Milyen világi rossz elhárításért és milyen világi jó megvalósításért felelős egy keresztény ember? Erre a kérdésre azt szokták válaszolni, hogy a keresztények felelősségének az érintettség jelöli ki a határait. A Krisztust követő ember elsősorban a családjáért felelős, utána jön a barátainak köre és így tovább.

Ezzel nem vitatkozni szeretnék, csak azt szeretném mondani, hogy ez egy papír ízű megközelítés. Véleményem szerint az ember annyira felelős, és azokért az ügyekért felelős, amennyire egy ügy a szívét érinti. Vagyis egy Szentháromságban hívő ember felelősségét a szíve érintettségének a mértéke határozza meg.

Ha családos és többször lelki fájdalmat okoz neki az, ahogyan visszaélnek az állami gondozásban élő gyerekek kiszolgáltatottságával, akkor tehet ez ellen. Ha ebben a saját házastársa támogatja, akkor pedig bátran és nyíltan is tehetnek ez ellen – az örökbefogadástól a médiakampányig.

Ezek a nagy tettek azonban nem azon nyomban szoktak megszületni az emberben. Főleg nem Magyarországon.

A kádári kisember

Egyszer főiskolás koromban magyaráztam az egyik évfolyamtársamnak, hogy akkor biztos, hogy nem megyek át pirosban egy gyalogátkelőn, ha gyerek van a közelemben, mert nem tanítom rosszra, nem mutatok neki rossz példát, mert vigyázok rá.

„Vigyázzanak a szülei rá.” – hangzott a válasz. Ez egy jelképes mondat. A kádári kisember mondata. Ez volt az a közeg, amiben a rendszerváltozás után a magyar keresztényeknek meg kellett nyilvánulni, el kellett kezdeni beszélni. Nem volt egyszerű.

Amíg a média tele volt elvi vitákkal, s amikor nem lehetett azt az egyszerű mondatot, hogy „Magyar vagyok.” anélkül leírni, hogy másnap ne induljon kommunikációs össztűz az író ellen, addig a keresztény kommunikáció abból az alapállásból indult ki, hogy az emberek azért nem hisznek Istenben, mert nem vagy rosszul beszéltek nekik Róla.

Ezért, amolyan felnőtt hittant tartottak a keresztény műsorokban. Ezzel párhuzamosan pedig létrejöttek a különböző karitatív szervezetek, akik nagyon sok jót tettek: mosták a város szennyesét.

Azóta több évtized telt el. Vannak társadalommal foglalkozó keresztény rendezvények és komoly irodalma van a keresztény társadalmi felelősségvállalásnak. Akinek a szívét érinti valamilyen társadalmi probléma, annak lehet már hová csatlakozni.

De mi a biztosíték arra, hogy jól döntsön, mikor egy közösséget választ magának?

A szent gazdálkodás

„Aki tornyot akar építeni, nem ül-e le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, vajon futja-e pénzéből, hogy fel is építse?” – kérdezi Jézus Lukács evangéliuma szerint. (Lk 14,28)

Ezt az után kérdezi, amikor arról beszél, hogy mit tegyen az, aki követni akarja. Ez jelezheti, hogy amikor küldetésünkre ébredünk, akkor ne csak ébren lenni véljük magunkat.

Egy valamilyen gonoszsággal szemben fellépni nagy kockázatokkal jár. Egy társadalmi igazságtalanságra már csak rávilágítani is veszélyes. De mennyivel veszélyesebb mulasztással bűnt elkövetni!

És itt tárul ki az isteni dimenzió. Mert ahhoz, hogy a megérintett szívű ember végül hogyan vonódik be egy probléma megoldásába, azt döntően egy erőforrás felmérés előzi meg.

Reális terveket kell szőni. Olyan terveket, amelyek végrehajtása során nem sérülnek az ember családtagjainak az életlehetőségei. De nem ennek az életnek csupán. A keresztény embernek elsősorban az életnek az örök dimenzióját kell figyelembe venni a döntéseikor.

Az üdvösség szempontjai

Vagyis azt, hogy az üdvösség szempontjából mi a helyes út. Ez az a nézőpont, amely az igazi keresztény realitásérzék nézőpontja.

A keresztény nem csak akkor számol realitásokkal, ha fölméri, hogy hány szabad órája van másokkal jót tenni, hanem akkor is, ha tudja, hogy akivel jót tenne, annak a legfőbb jó, ha üdvözül.

Ezt a bölcsességet kívánom minden olvasónknak. Ne féljetek!

Rákóczi Piroska