2022.június 28.
László, Sámson

A 721-es Toulouse-i keresztény győzelemről

Facebook
Email
Nyomtat
Telegram
main qimg 1386cc542932363f24a62f2c6acb0a5a lq

Egyre többet hallunk és olvasunk arról, hogy Európa (legalább is az egykori Vasfüggönytől nyugatra lévő része) muszlim lesz néhány generáción belül. Az állítás meghökkentő, azonban nem alaptalan, mivel a demográfiai adatok azt jelzik, hogy a bevándorlók sokkal több gyereket vállalnak, és a fehér európaiak hétköznapjaiban a kereszténység már alig van jelen.

Franciaországban mintegy 7 millióra tehető a muszlim vallásúak száma. Európa iszlamizálódása jelenleg relatíve békésen zajlik, ez azonban nem mindig volt így. Ibéria muszlim megszállása idején a mai Franciaország területén több különálló fejedelemség létezett, amelyek gyakran háborúztak egymással, így a muszlimok ésszerűnek látták bevenni az Ibériától észak-keletre lévő termékeny területeket.

Fontos kiemelni, hogy az akkori muszlim megszállók a templomokat lerombolták, a keresztény lakosságot rabszolgasorba taszították, a 2014 utáni Iszlám Állam gyakorlataihoz hasonló lányrablásokról és tömeges mészárlásokról olvasunk a régi forrásokból.

A mai Irakon se jutottak volna tovább a muszlimok, ha a keresztények összefogtak volna a kellő időben. Levante történelmét nézve látjuk, hogy a keresztény népcsoportok (görögök az arámiak, örmények és koptok ellen) konfliktusai mekkora károkkal jártak.

Az egyik legjelentősebb keresztény győzelem Poitiers-ben történt 732. október 10-én. Azonban ne felejtsük el, hogy volt egy fontos előzménye az európai keresztény ellenállásnak. 721. június 9én zajlott le a Toulouse-i csata, amelynek jelentőségét hajlamosak vagyunk alábecsülni, noha az Aquitaniai Nagyhercegség, pontosabban a dél-franciaországi keresztények (zsoldosok és önkéntesek segítségével) szinte önerőből legyőzték a muszlim hódítókat.

 

Miért fontos megemlékezni ezen történelmi eseményekről?

Európára a II. világháború óta „történelmi fáradtság” jellemző. A baloldali és liberális eszmék térnyerése miatt minden, ami kereszténység, nagycsalád, nemzeti büszkeség, hazafiság vagy hagyománytisztelet, az rossz, míg minden ami, modernitás és nem-keresztény vallás, az követendő.

Az európaiak a keresztény vallás és a közös görög-római eszme ellenére egyszer sem egyesültek.

A keresztes hadjáratok eredményezték a legerősebb közös európai keresztény erőfeszítéseket, ekkor történt ugyanis, hogy a norvégoktól kezdve az olaszokig, a mai Belgium területétől kezdve egészen a Magyar Királyságig tízezrek indultak meg az ismeretlen úton egy távoli, szent hely felszabadításáért.

Európában a történelem folyamán ritkán volt példa ekkora „öngyűlöletre”, mint napjainkban, holott a keresztény áldozatvállalásnak köszönhetően néz ki kontinensünk úgy, amilyennek eddig ismertük.

Azonban jobban bele kell ásnunk magunkat a történelem részleteibe, hogy lássuk, sokszor kevés volt a keresztényi önfeláldozás. Nem egyszer a széthúzás dominált. Amikor egyértelmű volt a veszély-, sőt vészhelyzet, sokszor még akkor sem volt kellő együttműködés a magukat kereszténynek mondó főurak és helyi vezetők között.

Nagyon jó példa erre Odo fejedelem esete, aki Toulouse és környéke, Aquitania főura volt, és határozottan ellenállt a muszlim hódítóknak. 721 év elején a muszlimok hatalmas sereget (többségében a mai Algériából és Marokkóból) indítottak meg az Aquitaniai Nagyhercegség ellen. Odo fejedelem kora tavasszal egy segítségkereső körútra ment, hogy szövetségeseket gyűjtsön magának, azonban kint rekedt, mert március végére a muszlimok bekerítették a várost. Martell Károly, akit a kora középkor legjelentősebb keresztény hősének tekintünk és az akkori legjelentősebb fejdelem volt, inkább kivárt, nem segített, így Odo fejedelem kénytelen volt maga nagy összegű hiteleket felvenni, hogy frank zsoldosokkal egy felszabadító hadjáratot finanszírozzon, továbbá önkénteseket verbuváljon.

Toulouse városa körülbelül három hónapon keresztül ellenállt, és már közel volt az önmegadáshoz, amikor Odo fejedelem és serege megrohamozták a megszállók sátrait, akik nem számítottak a keresztények támadására vagy éppen ellentámadására, a muszlimok még védekező sáncokat sem építettek az ostromló állásaik körül.

732-ben a muszlimok megkíséreltek egy következő, jelentős létszámú hadjáratot észak felé, bízva abban, hogy amennyiben elfoglalják a Gallia nyugati részét uraló frank fejedelemséget, akkor a nyugati kereszténységet legyőzik. Martell Károly, Aquitaniai Odo segítségével októberben legyőzte a támadókat Poitiers közelében egy mocsaras terepen, ahol a Toulouse-ban és környékén jelentős tapasztalatot szerzett veteránok magabiztosan harcoltak a muszlim betolakodók ellen. Érdemes kiemelni, hogy a muszlimok nem számítottak e szövetségre, mivel 11 évvel azelőtt a frankok „cserben hagyták” az aquitaniaiakat, továbbá több kisebb csatát vívták egymás ellen a befolyásszerzés érdekében.

Poitiers után a muszlimok nem kíséreltek meg több hadjáratot észak felé, és visszahúzódtak Ibériába, amelynek stabilizálására összpontosították erőiket. A nyugati történelem ezért Poitiers-t tartja a hatalmas diadalnak, holott amennyiben Toulouse elesett volna, és nem állt volna rendelkezésre több ezer harcedzett frank katona, akkor másképp is alakulhatott volna a történelem. Odo neve szinte ismeretlen a nagyközönség számára, de nekünk tudnunk kell, hogy bár nem volt egy jámbor keresztény vezető, a nyugati kereszténység neki is sokat köszönhet, csakúgy, mint azoknak, akik nem zsoldért vonultak hadba, hanem önként jelentkeztek egy reménytelennek tűnő harcra.

 

Potter

Iratkozzon fel a Védett Társadalom Alapítvány hírlevelére!

Vélemény, hozzászólás?