John J. Mearsheimer világhírű amerikai politológus megjósolta az orosz-ukrán háborút. A nemzetközi kapcsolatok egyik legfontosabb szakértője, a (neo)realista iskola képviselője, a Chicagói Egyetem professzora nem egyszer kifejtette azt is, hogy az Egyesült Államok és a Nyugat provokálta ki az ukrajnai háborút azzal, hogy kilátásba helyezte Ukrajna NATO-tagságát. Egy 2014 végén megjelent írásának – Why the Ukraine Crisis Is the West’s Fault – fordítását közöljük annak illusztrálására, hogy már a Majdan és a Krím elcsatolása után látható volt a Nyugat politikájának veszélyes volta. Mearsheimer akkori megállapításainak többsége ma is áll.

Nyugaton az a nézet uralkodik, hogy az ukrajnai válságot szinte kizárólag az orosz agresszió okozza. E logika szerint Vlagyimir Putyin orosz elnök a Krím annektálásához folyamodott, hogy megvalósítsa dédelgetett álmát, a szovjet birodalom feltámasztását, és ezt követően megpróbálhatja ellenőrizni egész Ukrajnát és Kelet-Európa többi országát. Az elmélet apologétái szerint Viktor Janukovics elnök 2014. februári elűzése csak ürügy volt Putyin számára, aki elrendelte az orosz csapatoknak, hogy foglalják el a szomszédos állam egy részét.

„Ez azonban téves nézőpont. Az Egyesült Államok és európai szövetségesei a leginkább felelősek a mostani válságért”

Balszerencsénk fő oka a NATO terjeszkedése, amely egy szélesebb stratégia magja lett. Ennek a stratégiának a célja Ukrajna eltérítése az orosz pályáról és integrálása a nyugati világba. További fontos elem volt az EU keleti irányú terjeszkedése, és a 2004-es narancsos forradalom óta az ukrajnai demokráciapárti mozgalom nyugati támogatása. Mert ez folyik az 1990-es évek közepe óta. Az orosz vezetők határozottan ellenezték a NATO bővítését, és az elmúlt években világossá tették, nem fogadják el, hogy stratégiailag fontos szomszédjuk a Nyugat bástyájává válik. Az utolsó csepp a pohárban a demokratikusan megválasztott és oroszbarát ukrán elnök törvénytelen megbuktatása volt, amit Moszkva joggal minősített „puccsnak”. Putyin minderre a Krím elfoglalásával válaszolt, mert attól tartott, hogy a félsziget a NATO haditengerészeti bázisává válik.

„Nem szabad meglepődni a Kreml ilyen agresszív reakcióján. Hiszen a Nyugat – veszélyeztetve annak kulcsfontosságú stratégiai érdekeit – elkezdte otthont érezni magát Oroszország hátsó udvarában. Putyin erre többször és érzelmektől fűtve figyelmeztetett”

Az amerikai és európai elitet azért döbbenték meg és lepték meg a közelmúlt eseményei, mert tévesen látják a világpolitikát. Hajlamosak azt hinni, hogy a 21. században a realizmus logikája irreleváns. Úgy gondolják, hogy Európa egységes és szabad lehet olyan liberális elveknek köszönhetően, mint a jogállamiság, a gazdasági egymásrautaltság és a demokrácia.

Ez a terv Ukrajnában nem működött. Az ország válsága azt mutatja, hogy a reálpolitika továbbra is releváns, és az azt figyelmen kívül hagyó államok nagy veszélyben vannak. Az amerikai és az európai vezetők rosszul számoltak, amikor megpróbálták Ukrajnát nyugati fellegvárává változtatni Oroszország határain. Most, hogy ezeknek az oktalan cselekedeteknek a következményei nyilvánvalóvá váltak, még nagyobb hiba lenne folytatni ezt a rosszul kigondolt politikát.

Nyilvános megaláztatás

Amikor a hidegháború véget ért, a szovjet vezetők beleegyeztek abban, hogy az amerikai csapatok Európában maradjanak, a NATO-t pedig ne oszlassák fel. Úgy gondolhatták, hogy ez segíti az újraegyesült Németország békeszerető nemzetté válását.

