Egy elfelejtett magyar hős mentette a Titanic túlélőit
„Bár orvos vagyok, aki hozzá van szokva szörnyű helyzetekhez és látványokhoz, minden képzeletet felülmúlt, amit láttam” – így emlékezett vissza dr. Lengyel Árpád a Titanic tragédiájára. Az elsüllyeszthetetlennek hitt luxushajó pontosan 111 éve New York felé tartva jéghegynek ütközött, majd hullámsírba süllyedt, a magyar hajóorvosnak pedig nagy szerepe volt abban, hogy 705 (más források szerint 713) utas túlélte a katasztrófát. Lengyelt hősként ünnepelték, miután a mentést végző Carpathia gőzös elérte Amerika partjait – mégis kevesen ismerik a nevét Magyarországon. Nádudvari Péter írása.
A sokoldalú orvos 1886. március 19-én született egy „csendes észak-magyarországi faluban”, Pilismaróton. Amikor nyolcéves volt, családjával Budapestre költözött, az elemi iskola hátralevő részét és a középiskolai tanulmányait is a fővárosban végezte. Az érettségi után orvosnak tanult, az egyetemen a fakultatív tárgyak közül a gégészetet választotta, így a diplomája megszerzése után gégeklinikai gyakornokként kezdett dolgozni a Szent Rókus Kórházban, mellette pedig Országos Munkás-betegsegélyező és Balesetbiztosító Pénztár segédorvosa lett. Orvosi hivatásának munkaidején kívül is hódolt: a Budapesti Önkéntes Mentőegyesület (BÖME) tagjaként – amelybe 19 éves korában lépett be – szabadidejében mentőápolói szolgálatot végzett.
A távírászok egyszer csak vészjelzéseket kaptak
Az elkötelezett, nagy szenvedéllyel dolgozó fiatal orvos életét egy újsághirdetés gyökeresen megváltoztatta. A felhívásban az szerepelt, hogy angolul beszélő magyar orvost keresnek a világ akkori legnagyobb egykéményes óceánjárójára, a Carpathiára. A gőzös – amelyet kivándorlóhajónak neveztek, mivel sokan utaztak rajta Amerikába egy jobb élet reményében – magyar emigránsokat is szállított, így szükséges volt, hogy a legénységnek magyar anyanyelvű tagjai is legyenek.
Amikor Lengyel olvasta a hirdetést, 26 éves volt és nőtlen, így örült, hogy lehetősége adódhat világot látni – méghozzá úgy, hogy közben továbbra is imádott hivatásának élhet. Meg is kapta az állást, így nemsokára már a Carpathia fedélzetén szolgált, ahol az első – és mint később kiderült, utolsó – hajóútja Fiuméből (Rijekából) New Yorkba vezetett 1912. márciusában.
Az odaút problémamentesen lezajlott, a visszaút közben viszont április 15-én éjjel fél egy előtt öt perccel a távírászok vészjelzéseket kaptak a 107 kilométerre lévő Titanictól.
A luxushajó ugyanis nem sokkal éjfél előtt egy jéghegynek ütközött, majd süllyedni kezdett, a segélykérő jelekre a legközelebb lévő hajó, a Californian viszont nem reagált – hogy miért, annak okai még ma sem tisztázottak teljesen, egyes feltételezések szerint elaludt a hajó távírásza, így nem vette észre az üzeneteket. Volt egy másik óceánjáró is a Titanic közelében, de annak a személyzete állítólag azt gondolta, azért villannak fel fények az utasszállítóról, mert „az úri közönség tűzijátékozik”, holott valójában vészjelző rakétákat lőttek az égbe. Egyedül a Carpathia sietett a hajótöröttek mentésére – amelynek kapitánya tudta, a hősies vállalás komoly veszélyekkel jár.
„[…] hatvan éve ezen a környéken nem volt annyi jéghegy, mint az idén. Amikor a Carpathiával a Titanic segítségére siettünk, kapitányunk tudta, hogy mit kockáztat ezzel, mert a jéghegyes zónában mi is teljes sebességgel haladtunk célunk felé. A katasztrófa helyére siettünkben én ügyeltem a jéghegyeket, huszonhatot számláltam meg, volt közöttük egy tizenhét mérföld hosszú óriási tábla, amely mellett másfél óra hosszat futott a hajónk. De a Carpathia parancsnoka mégis magára vette a felelősséget” – mesélte az egyik magyar tiszt, Ráth Gusztáv nem sokkal a tragikus éjszakát követően. A hajón szolgáló személyzet azonnal felkészült a mentésre, de nem tudták, mivel kell majd szembenézniük:
„Amikor a Titanic vészjelzését megkaptuk, valamennyi tiszt s az egész legénység készenlétbe helyezkedett a hajón s teljes gőzzel indultunk neki a katasztrófa színhelyének. Még nem volt megközelítő tudomásunk sem arról, hogy mi történt, de szorongó aggodalommal sejtettük a veszedelem nagyságát a Titanic kétségbeesett hangú távirataiból” – emlékezett vissza Lengyel.
