Múlt vasárnap véget ért a Verbier Fesztivál. A svájci francia Alpok lejtőin megbújó csöppnyi falucskában július utolsó két hetében már régóta a komolyzenéé a főszerep. Amúgy sokan talán azt sem tudnánk, hogy hol van a világban Verbier, de 1994-ben felkerült a zenei térképre is. Elszánt muzsikusok, szervezők és támogatók alapították és azóta fáradhatatlanul dolgoznak a sikerért igazán eredményesen. A seregszemle a MŰVÉSZET NAGYSZERŰSÉGÉNEK HÍRNÖKE kívánt lenni az induláskor, a szándék megvalósult. Évek óta figyelemmel kísérem az eseményt és minden évben leesik az állam: ilyen az, amikor ízlés, szervezőkészség, tehetség -és nyilván a biztos anyagiak -együtthatójának hála, idelátogat a világ muzsikusainak válogatott csapata. Az eltelt huszonnyolc év alatt-a covid korszakot sem hagyták ki-intézménnyé nőttek, alapítottak saját, fiatalokból álló együttest, van többezres törzsközönség, online élő közvetítés és akadémiai oktatás. Az egyik állandó
professzor a mi, kívül-belül mosolygó Takács-Nagy Gáborunk, az azonos nevű kvartett világhírű vonósa, aki ma már karmesterként segíti, oktatja és vezeti az alkalmi Fesztiválzenekart.
Ünnep ez a két hét a forró nyárban és maga az ÁLLANDÓSÁG, ami nagy kincs mostanában. A káosz korában az új rendezőelv a változás, legyen minden másképpen, máshol, más formában. Szédüljön el a kedves fogyasztó, befogadó, a végcél a bizonytalanság. Amikor ez a hatás eléri, már nem biztos magában, nem tud választani talmi és érték között, de ez a cél. Verbier-be viszont mindig a vitathatatlan nagyságok jönnek, van, aki több éve visszatérő vendég és mindig van figyelem arra is, hogy ifjú tehetségeket segítsenek a siker röppályájára. A találkahelyek sem változnak: a helyi Templom és a nagyobb Salle de Combins terme a hangversenyek helyszíne, a légkör is maradt bensőséges, már-már családi, összeköt valamennyiünket ott és az éterben a muzsikus barátság. Nincs felforgatás, polgárpukkasztó újítás, a donorok és a szervezők ugyanazt akarják, amit az emberek azóta, hogy kitalálták a nyilvános koncertek műfaját, együtt élvezni a produkciót, amely feltölt, felemel.
Talán van érdeklődő Önök között, aki kíváncsi néhány névre is az idén fellépők közül: eljött Takács-Nagy Gábor, Renaud Capucon, Mihail Petrenko, Yuya Wang, Sir Simon Rattle, Magdalena Kozena, Gianandrea Noseda, Jozef-Jakub Orlinski, Kirill Gerstein, Daniil Trifonov, Klaus Makela és az ifjú berobbanó orosz zongorista titán, Alexander Malofojev is.
Káoszba, szélsőségekbe süllyedő világunkban különleges tapasztalat volt az is, hogy a korszellem nem ragadtatta túlzásra a szervezőket. Igaz, a nyitókoncertre meghívtak egy ukrán zongoraművésznőt, de a nagytermet nem öltöztették sárga-kék zászlókba, nem tiltották ki az orosz művészeket, szerzőket, sőt, a műsorokat átböngészve például Dmitrij Sosztakovics életműve mintha egyenesen hangsúlyt is kapott volna. Egyedül Valerij Gergijev karmester hiányzott, aki évekig vezette a Verbier Fesztiválzenekart, de őt az ukrán-orosz háború kitörése után azonnal kitiltották a nemzetközi zenei életből, talán mert oroszként nem határolódott el Putyin elnöktől.
/Csak zárójelben jegyzem meg: remekül van a Mester, most éppen a szentpétervári Fehér éjszakák Fesztivál művészeti vezetőjeként tevékenykedik, az ottani közönség legnagyobb örömére/.
A zene a LÉLEK NYELVE, élvezetét, hallgatását mindenkinek ajánlom. Segít az öregedésben, az ember nem a ráncait számolja, hanem a felemelkedéssel bíbelődik, a romló test helyett a szellem magasságaira figyel. Számomra ez a két hét maga volt a nyári szabadság. Aki ismer, a szeretteim és barátaim tudják, hogy mennyire rajongok Daniil Trifonovért. Ez a 31 éves nyizsnyij-novgorodi zongorista fenomén Verbiet is elbűvölte már úgy tíz éve. Visszatérő művész, idén négy alkalommal is közönség elé lépett. Az utolsó koncertjén Brahms d moll zongoraversenyének szólistája volt. Delejes mű, az emberi élet tágassága és töpörödöttsége éppúgy benne van, mint a német romantikus szerző szemérmes viszonya hazájával. Mert bizony a tétel közepén megszólal a KÜRT, a német OTTHON hangja.
Hát igen, a romantika. Amikor a XIX. században szilaj szenvedély söpört végig Európán, nemzetek ébredtek öntudatra és a muzsikusok nemzeti zeneművekkel válaszoltak a mindent elárasztó, diadalmas hullámra. Johannes Brahms a göndör német erdőket idézte meg a zongorával feleselő kürtökkel.
Na és mi van ma? Van-e még OTTHON HANGJA Európának azon a táján? Költői a kérdés, többen is tudjuk jól, hogy ma már arrafelé nem igen hallják, értik a KÜRT SZAVÁT. Nagy kár, nekünk is.
( védőtársunk Kiss Gyöngyi írása. A szerző a Magyar Rádió zenei szerkesztőjeként dolgozott évtizedekig)