„De sem ők, sem az utódaik nem akarták, hogy a NATO terjeszkedjen. Azt feltételezték, hogy a nyugati diplomaták megértik aggodalmaikat. A Clinton-kormány azonban láthatóan másként gondolkodott, és az 1990-es évek közepén szorgalmazni kezdte a NATO bővítését”

Az első szakaszra 1999-ben került sor, amikor Csehország, Magyarország és Lengyelország csatlakozott a blokkhoz. A második szakaszban 2004-ben Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Szlovákia és Szlovénia vált a NATO tagjává. Moszkva e terjeszkedést kezdetétől fogva kifogásolta, és elkeseredetten tiltakozott ellene. Például, amikor a NATO bombázta a boszniai szerbeket, Borisz Jelcin orosz elnök ekként fogalmazott:

 „Ez az első jele annak, hogy mi történhet, amikor a NATO közeledik Oroszország határaihoz… Egész Európát elborítják a lángok, a háború”

De az oroszok akkor túl gyengék voltak ahhoz, hogy mindezt megakadályozzák. Amúgy nem tűnt túl vészesnek a helyzet, mert az apró balti államokat leszámítva a blokk egyik tagja sem határos közvetlenül Oroszországgal.

Ám ekkor a szövetség keletebbre fordította a tekintetét. A 2008. áprilisi bukaresti csúcstalálkozón a NATO felvetette Grúzia és Ukrajna felvételének kérdését. A George W. Bush kormánya támogatta a lépést, Franciaország és Németország azonban ellenezte, mert nem akarták ingerelni és provokálni Oroszországot. Végül kompromisszumos megoldás született. A szövetség nem kezdte meg a tagsághoz vezető formális eljárásokat, hanem nyilatkozatot adott ki, amely Grúzia és Ukrajna törekvéseit támogatta, és magabiztosan úgy fogalmazott, hogy „ezek az országok előbb-utóbb a NATO tagjai lesznek”.

„Ez azonban Moszkva szemében semmiképpen sem volt elfogadható”

Alekszandr Grusko, Oroszország akkori külügyminiszter-helyettese kijelentette: „Grúzia és Ukrajna NATO-tagsága kolosszális stratégiai hiba, amely az európai biztonságra nézve a legsúlyosabb következményekkel jár.” Putyin többször is kijelentette, hogy „közvetlen fenyegetést” jelentene Oroszország számára, ha ezek az országok esetleg csatlakoznak a NATO-hoz. Az egyik orosz újság idézi is Putyint, aki a Bush-sal folytatott egyik beszélgetése során nyersen kijelentette:

„Ha Ukrajnát felveszik a NATO-ba, akkor megszűnik létezni”

A 2008. augusztusi grúziai orosz inváziónak végképp el kellett volna oszlatnia minden kétséget Putyin elhatározásával kapcsolatban. Ez már egyértelműsítette, Oroszország mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza Grúzia és Ukrajna csatlakozását a szövetséghez. Mihail Szaakasvili grúz elnök, aki elhatározta, hogy országát beviszi a NATO-ba, 2008 nyarán úgy döntött, hogy két szeparatista régiót, Abháziát és Dél-Oszétiát visszaszerzi Grúziának. Putyin azonban azt akarta, hogy Grúzia gyenge, megosztott, és a szövetségen kívül maradjon. Miután harcok törtek ki a grúz csapatok és a dél-oszét szeparatisták között, az orosz csapatok átvették az irányítást Abházia és Dél-Oszétia felett. Moszkva nagyon világosan megfogalmazta álláspontját. A NATO azonban az egyértelmű figyelmeztetés ellenére sem adta fel Grúzia és Ukrajna integrálását. A tömb terjeszkedése pedig folytatódott, 2009-ben Albánia és Horvátország lett a tagja.

„Az EU is egyre inkább keletre tekingetett. Bemutatta 2008 májusában a Keleti Partnerség létrehozására irányuló kezdeményezést, amely program az európai stratégák szerint hozzájárul az olyan országok, mint Ukrajna jólétéhez, és az európai gazdaságba integrálásukhoz. Nem meglepő, hogy az orosz vezetők a tervet ellentétesnek tartják Oroszország nemzeti érdekeivel”

Mielőtt 2014 januárjában Viktor Janukovics távozni kényszerült volna az elnöki posztról, Szergej Lavrov orosz külügyminiszter azzal vádolta az Európai Uniót, hogy megpróbál „befolyási övezetet” létrehozni Kelet-Európában. Moszkva szemében az Európai Unió bővítése ürügy a NATO-bővítésre. A partnerségi program, a nyugati értékek terjesztésére és a demokrácia előmozdítására tett erőfeszítések újabb eszközként próbálták elszigetelni Kijevet Moszkvától.

