“Hálás vagyok a családomnak, különösen az édesanyámnak, valamint a barátaimnak, amiért támogatnak a közösségépítő és hagyományőrző elképzeléseim megvalósításában. A kitüntetés nem egyedül az én érdemem, hanem sok ember munkája van benne” – hangsúlyozza Kilyénfalvi Gábor, aki nemrégiben vette át a Magyar Arany Érdemkeresztet a bécsi magyar nagykövetségen.

Kilyénfalvi Gábor nevéhez számos hagyományőrző és kulturális tevékenység kapcsolódik, és jelentős munkát fektetett az Ausztriában élő szórványmagyarság nemzeti tudatának a megőrzésébe.

Hegedűkészítő és -restaurátor munkája mellett vezeti a Délibáb táncegyüttest, a Délibáb Bécsi Magyar Kulturális Egyesületet és elnökhelyettese az Ausztriai Magyar Szervezetek Kerekasztalának.

– Egy ilyen kitüntetés mögött rengeteg ember munkája van. Elsősorban édesanyámé, akit nemrég vesztettünk el. De az összes barátom hozzájárult ahhoz, hogy azt és úgy csinálhatok, amit és ahogyan szeretnék – meséli.

Négy és fél évesen kezdett el hegedülni a családja ösztönzésére.

– Édesanyám, Kilyénfalvi Ödönné Somogyi Veronika az ajkai zeneiskola igazgatója volt, és fölépített egy országos hírű intézményt. A pártállammal szemben, rengeteg munkával, a mai napig is eredményesen működő zeneiskolát hozott létre – idézi fel Gábor.

Bevallja, hogy nem szeretett hegedülni. A hangszert kedvelte, nem is volt tehetségtelen, több díjat nyert, de gyakorolni nem szeretett. Jobban érdekelte a foci, az atlétika és a kutyája, így nem lett belőle hegedűművész.

– Hiányzott a szorgalom, de ezt utólag nem bánom, hiszen a hegedűkészítés olyan világ, amely megunhatatlan. A Zeneakadémia vonósműhelyében Lakatos Ferenc zseniális hangszerkészítő volt a tanárom, aki igen magasra tette a lécet – meséli Gábor.

Pályája azonban nem akadálytalanul indult: miközben Pécsre készült tanárszakra, az édesanyja értesült a hegedűkészítő képzésről. Gábor Budapestre utazott felvételizni, csakhogy a vizsgákat már megtartották egy héttel korábban.

– Azt mondták a tanárok, ha már feljöttem Pestre, akkor látogassuk meg Feri bácsit a kórházban. Leültetett az ágyára, és két órán keresztül beszélgettünk mindenféléről, aztán eljöttem. Otthon elmeséltem, hogy „letudtam” a felvételit, talán a testnevelésszakra még lesz lehetőségem bejutni. De legnagyobb meglepetésemre két hét múlva jött az értesítés, hogy engem vettek fel. Ez óriási lökést adott, hiszen a mesterem látott bennem valamit; kilenc másik alkalmas jelölt helyett engem választott – mondja Gábor, aki próbált megfelelni a tanára elvárásainak.

Úgy véli, Lakatos Ferenc az elmúlt évszázad legkiválóbb hegedűrestaurátora.

– Nem száz, hanem százhúszszázalékosan végezte a munkáját, és ezt mindenkitől megkövetelte. Olyat sose hallottunk tőle, hogy „ez rendben van”. A legnagyobb dicséretet több évvel később kaptam, már a mestervizsga után, amikor engem ajánlott az Állami Operaházba hegedűkészítőnek. Később megkérdeztem, hogy miért engem javasolt, és azt válaszolta, hogy „Gáborka, azért, mert te vagy”. Ez hatalmas elismerést jelentett nekem. Az arcképe ma is ott lóg a műhelyem falán. Mindig úgy érzem, hogy látja, amit csinálok, és semmit nem tudok úgy kiadni a kezemből, hogy meg ne kérdezzem magamtól, vajon ő ehhez mit szólna – ismerteti Gábor.

Az operaházban végül nem kezdte el a munkát, mert az akkori felesége Ausztriában kapott állást, ahol letelepedtek.

Többezer régi hegedűt restaurált, és több tízezer vonót javított. Körülbelül húsz saját hegedűt és egy brácsát készített, és majdnem elkészült egy csellóval. Humorosan, „Feri bácsi átkaként” említi a maximalista munkavégzést, ami azt jelenti, hogy csak akkor ül le egy új hangszert készíteni, amikor teljesen jelen tud lenni.

– Ismeretlen számomra az a helyzet, amikor nem csinálok semmit. A napokban történt, hogy a barátaimat vártam, leültem egy kávézóban, és negyed órán át nem csináltam semmit. Szokatlan volt ez a szituáció, de nem baj – hangsúlyozza Gábor.

