi magyarországi harcokban meg is mutatkozott több ideiglenes kudarc során.

Ez a doktrína végig megmaradt a hidegháború alatt, s az Orosz Föderáció haderőire is továbbterjedt. Miután 2022 február és április között a nagy manőverező műveletek Kijev alatt kudarcot vallottak, az oroszok visszatértek régi, kipróbált doktrínájukhoz. És az új adatok alapján úgy tűnik, mindez nem is fog változni egy ideig.

Az mindenesetre kiderült, hogy az orosz tüzérség nem rendelkezik olyan technológiai fölénnyel, mint attól korábban tartottak a nyugati elemzők. Nem múlja felül lőtávban a nyugati rendszereket, amelyeket az ukránok kaptak. A probléma az, hogy az orosz lövegekből, tarackokból sok van, sok lőszer van hozzájuk és szisztematikusan használják őket. Szeverodonyeck és Liszicsanszk elvesztése az orosz tüzérségi fölény miatt következhetett be.

Az oroszok ma 1200-2400 tonna lövedéket lőnek ki Ukrajnára, akkora sűrűségű tüzérségi tüzet, mint a szovjet hadsereg 1942-1943 folyamán a keleti front teljes hosszában.

Igaz, ez kevesebb lövést jelent, mert a mai átlagos tüzérségi kaliberek nagyobbak, mint amilyet a második világháború alatt használtak. (Akkor is volt már 122 mm és 152 mm űrméret, csak kisebb számban használták). Az orosz hadsereg ezt az óriási volumenű tüzet jó ideig fenn is tudja tartani. Nagyjából másfél millió lőszert lő el havonta, ami egy éves termelésnek felel meg az orosz hadianyaggyárakban, tehát ez önmagában nem fenntartható. Azonban az orosz hadsereg 15 milliós készletekkel rendelkezett a háború előtt, és 108 millió bizonytalan minőségű szovjet tüzérségi lőszer is rendelkezésére áll. Ezekből az orosz hadsereg nagyjából félmilliót tud havonta felújítani és felhasználni. Dacenko számításai szerint mindez összességében azt jelenti, hogy az orosz hadsereg még bő egy évig tudja folytatni ezt a volumenű tüzérségi harcot.

Putyin hadigépezete tehát korlátolt szavatosságú, de kérdéses, hogy az ukrán hadsereg és a Nyugat meddig bírja ezt a harcot.

A tüzérségi tűzcsapásoknak egy évnyi sorozata teljesen kimerítheti, megtörheti a jelenleg ismert ukrán hadsereget, ha az lövészárokháborúra kényszerül.

Kijevnek több páncélosra van szüksége, hogy ezt a felmorzsoló háborút felboríthassa, vagy legalábbis még több nagy hatótávolságú tüzérségi eszközre, hogy az orosz tüzérséget kiszolgáló logisztikát megnyomoríthassa. Ha ezek közül egyiket sem kapja meg, az orosz gőzhenger tovább sikereket érhet el, akár komolyabbakat is. Oroszország mindenképpen kritikus károkat szenved stratégiailag és gazdaságilag, de hadigépezetének kulcseleme megnyerhet számára egy értékelhető, felmutatható hadműveleti sikert, ha minden a mostani mederben megy.

Írta: Farkas Dániel

Forrás:danubeinstitute,Scott Boston & Dara Massicot: The Russian way of war. Rand Corporation, 2017.