„Ezek a törekvések egyben nyugatbarát politikusok és szervezetek finanszírozását is jelentették”

Victoria Nuland, az Egyesült Államok európai és eurázsiai ügyekért felelős külügyminiszter-helyettese 2013 decemberében úgy becsülte, hogy az Egyesült Államok több mint 5 milliárd dollárt fektetett be 1991 óta, hogy „a megérdemelt jövőhöz” segítse Ukrajnát. Ezen erőfeszítések részeként az Egyesült Államok kormánya támogatta a National Endowment for Democracy-t. Ez a nonprofit szervezet több mint 60 olyan projektet finanszírozott, amelyek célja az ukrajnai civil társadalom megerősítése, és az alap elnöke, Carl Gershman ezt az országot „a legnagyobb díjnak” nevezte. Janukovics 2010. februári elnökválasztási győzelme után az Alapítvány úgy látta, hogy az új elnök akadályozza céljainak elérését, ezért megkettőzte az ellenzék támogatását, és az ország demokratikus intézményeinek megerősítését.

„A nyugat alapítványok ukrajnai aktivitása aggasztotta az orosz vezetőket, akik attól tartanak, hogy országuk lehet a következő célpont. És ezek egyáltalán nem alaptalan félelmek”

Gershman 2013 szeptemberében ezt írta a The Washington Postban: „Ukrajna azon döntése, hogy Európa részévé válik, siettetni fogja a Putyin által megszemélyesített orosz imperializmus ideológiájának bukását.” Mint hozzátette, az oroszoknak is van választási lehetőségük, és Putyin nemcsak a „közel külföldön”, hanem magában Oroszországon belül is a vesztesek táborába kerülhet.

Válság létrehozása

A Nyugat hármas politikája – a NATO és az Európai Unió bővítése és a demokrácia előmozdítása – olajat öntött a tűzre, amely bármikor fellobbanhat. A szikra 2013 novemberében pattant ki, amikor Janukovics elutasította az EU-val tárgyalt jelentős gazdasági megállapodást, és úgy döntött, elfogad egy 15 milliárd dolláros orosz ellenajánlatot. Emiatt kormányellenes tüntetések alakultak ki, amelyek fokozódtak a következő hónapokban, és száz ember tragikus halálához vezetett február közepén. A nyugati követek sietve Kijevbe repültek, hogy segítsenek megoldani a válságot. Február 21-én a kormány és az ellenzék megállapodásra jutott, amely lehetővé tette Janukovics számára, hogy az új választásokig hatalmon maradjon. Ez a megállapodás azonban reggelre semmivé vált, és másnap Janukovics Oroszországba menekült. Olyan kormányt hoztak létre Kijevben, amely velejéig nyugatbarát és oroszellenes. Ráadásul négy magas rangú tisztviselő volt benne, akiket joggal nevezhetünk neonácinak.

„Bár az Egyesült Államok szerepe az ukrajnai válságban nem teljesen ismert, világos, hogy Washington támogatta a puccsot”

Victoria Nuland és John McCain republikánus szenátor részt vett a kormányellenes tüntetéseken, Geoffrey Payet, az Egyesült Államok ukrajnai nagykövete pedig azt mondta Janukovics megbuktatása után, hogy ez a nap be fog vonulni a történelemkönyvekbe. Mint a telefonbeszélgetésről készült felvétel nyilvánosságra hozatala után kiderült, Nuland a rendszerváltást szorgalmazta, és azt akarta, hogy Arszenyij Jacenyuk legyen az új kormány miniszterelnöke, aki végül ezt a pozíciót el is foglalta. Nem meglepő, hogy az oroszok úgy gondolják, hogy a Nyugat jelentős szerepet játszott Janukovics megbuktatásában.

Megérett az idő arra, hogy Putyin határozott lépéseket tegyen Ukrajna és a Nyugat ellen. Nem sokkal február 22. után a Krím- félszigetet Oroszországhoz csatolta. Ez a feladat viszonylag egyszerűnek bizonyult, mivel eleve több ezer orosz katona állomásozott a Szevasztopol kikötőjében lévő haditengerészeti bázison. A Krím azért is könnyű célpont volt, mivel a lakosság 60 százaléka orosz, és a lakosság nagy része nem akart Ukrajna része maradni. Ezt követően Putyin komoly nyomást gyakorolt az új kijevi kormányra, sürgette, hogy ne szövetkezzen a Nyugattal Moszkva ellen, világossá téve, hogy lerombolja az ukrán államiságot és pusztítást végez ebben az országban, de nem engedi, hogy Ukrajna ellen-Oroszországgá váljon. Nyugati erőddé Oroszország hátsó verandáján. Ennek érdekében tanácsadókat, fegyvereket és diplomáciai támogatást nyújtott az országot polgárháborúba taszító kelet-ukrajnai oroszbarát szakadároknak, és komoly erőket összpontosított a határok közelében

