Horváth Tamás írása.

Az elmúlt két hétben lejátszott két magyar-angol meccs tökéletes szimbóluma annak az ideológiai-kulturális ellentétnek, ami Magyarország és Anglia, Kelet-Európa és Nyugat-Európa között feszül.

Ez a fundamentális értékkülönbség most elsősorban abban mutatkozott meg, hogy ki és mit fütyült ki, és ennek milyen visszhangja lett a médiában, a közvélemény különböző területein.

Az angolok szent tehene az Amerikai Egyesült Államokból importált térdelés, amely amellett, hogy a kritikai fajelméleten alapul, minden ízében globalista, multikulturális, nemzetek felett álló. Ha te ezt kifütyülöd, vagy csak szimplán kritizálod, automatikusan rasszistává, bunkó barommá válsz, aki oktatásra, sőt átnevelésre szorul.

Nekünk, magyaroknak ezzel szemben a nemzetek himnuszai számítanak tabunak, melyeket még a legvérmesebb szurkolók is néma vigyázzállással tisztelnek meg. A fütty, a gyalázkodó rigmusok skandálása – leszámítva egy-két „speciális” ország nemzeti dalát – szóba sem jöhet. Ez arra az egyszerű logikai tételre vezethető vissza, hogy aki igazán szereti a hazáját és nemzetben gondolkodik, az megérti más nemzetek hazaszeretetét is.

Az angoloknál ez nincs meg, ők (tisztelet a kivételnek) minden további nélkül kifütyülik nem csak a magyar, hanem bármelyik másik nemzet himnuszát, ahogy azt láthattuk az olaszok elleni Eb-döntőben is. Ilyenkor a politikusaik, újságíróik nem háborodnak fel, sőt nem is értik, miért lenne akár rasszizmus, akár idegengyűlölet, vagy akár „csak” szimplán bunkóság, ha nem tisztelik meg az ellenfél himnuszát.

Mint fentebb utaltam rá, alapjaiban véve tér el a szemléletmódunk. A füttyök és a nem füttyök mögött valójában egy internacionalista vs. nacionalista; egy woke vs. normalitáspárti; egy liberális vs. illiberális; valamint egy multikulturalista vs. etnikai homogenitást preferáló törésvonal húzódik meg.

Éppen ezért az elmúlt két hét két győzelme ideológiai-kulturális diadal is volt egyben.

Horváth Tamás