2023.november 28.
Stefánia, Jakab
Shortcut

Mi lesz veled, magyar?

Facebook
Email
Telegram
Twitter
VK
Nyomtat
rab face

Nagyvezekény a néhai Bars vármegyében, a Zsitva folyó völgyében fekszik, a mai magyar–szlovák nyelvhatártól északra.  A magyar helytörténeti irodalom szerint a falu neve a Vezekény nemzetségre utal, és már a 13. század elejéről van írásos említése. Nincs messze a mai magyar országhatártól, Esztergom, Komárom egyaránt mintegy 80 kilométerre, azaz jó lovas járóföldre van Vezekénytől. A térképen azonban ezzel a névvel ne keressük! Veľké Vozokany a falu becsületes szlovák neve, és a 2001-es népszámlálási adatok szerint egy, azaz egyetlen bátor magyar lakott még az akkor 556 fős színtiszta szlovák településen. Ma már egy sem. Nemcsak ezért nincs meg a magyar neve a falunak, hanem mert a történelmi magyar helységneveket hivatalosan Szlovákiában nem lehet használni. Csak akkor tesznek néha kivételt, ha például a Velencei Bizottság ellenőrző látogatásra érkezik az országba. Pedig a szlovák nemzeti öntudatnak is jót tenne, hogy egy ilyen kis szlovák falu neve már nyolcszáz évvel ezelőtt írott (latin nyelvű) forrásban szerepel.


A latin nyelv általános magyarországi használata leegyszerűsíti a szlovák kisebbrendűségi problémát, nem kell bizonygatni semmit, hogy a magyarok szándékosan félreírták a Štěpánt Istvánra. A Stephanus Rex, így latinosan lehet az ő királyuk is. Tulajdonképpen igaz is lehetne, hiszen a magyar királyok mindenkor a Kárpát-medence és az itt élő népek királyai voltak.

Nagyvezekény egykori magyar életét nevén és a birtokosain kívül más nem igazolja. A régió a török hódoltság másfél századában folyamatosan ütközőzónának számított, lakossága elpusztult, az üresen maradó házakba és falvakba leköltöztek a hegyekből a rosszabb életkörülmények között élő szlovákok. Fényes Elek kétszáz éve már tót falunak nevezte Vezekényt, és mióta rendszeres népszámlálás zajlik, adatolhatóan az is.

Nagyvezekényt el is felejthetnénk, ha nem magasodna a falu határában egy oroszlános emlékmű, hasonlatos az Országházat őrző oroszlánokhoz. Nem véletlenül, a művész személye összeköti a két alkotást, a bronzból öntött nagyvezekényi oroszlánt is Markup Béla készítette. Ez az oroszlán „védőállásban hirdeti a békét és biztonságot, miközben mancsával szétzúzza a török harci zászlaját”. A diadal a múlté, a török jelképeket ellopták, sőt a bronzszobor is megtetszett a fémgyűjtögetőknek, 2013-ban megpróbálták feldarabolni és ellopni. Később a múltat eltörölni vágyók indíttatásából a magyar feliratot festékszóróval fújták le.

Egyszóval ott magasodik az emlékmű, hirdetve a török felett aratott 1652-es győzelem dicsőségét. Ki tudja, hányadik török portyázás volt ez abban az első száz évben, amikor az ország középső felét vilajetekre és szandzsákokra osztva a török hódoltatta.  Az ütközőzónában fekvő Nagyvezekény az esztergomi szandzsákhoz tartozott, és a szandzsák fogyó népességű falvait a törökök rendszeresen fosztogatták. Ennek nemcsak a termés, a haszonállatok, hanem maguk az ott élők is áldozatul estek. A falvakat felgyújtották, az állatokat elhajtották, a jobbágyokat foglyul ejtették és szolgasorba hurcolták. A végvárak katonái próbáltak minél erélyesebben fellépni a törökkel szemben, ezt tették 1652. augusztus 26-án is Nagyvezekény határában a rablónak nevezett Musztafa esztergomi bég seregével is.

A törökök vagy négyezren voltak, Forgách Ádám bányavárosi főkapitánynak a környező végvárakból összeverbuvált serege ennek egyharmada lehetett. „600 magyarral és német lovassal, 150 muskétással és ugyanannyi hajdúval elindultam” – írta a főkapitány a jelentésében. Csatlakoztak hozzá katonáikkal a környékbeli magyar urak, Esterházyak, Pálffyak  és a fegyvert forgatni tudó jobbágyok is. A magyar lovasság megfutamította a török sereget, a foglyok egy részét kiszabadították. Mintegy 800 török maradt a csatamezőn, a magyarok vesztesége ennek csak töredéke volt. Mégis hatalmasnak számított, mert négy főúr, négy Esterházy maradt a csatamezőn, Ferenc, Tamás, Gáspár és a fényes Esterházy Miklós nádornak utódjául jelölt fia, László is. Ők alkották pár tucat katonával a két oldalszárnyat, és bár a rájuk nehezedő nyomást hősiesen állták, végül az óriási létszámfölényben lévő törökökkel szemben nem volt esélyük. A meggyalázott holttesteket nagy pompával temették el a nagyszombati jezsuita templom kriptájában. Esterházy Ferenc balassagyarmati kapitányt például a feje nélkül, mert a török az elesett főúrnak fejét vette és trófeaként magával vitte. Így hullt akkoriban a magyar.