„Ukrajna megszállásával fenyegetőzött arra az esetre, ha a kormány erővel lép fel a Donbassz lázadói ellen. Emellett Putyin durván megemelte annak az Ukrajnának szállított gáz árát, és követelte a korábbi szállítások után fennmaradt adósság visszafizetését”

Diagnózis

Putyin tetteit nem nehéz megérteni és megmagyarázni. A napóleoni Franciaországnak, a birodalmi Németországnak és a náci Németországnak kezdetben hatalmas síkságokat kellett leküzdenie ahhoz, hogy csapást mérjen Oroszországra. Ukrajna pufferállam, ami rendkívül fontos Oroszország számára. Egyetlen orosz vezető sem tűrné el, hogy katonai szövetség – egészen a közelmúltig ellenség – megszállja Ukrajnát. És egyetlen orosz vezető sem nézné tétlenül, amikor a Nyugat segít egy olyan kormány hatalomra juttatásában, amely elhatározta, hogy integrálja Ukrajnát a nyugati struktúrákba.

Washingtonnak talán nem tetszik Moszkva álláspontja, de meg kell értenie ennek a logikáját. A nagyhatalmak mindig érzékenyek a közvetlen környezetükben megjelenő potenciális veszélyekre.

„Képzeljük csak el Washington dühét, amennyiben Kína megpróbálná egyáltala dominált erős katonai szövetségbe bevonni Kanadát és Mexikót is”

Ez nem csak logika kérdése – az orosz vezetők többször is elmondták nyugati kollégáiknak, hogy elfogadhatatlannak tartják Grúzia és Ukrajna felvételét a NATO-ba, valamint minden olyan kísérletet, amely arra irányul, hogy ezen országokat Oroszország ellen fordítsa. A 2008-as orosz-grúz háború nem hagyott kétséget Moszkva határozottsága felől.

Amerikai tisztviselők és európai szövetségeseik azt mondják, mindent megtettek annak érdekében, hogy megnyugtassák az aggódó Oroszországot, és a szövetségnek nincsenek támadó tervei. Bár Brüsszel ugyan következetesen tagadja, hogy a NATO bővítésének a célja Oroszország megfékezése, a szövetség azonban soha nem telepített tartósan katonai erőket új tagállamokba. 2002-ben még az Oroszország-NATO Tanácsot is létrehozták az együttműködés ösztönzésére.

Oroszország további megnyugtatása érdekében az Egyesült Államok 2009-ben bejelentette, hogy új rakétavédelmi rendszert telepít az európai vizeken tartózkodó hadihajókra, Lengyelországba és Csehországba azonban nem. Az oroszok azonban továbbra is határozottan ellenezték a NATO bővítését, különösen Grúziával és Ukrajnával.

„De végül is az oroszok döntik el, nem a Nyugat, hogy mit éreznek fenyegetésnek”

Ahhoz, hogy megértsük, a Nyugat, különösen az Egyesült Államok miért nem tudta felfogni, hogy ukrajnai politikájuk Oroszországgal ellen irányul, vissza kell mennünk az 1990-es évek közepére, amikor a Clinton-kormány döntött a NATO bővítéséről. Politológusok különféle érveket hoztak fel a terjeszkedés mellett és ellen, de konszenzus nem született. Az Egyesült Államokba egykor bevándorolt kelet-európaiak többsége és rokonaik például határozottan támogatták a terjeszkedést, mert azt akarták, hogy a NATO megvédje az olyan országokat, mint Magyarország és Lengyelország. Néhány realista is helyeselte ezt a politikát, mivel úgy gondolták, hogy Oroszországot még meg kell fékezni.

A realista külpolitikai iskolát képviselők többsége azonban ellenezte a terjeszkedést, mivel úgy gondolta, hogy a hanyatló nagyhatalmat, az elöregedő népességgel és egydimenziós gazdasággal aligha kell megfékezni. Attól tartottak, hogy a szövetség bővítése csak arra ösztönzi Moszkvát, hogy aktivizálódjon Kelet-Európában. Ezt a nézetet George Kennan amerikai diplomata világossá tette egy 1998-as interjúban röviddel azután, hogy a szenátus jóváhagyta a NATO-bővítés első szakaszát.

