Az első egyetemes zsinat megtartásának 1700. évfordulóját ünnepeljük jövőre. Ebből az alkalomból a tervek szerint Ferenc pápa a helyszínre, a mai Törökországba látogat. A látogatás egyik célja, hogy az ortodox egyházak és a katolikus egyház közösen tegyen tanúságot mindkét egyházat összekötő „mély kötelékről” és a „közös előrehaladás iránti szilárd elhatározásról” (Forrás: Vatican News).
Ezek a pápai szavak elméletinek hangzanak, hiszen a hittani eltérések, amelyek az ortodoxia és a katolikum között vannak, minden mondat megfogalmazásánál fegyelmezettségre és tapintatosságra intenek. A kereszténység széttagoltsága botrány, de mekkora botrány volna, ha valamelyik felekezet gondolkodás nélkül föladná hittételeit?
Miért fontos a hit tisztasága?
Evidens, hogy egy egyháznak hittételei vannak. Mégis, időnként érdemes megkérdőjelezni ezt az evidenciát. Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa többször hangsúlyozta, hogy a krisztusi szeretetből fakadó ortho praxis (helyes gyakorlat) nem helyettesíti az ortho doxát (helyes tanítást). A helyes gyakorlat ugyanis sokkal több esetben fakad helyes tanításból, mint bármi másból.
Azért is fontos, hogy a hittételek helyesek legyenek, mert „a hit hallásból ered” (Vö. Róm 10, 17), és fals dallamokból nehezen bontakozik ki a lélek gyönyörű éneke: az imádság.
A Niceai zsinat és a hitvallás
A Niceai zsinat azért ült össze, mert terjedni kezdett az arianizmus, amely tévesen értelmezte Krisztus személyét. A zsinat azért volt egyetemes, mert az akkori keresztény világ minden területét képviselte valamelyik püspök.
A zsinat legfőbb eredménye a hitvallás megfogalmazása volt, amelyet a katolikusok a szentmisében minden vasárnap és bizonyos ünnepeken ma is imádkoznak. A hitvallás korábbi formáját Apostoli hitvallásnak nevezik, amely Kr. u. 125-135 körül jött létre.
A hitvallásról szóló legenda szerint sorait egy-egy apostol írta, de ezt később megcáfolták a történészek.
Versengés a hitvédelem álcájában?
Egy református lelkész a 90-es évek elején mesélte el a következő esetet. A II. világháború után hittanórát akart tartani egy budapesti gimnáziumban, de nem voltak jelentkezők. Éppen hazaindult volna, amikor az iskola folyosóján találkozott azzal a katolikus pappal, akiről korábban azt mondta, hogy szóba sem kell állni vele.
A katolikus pap is többször szidta a reformátusokat, és elmondta híveinek, hogy bűnt követnek el, ha református istentiszteleten vesznek részt. Azon a napon azonban, amikor mindkettőjüket vegzálta a kommunista rendszer, kezet fogtak az iskola folyosóján, és néhány mondatban kifejezték a krisztusi tanítást: „Én sem ítéllek el” (Vö. Jn 8, 11).
Ez az eset felveti a kérdést: szükség van-e diktatúrára vagy üldözésre ahhoz, hogy a keresztények felismerjék a két egyházat összekötő „mély köteléket” és a „közös előrehaladás iránti szilárd elhatározást”?
Folytatjuk…