A mai szlovák történelemfelfogás szerint ebben a csatában hősiesen és vállvetve harcoltak a magyarok és a szlovákok. Erre az összefogásra lenne szükség napjainkban is, ezért a magyar–szlovák összetartozásról és megbékélésről közös nyilatkozatot adtak ki. A nyilatkozat szellemében egy nagyobb buszra való magyarországi és felvidéki magyar a csata idei évfordulóján Nagyvezekénybe érkezett, hogy az oroszlán lábához helyezze a megemlékezés koszorúját. A megbékélésben hívő megemlékezők szerencsére elkéstek a megbékélésben nem hívők koszorúzási ünnepségéről. Utóbbiak a szobor talapzatát óriási szlovák zászlóval borították be, jobbra és balra a földbe tűztek még két szlovák nemzeti lobogót, mintegy kisajátítva maguk számára a magyar diadalt. Nem maradt hely magyar zászlóra, de még a koszorúra sem. Egyébként is, rögtön eltávolították volna onnan – hangzott a tapasztaláson alapuló helyi magyarázat –, mint ahogyan annak sincs sok értelme, hogy magyar nyelvű tájékoztató táblát helyezzenek el az emlékműnél. Egyrészt, mert a helyi polgármester nem járulna hozzá, másrészt, mert rögtön lefújnák, letépnék vagy eltávolítanák onnan a szlovák nacionalisták. (Halkan megjegyzem, hogy talán ki sem tehető a magyar tábla, ha az emlékhely hivatalos emlékhelynek számít.)

Keveset beszélünk a felvidéki magyar sorsról. Pedig ez a terület az, ahol tovább élt a magyar államiság, a Magyar Királyság. Ide menekültek a török által megszállt területekről az intézmények, Pestről Pozsonyba az Országgyűlés, Budáról ugyanide a nádor, Nagyszombatba a katolikus egyház feje, az esztergomi érsek. A Felvidékre menekítették az egyházi kincseket, a főurak az értékeiket és magukat is, a jobb időkre várva harcoltak, vérüket hullatták. A magyar kultúra megszámlálatlan értéke a Felvidékre került, és nagy részük ott is maradt. A 20. században a Felvidék nem a szlovákoknak kellett, hanem a cseheknek, a magyar területek megszerzésétől egy nagyobb cseh országot reméltek. A terv találkozott a nagyhatalmi elképzelésekkel, 61 ezer négyzetkilométert kaptak a Magyar Királyságból és több mint egymillió magyar embert. 900 ezret a Felvidékről, 180 ezret Kárpátaljáról. Mert Trianonban Kárpátalját is a cseheknek ítélték. Így jött létre (nagy) Csehszlovákia.

Masaryk elnök legjobb tanítványa, Eduárd Beneš aztán mindent megtett annak érdekében, hogy a magyaroktól megszabaduljon. Neki köszönhetjük a magyarellenes kisantantot, a magyarok túlsúlyát megváltoztató vertikális választókerületeket. Neki köszönhetjük a második világháború utáni magyar- és németellenes pogromokat, a kitelepítést, a száműzést, a lefokozást, a másodrendű állampolgárságot, a kollektív bűnösséget. A cseh kommunisták igyekeztek a beneši hagyományokat folytatni. Beneštől eredeztethető a magyar identitás felvállalásától máig húzódó félelem, a szláv írásmód mögött felsejlő magyar név, a „mi szlovákok vagyunk” opportunizmusa. A „Bélák” világa. 

Száz év alatt majd félmillió magyar tűnt el Felvidékről, mára a szlovákiai népesség mindössze nyolc százalékát teszik ki. A nagyvárosokból eltűnt a magyarság, Pozsony, Kassa szocialista és egyben szlovák nacionalista városokká nőtték ki  magukat. Változhat-e ez még? A szülőföldön maradás igénye a globalista szellemű világban lenézett igény. Mindenki boldogulni akar, mindegy hol és hogyan. Egy szlovákiai magyar mondta nekem nemrég: ha Magyarország gazdag lesz, akkor hirtelen egy csomó szlovák ismét magyarrá válik. Így megy ez az identitással.

Én hiszek a közösségépítésben. Egy közösség akkor marad meg, ha összetart, és persze ha van érdekképviselete. Jó lenne, ha a szlovákiai magyarok hinnének az összefogás erejében!

A szerző történész

Rab Irén

Forrás:Magyar Hírlap

Iratkozzon fel a Védett Társadalom Alapítvány hírlevelére!

Vélemény, hozzászólás?