„Számomra úgy tűnik, hogy az oroszok egyre ellenségesebben fogadják mindezt, ami hatással lesz a Kreml külpolitikájára. Szerintem ez tragikus hiba volt, hioszen nem volt rá ok. Senki nem fenyegetett senkit”

Másrészt a liberálisok többsége, köztük a Clinton-kormányzat számos kulcsfigurája, üdvözölte a bővítést. Úgy vélték, hogy a hidegháború vége alapvető átalakulást jelent a világpolitikában, és egy új posztnemzeti rend váltotta fel a realizmus egykor Európában uralkodó logikáját. Az Egyesült Államok nemcsak „pótolhatatlan ország” lett, ahogy Madeleine Albright akkori külügyminiszter fogalmazott, hanem „jóindulatú hegemón” is, ezért aligha jelent veszélyt Moszkvában. Lényegében az volt a cél, hogy az egész kontinenst Nyugat-Európához igazítsák.

Ezért az Egyesült Államok és a szövetségesei arra törekedtek, hogy Kelet-Európa országaiban elősegítsék a demokráciát, erősítsék a köztük lévő gazdasági egymásrautaltságot és integrálják őket a nemzetközi szervezetekbe. Az amerikai elit megnyerése után a liberálisoknak nem volt nehéz meggyőzniük európai szövetségeseiket a NATO-bővítés támogatásáról. Hiszen az EU múltbeli eredményeit figyelembe véve az európaiak még az amerikaiaknál is jobban beletörődtek abba a gondolatba, hogy a geopolitika már nem játszik szerepet, és egy mindent átfogó liberális rend fogja megőrizni Európa békéjét.

„A liberális perspektíva annyira uralta az európai biztonsági diskurzust a 21. század első évtizedében, hogy még akkor is, amikor a szövetség a nyitott ajtók politikáját követte, a NATO-bővítés még a realisták részéről csekély ellenállásba ütközött”

A liberális világnézet elfogadott dogma a jelenlegi amerikai tisztviselők körében. Márciusban például Barack Obama elnök beszédet tartott Ukrajnáról, amelyben folyamatosan a nyugati politikát motiváló „ideálokról” beszélt, és arról, hogy ezeket az eszméket milyen gyakran fenyegeti a „hagyományosabb, elavultabb hatalmi nézet”. John Kerry külügyminiszter reakciója a krími válságra azt mutatja, hogy őt is ugyanazok az előírások vezérlik: „A 21. században nem lehet úgy viselkedni, mint a 19. században szokás volt, és egy teljesen távoli ürüggyel megszállni egy másik országot.”

Valójában a két oldal eltérő politikai elvek alapján cselekedett. Putyin és honfitársai realistaként gondolkodnak és cselekszenek, míg nyugati társaik a liberális világpolitikai nézetekhez ragaszkodnak.

„Ennek eredményeként az Egyesült Államok és szövetségesei akaratlanul is súlyos válságot provokáltak Ukrajna körül”

Tiltakozás

Ugyanebben az 1998-as interjúban Kennan azt jósolta, hogy a NATO-bővítés válságot fog kiváltani, ami után a bővítést támogatók valami ilyesmit mondanak: „Mindig azt mondtuk, hogy az oroszok természetükből adódóan így viselkednek.” A legtöbb nyugati tisztségviselő Putyint úgy állítja be, mint az ukrajnai helyzetler egyedül felelős politikust. Márciusban a The New York Times tudósítása szerint Angela Merkel német kancellár azt sugallta, hogy Putyin elvesztette a kapcsolatot a valósággal. Azt mondta Obamának, hogy Putyin „egy másik világban” él.

„Bár Putyin kétségkívül tekintélyelvű, nincs bizonyíték arra, hogy mentálisan instabil lenne. Ellenkezőleg, első osztályú stratéga, akit félni és tisztelni kell mindazoknak, akik szembe mennek a külpolitikai irányvonalával”

Más elemzők arra hivatkoznak, hogy Putyin sajnálja a Szovjetunió összeomlását, és elhatározta, hogy az orosz határok kiterjesztésével megfordítja ezt a folyamatot. Ez a verzió hihetőbbnek tűnik. Ezen értelmezés szerint Putyin a Krím elfoglalása után most tesztel, hogy eldöntse, eljött-e az ideje egész Ukrajna, vagy legalábbis keleti régió meghódításának. És a végén agresszíven fog viselkedni a szomszédos országokkal szemben. E tábor egyes elemzői számára Putyin Adolf Hitler modern megfelelője, és ha bármilyen alkut kötnének vele, az azt jelentené, hogy megismételnék a müncheni hibát. A NATO-nak tehát soraiba kell fogadnia Grúziát és Ukrajnát, hogy feltartóztassa Oroszországot, megakadályozza, hogy elnyomja szomszédait, és fenyegesse Nyugat-Európát.