Elmondja, hogy a munkája mellett a Délibáb táncegyüttes is teljes embert követel. A néptánccsoport 1947 óta működik, Kilyénfalvi Gábor 12 éve vezeti. Ezalatt a gyermek- és a felnőttcsoport létszáma megsokszorozódott. A pandémia nem tett jót a néptáncosoknak sem, de így is húsz és harminc közötti felnőtt, és tizenegynéhány gyerek jár a csoportba, majdnem mindenki magyar, illetve magyar kötődésű.

A hegedűkészítő elmondja, hogy a gyermekei is vonzódnak a népművészetekhez. A 26 éves Áron fiát ötéves korától egyedül nevelte, akkoriban kezdtek el táncházba járni.

– A fiam mindig azt mondta, hogy eljön, de neki ne kelljen táncolni. A füle ott volt, a ritmusérzéke kiváló, énekelni is jól tud, de táncolni nem akart. Mondtam neki, hogy ne miattam, hanem a saját tehetsége miatt csinálja, de hát, amit a szülők mondanak, az nem mindig talál táptalajra. Egyszer csak átkattant: az egyik táncházi foglalkozáson felállt, és táncolt egy legényest. Ez nagy meglepetés volt. Tizennégy éves korában különdíjat kapott a tíz évvel idősebbek közötti versenyen. Ekkor ő maga is rájött, hogy milyen jó a színpadon állni, milyen jó, ha tapsolnak. Most pedig a Magyar Állami Népi Együttes tagja, táncol a budapesti Bartók Táncegyüttesben, a Magyar Táncművészeti Egyetemre jár és fordítóként dolgozik. Áron utólag elmondta, hogy az iskolában problémái voltak, a magyar gyökereiről nem lehetett beszélni. Most már tudja, hogy ez nem szégyen, hanem épp ellenkezőleg – számol be az édesapa.

Hozzáteszi: a harmincöt éves lánya, Ágnes, keramikus művész szakon szerezte egyetemi diplomáját, zenét szerez, dalszöveget ír, a basszusgitár mellett több hangszeren játszik. Sok mindent csinál, és mindenben tehetséges. A tizenegy éves fia, Botond szintén néptáncol, citerázik, és az énekhangja is kiváló. Maga a csoportvezető is táncol még, amíg bírja a lába és a dereka. Elixírnek érzi, hogy fiatalok között lehet. Színes a társaság, egyetemisták, fiatal dolgozók, régész, villamossági mérnök is jár a csoportba.

– Ami közös, az a magyar népzene és néptánc szeretete, a magyarságtudat. Ez egy nagy baráti kör, a zenén, a táncon, a nemzetiségünkön keresztül egymásra találunk. Ha valaki bejön a Délibábhoz, és közénk való, akkor mindegy, hogy tud-e táncolni. Akkor is maradhat, ha nem fog fellépni – mondja a csoportvezető.

A Délibáb tánccsoport évente nyolc-tizenöt fellépésen vett részt a saját rendezvényein kívül a pandémia előtt. A csoport legfontosabb eseményei között említhető a nyári nemzetközi táncház, a saját évvégi gálaműsoruk decemberben, illetve az őszi közös fellépés az Ausztriai Független Magyar Kultúregyesületek Csúcsszervezetével. Táncházakat, táborokat, évente három-négy ismeretterjesztő előadást is tartanak.

A hegedűkészítő fiatal kora óta fontosnak tartja, hogy a magyar kultúra valódi értékeit megmutassa más nemzeteknek.

– Szeretnék változtatni azon, hogy Magyarországról olyan klisékben gondolkodjanak az emberek, mint Balaton, pörkölt, csikós, gulyás, fokos. A 2000-es milleniumon komolyzene, filmvetítés, könyvek, vásárosok, magasan kvalifikált szegedi szakácsok közreműködésével mutattuk be hazánkat. A 2004-es EU-csatlakozás alkalmából is rendeztünk színes programokat, illetve 2008-ban Sankt Pöltenben AchtUngarn néven egy fesztivált. A német achtung (figyelem), illetve acht (nyolc) szójátékkal kívántuk bemutatni Ungarn (Magyarország) gazdagságát: tudósok, feltalálók, sportolók, zenészek, néptánc, írók, képzőművészek által létrehozott értékek útján – sorolja Gábor.

Bécsben idén először tartottak AchtUngarn fesztivált az Ausztriai Magyar Szervezetek Kerekasztala szervezésében, Magyarország Ausztriai Nagykövetsége védnöksége alatt. Fotósok, kézművesek, zenészek, fafaragó, kovács, fazekas, sportolók, ruhakészítők érkeztek, de volt lángos, bor, pálinka, pogácsa is. A nemzetközi táncház fesztivált június 25-én rendezik, a pandémia miatt elmaradt trianoni táncszínházat jövőre megtartják, december elején az éves gálaesttel együtt szervezik a Délibáb tánccsoport 75. születésnapját. Nagy műsorral, díszvendégekkel készülnek.

Penk Tímea

(A fotókat Bánhelyi József készítette.)