Ha közelebbről megvizsgáljuk, ez az érv nem állja ki a próbát. Ha Putyin elkötelezte magát Nagy-Oroszország megteremtésének gondolata mellett, akkor ezek a szándékai február 22. előtt valahogyan megnyilvánultak volna. Azonban nincs bizonyíték arra, hogy ezen időpont előtt el akarta volna foglalni a Krímet, még kevésbé más ukrán területeket. Még a NATO bővítését támogató nyugati vezetők sem gondolták ezt. Putyin krími fellépése meglepte őket, és spontán reakciónak tűnnek Janukovics menesztésére. Putyin közvetlenül a februári események után kijelentette, hogy ellenzi a Krím elszakadását, de aztán gyorsan meggondolta magát.

„Emellett Oroszország, ha akarná sem tudná egykönnyen meghódítani és annektálni Kelet-Ukrajnát, nemhogy az ország többi részét”

Körülbelül 15 millió ember, vagyis Ukrajna lakosságának egyharmada él az országot kettéosztó Dnyeper folyó és az orosz határ között. Ezeknek az embereknek a túlnyomó többsége Ukrajna állampolgára akar lenni, és természetesen ellenáll az orosz megszállásnak. Ráadásul a meglehetősen középszerű orosz hadseregnek kicsi az esélye az egész Ukrajna meghódítására. Moszkva nincs abban a helyzetben, hogy fizessen egy költséges megszállásért, gyenge gazdaságát tovább sértenék az újabb szankciók.

De Oroszország még egy erős katonai gépezet, és lenyűgöző gazdaság mellett sem lenne képes Ukrajna sikeres megszállására. Elég csak felidézni ahhoz a keserű szovjet és amerikai tapasztalatokat Afganisztánban, az amerikai tapasztalatokat Vietnamban és Irakban, az orosz tapasztalatokat Csecsenföldön, hogy megértsük, a katonai megszállás általában nagyon rosszul végződik. Putyin megérti, hogy Ukrajna meghódítása olyan, mintha lenyelne egy disznót. A szomszédban zajló eseményekre adott reakciója védekező, nem támadó.

Kimenet

Tekintettel arra, hogy a nyugati vezetők többsége továbbra is tagadja, hogy Putyin viselkedését az Oroszország biztonságával kapcsolatos jogos aggodalmak diktálhatták, nem meglepő, hogy megpróbálnak azzal nyomást gyakorolni rá, hogy megbüntetik Oroszországot. Noha Kerry szerint „minden lehetőséget mérlegelnek”, sem az Egyesült Államok, sem NATO-szövetségesei nem hajlandók erőszakot alkalmazni Ukrajna védelmében. Ehelyett a Nyugat gazdasági szankciókra hagyatkozik, hogy rákényszerítse Oroszországot, hogy hagyjon fel a kelet-ukrajnai lázadók segítésével. Júliusban az Egyesült Államok és az Európai Unió korlátozta a szankciók harmadik körét, elsősorban az orosz kormánnyal, néhány nagy állami tulajdonú bankkal, energiavállalattal és védelmi céggel szoros kapcsolatban álló, magas rangú személyeket célozva. Az orosz gazdaság egész ágazatai ellen még szigorúbb szankciókkal is fenyegetett.

„Az ilyen intézkedéseknek nem lesz nagy hatása. Mindenesetre a kemény szankciók valószínűleg a nyugat-európai országok, különösen Németország gazdaságát sértik”

Nem véletlen, hogy Berlin nem akarta bevezetni őket, mert attól tartott, hogy Oroszország megtorló intézkedéseket foganatosíthat, és komoly gazdasági károkat okozhat az EU-nak. De még ha az Egyesült Államoknak sikerül is rávenni szövetségeseit a kemény lépésekre, Putyin valószínűleg nem törik meg. A történelem azt mutatja, hogy az országok készek elviselni a nehézségeket és a nélkülözést kulcsfontosságú stratégiai érdekeik védelme érdekében, és nincs okunk azt hinni, hogy Oroszország kivételt képez e szabály alól.

„A nyugati vezetők provokatív politikát folytattak, amely eleve felgyorsította a válság kirobbanását”

Áprilisban Joseph Biden, az Egyesült Államok alelnöke találkozott ukrán törvényhozókkal, és azt mondta nekik: „Ez a második lehetőség arra, hogy befejezzék azt, amiért a narancsos forradalom elindult.” John Brennan, a CIA igazgatója nem javított a helyzeten, amikor ugyanabban a hónapban Kijevbe látogatott. A Fehér Ház szerint látogatásának célja az ukrán kormánnyal való biztonsági együttműködés javítása volt.

Mindeközben az Európai Unió folytatta a keleti partnerség programját. Márciusban José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke az EU Ukrajnával kapcsolatos elmélkedéseit összegezte: „Kötelességünk szolidaritást mutatni ezzel az országgal, és azon fogunk dolgozni, hogy a lehető legközelebb hozzuk hozzánk”. Június 27-én pedig végre megtörtént az Európai Unió és Ukrajna közötti gazdasági megállapodás aláírása, amelynek hét hónappal korábban történő elutasítása Janukovics elnöki posztjába került. Szintén júniusban, a NATO külügyminisztereinek találkozóján úgy döntöttek, hogy a szövetség továbbra is nyitott marad az új tagok felé, bár a miniszterek elzárkóztak Ukrajna kifejezett említésétől. „Egyetlen harmadik ország sem vétózhatja meg a NATO-bővítést” – mondta Anders Fogh Rasmussen főtitkár. A külügyminiszterek megállapodtak abban is, hogy támogatják az Ukrajna katonai képességeinek javítását célzó intézkedéseket olyan területeken, mint a vezetés és ellenőrzés, a logisztika és a kiberbiztonság. Az orosz vezetők természetesen felháborodásukat fejezték ki az ilyen akciók miatt.

„Mint Moszkvában fogalmaztak, a Nyugatnak a válságra adott válasza tovább súlyosbítja az amúgy is rossz helyzetet”

Az ukrajnai válságot azonban meg lehet oldani, bár ehhez a Nyugatnak alapvetően meg kell változtatnia az országgal kapcsolatos megközelítését. Az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek fel kell hagyniuk Ukrajna nyugatosításának tervével, és ehelyett meg kell próbálniuk semleges ütközőállammá tenni a NATO és Oroszország között, ahogy Ausztria tette a hidegháború idején. A nyugati vezetőknek fel kell ismerniük, hogy Ukrajna annyit jelent Putyinnak. Moszkva nem tud támogatni egy oroszellenes rezsimet ebben az országban. Ez nem jelenti azt, hogy Ukrajna leendő kormányának oroszbarátnak illetve NATO-ellenesnek kell lennie. Az Oroszországtól és a Nyugattól független, szuverén Ukrajna a cél, amelyre törekedni kell.

„E cél elérése érdekében az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek nyilvánosan ki kell zárniuk a NATO grúziai és ukrajnai terjeszkedését”

A Nyugatnak hozzá kell járulnia egy Ukrajna gazdaságmentő tervének kidolgozásához is, amelyet az EU, az IMF, Oroszország és az Egyesült Államok finanszíroz. Moszkvának üdvözölnie kell az ajánlatot, hiszen érdeke, hogy a délnyugati szárnyán egy virágzó és stabil Ukrajna legyen. A Nyugatnak pedig jelentősen korlátoznia kellene a szociális tervezés módszereit Ukrajnán belül. Ugyanakkor az amerikai és európai vezetőknek sürgetniük kell Ukrajnát, hogy tartsa tiszteletben a kisebbségek jogait, különösen az orosz ajkú lakosság nyelvi jogait.

Egyesek azzal érvelhetnek, hogy az Ukrajnával kapcsolatos politika ebben a késői szakaszban történő megváltoztatása világszerte súlyosan alááshatja az Egyesült Államok hitelességét. Természetesen bizonyos veszteségek elkerülhetetlenek, de egy mélyen hibás stratégia megvalósításának ára sokkal magasabb lehet. Ezen kívül más országok nagyobb valószínűséggel tisztelik azt az államot, amely képes tanulni a hibáiból, és megfelelő politikát dolgoz ki a felmerülő probléma hatékony kezelésére.

„A döntés továbbra is az Egyesült Államok kezében van”

Gyakran hallani azt az állítást, hogy Kijevnek joga van eldönteni, ki legyen a szövetségese, az oroszoknak pedig nincs joguk beavatkozni a Nyugattal való egyesülésbe. Ez veszélyes gondolkodásmód Ukrajna számára, amikor külpolitikai döntésekről van szó. A szomorú igazság az, hogy a nagyhatalmak politikájában gyakran előtérbe kerül az erő joga. Az absztrakt jogok, mint például az önrendelkezési jog, értelmetlenné válnak, ha erős országok konfliktusban állnak gyengébb államokkal. Kubának volt joga katonai szövetséget kötni a Szovjetunióval a hidegháború idején? Az Egyesült Államok természetesen nem így gondolta, és az oroszok is ezt a logikát követik, amikor Ukrajnának a Nyugathoz való csatlakozásáról van szó.

„Ukrajnának az az érdeke, hogy megértse az élet igazságát, és óvatosan bánjon erősebb szomszédjával”

De még ha nem is vesszük figyelembe ezt a helyzetelemzést, és úgy ítéljük meg, hogy Ukrajnának jogában áll kérelmet benyújtani az EU-hoz és a NATO-hoz, az Egyesült Államoknak és európai szövetségeseinek jogában áll visszautasítani egy ilyen kérést. Nincs ok arra, hogy a Nyugat felvegye a soraiba Ukrajnát, ha hajlamos a téves külpolitikára, különösen akkor, ha ennek az államnak a védelme nem létfontosságú nyugati prioritás. Egyes ukránok álmainak kergetése túl sokba kerülhet az ukrán népnek, ha komoly katonai konfliktust vált ki.

Természetesen egyes elemzők egyetérthetnek abban, hogy a NATO rosszul kezelte kapcsolatát Ukrajnával, de továbbra is azzal érvelnek, hogy Oroszország barátságtalan ország, amely idővel egyre félelmetesebb ellenfél lesz, és ezért a Nyugatnak nincs más választása, mint a jelenlegi pályán haladni. De ez egy mélyen téves nézőpont. Oroszország gyengülő hatalom, és idővel még jobban meggyengül. Sőt, ha Oroszország feltörekvő hatalom lenne is, még ebben az esetben sem lenne értelme Ukrajnát felvenni a NATO-ba, egyetlen egyszerű okból, az Egyesült Államok és európai szövetségesei nem tekintik Ukrajnát stratégiai érdekeik vagy prioritásaik részének. Ez világosan látszik abból, hogy nem hajlandók katonai erővel segíteni ennek az országnak. Ezért a butaság csúcsa lenne a szövetségnek olyan új tagot felvenni, amelyet a blokk többi tagja nem kíván megvédeni.

„A múltban a szövetség a nyugati liberális politikusok azon meggyőződése alapján bővült, hogy soha nem kell majd alátámasztania azokat a biztonsági garanciákat, amelyeket új tagjainak ad. Oroszország jelenlegi hatalmi játszmái azonban azt mutatják, hogy ha Ukrajnát felveszik a NATO-ba, az Oroszország és a Nyugat fegyveres összecsapásához vezethet”

A jelenlegi politika folytatása más kérdésekben is megnehezíti a Nyugat viszonyát Moszkvával. Az Egyesült Államoknak segítségre van szüksége ahhoz, hogy orosz területen keresztül kivonja a felszereléseket Afganisztánból, megállapodást írjon alá Iránnal az atomenergiáról, és stabilizálja a szíriai helyzetet. Valójában Moszkva a múltban mindhárom kérdésben segített Washingtonnak. Még 2013 nyarán Putyin volt az, aki segített Obamának, és rábírta Szíriát egy megállapodás aláírására, amelynek értelmében elkötelezte magát vegyifegyver arzenáljának megsemmisítése mellett. Ezzel megkímélte az Egyesült Államokat az embargótól, amellyel Obama megfenyegette Aszadot.

„Egy nap az Egyesült Államoknak is szüksége lesz orosz segítségre, hogy visszafogja magát egy felemelkedő Kína. A jelenlegi amerikai politika azonban csak egymás karjába löki Moszkvát és Pekinget”

Az Egyesült Államok és európai szövetségesei választhatnak, hogy milyen politikát folytatnak Ukrajnában. Folytathatják a jelenlegi utat, ami elmélyíti az ellenségeskedést Oroszországgal, és Ukrajna teljes tönkretételéhez vezet a konfrontáció során. Egy ilyen forgatókönyv esetén mindenki veszít. Vagy az amerikaiak megváltoztathatják jelenlegi politikájukat, és erőfeszítéseiket egy virágzó, de semleges Ukrajna létrehozására irányíthatják, amely nem fenyegeti Oroszországot, és lehetővé teszi a Nyugat számára, hogy konstruktív kapcsolatokat alakítson ki Moszkvával. Ezzel a megközelítéssel minden fél nyer.

Forrás:Moszkvater.com