A magyar orvos vezette a mentést
A gőzös csak két órával a Titanic elsüllyedése után tudott odaérni katasztrófa helyszínére – akkora már rengeteg utast elnyeltek a hullámok, az életben maradottak pedig a jéghideg óceánban vesztegeltek.
„Leírhatatlan az a borzalmas látvány, amit a menekülőkkel vergődő csónakok nyújtottak. Kétségbeesett kiabálás, sírás, nyöszörgés hallatszott felénk, mikor a csónakok közelébe értünk. Mintha a torkunkat fojtogatták volna, olyan volt ez a megrázó hangzavar”
– idézte fel később a megrendítő perceket Lengyel, akit a mentés irányításával is megbíztak, hiszen mentőorvosi tapasztalattal rendelkezett. A magyar orvos így mindegyik túlélővel találkozott – ő döntötte el, ki milyen ellátásban részesüljön. Az első hajótörött négy óra után tíz perccel lépett a Carpathia fedélzetére, az utolsó fél kilenckor.
A Lengyel által vezetett orvosi csapatnak a legkülönfélébb sérüléseket kellett kezelnie – például zúzódásokat, töréseket –, a legénység pedig arról is gondoskodott, hogy az erősen kihűlt túlélők át tudjanak melegedni. Sok esetben lelki elsősegélyt adott a személyzet, hiszen a legtöbben sokkos állapotban voltak, és sokan kétségbeesve érdeklődtek a tragédia során eltűnt szeretteik után is.
„Alig győztük a sok munkát és a vigasztalást. […] Rendkívül szomorú út volt. Könnyekre fakasztott mindenkit a menekültek jajgatása. Ki a gyermekeit, ki a szüleit, ki pedig az élete párját kereste. […] Különösen vigasztalhatatlan volt három fiatal asszonyka, akik – nászúton lévén – férjüket vesztették el – írta visszaemlékezéseiben Lengyel. „Rettenetes volt nézni ezeket az embereket, az asszonyok sikoltoztak férjeik és gyermekeik után, akik szemük láttára elvesztek, és itt-ott magányos gyerekek kerültek hajónkra, akik szüleiket vesztették el. Szegényeket zokogó szívvel vigasztaltuk.”
Temetés az óceánon
A Carpathia a katasztrófát követő reggel – miközben fedélzetén a hajótöröttek ellátása folyt – még egy darabig további túlélők után kutatott, majd visszafordult New Yorkba – ahova a Titanic is tartott. A háromnapos út alatt Lengyel és orvoskollégái éjt nappallá téve a sebesültekkel foglalkoztak, de voltak, akiket nem sikerült megmenteniük.
„[…] eltemettük azokat, akiket holtan, megfagyva vagy megfulladva vettünk föl a hajóra. A tengerész-szertartás megható egyszerűségével folyt le a temetés: egy pillanatra megállt a hajó egész gépezete, a csengetyün egy matróz harangozott, egy pap rövid imádságot mondott s azután a vászonzsákba varrt holttestet a tengerbe eresztettük” – idézték a korabeli lapok Lengyel megrázó szavait.
A Carpathia végül április 18-án kötött ki New Yorkban, ahol hatalmas tömeg várta a túlélőket és a hajó emberfeletti hősiességről tanúbizonyságot tevő személyzetét. A cikk a hirdetés után folytatódik!
Lengyelt is nagy ovációval fogadták – a tekintélyes New York Times még interjút is készített vele, – a magyar orvost viszont annyira megviselték a történtek, hogy többé már nem dolgozott hajón, és a sokak csodálatát kiváltó tetteiről élete hátralévő részében már csak kevés alkalommal mesélt.
„Az, hogy otthon sosem beszélt a Titanic katasztrófájáról, és mindösszesen ötször, három előadásában és két levélben számolt be az emlékeiről, azt jelenti, hogy hatalmas traumát szenvedett el, amikor azt a több mint hétszáz, sokkos állapotban lévő, zavarodott, ájult, az életéért küzdő embert mentette” – magyarázta unokája, Völgyi Péterné Reich Márta. Lengyel hazatérése után az Országos Munkásbeteg-segélyező és Balesetbiztosítónál dolgozott tovább mint rendelőintézeti orvos, az első világháború alatt pedig egy mentővonat főorvosaként tevékenykedett, utána iskolaorvos és egészségtan tanár lett, majd üzemorvosként alkalmazták – de magánorvosi praxisa is volt. 1940. szeptember 8-án, szívinfarktusban hunyt el.
A hajókatasztrófa idején tett szolgálataiért több kitüntetést is kapott – például a Liverpooli Hajótöröttek Társaságának ezüst emlékérmét és díszoklevelét. A túlélők hálája sem maradt el: ők arany emlékérmét készítettek neki, valamint elhalmozták köszönőlevelekkel és ajándékokkal is, többek között egy bőrből készült cigarettatárcát, illetve egy sétabotot is kapott tőlük, amely fogantyújába a kor New York-i divatjának megfelelően órát helyeztek.
Ami pedig a magyarországi elismerését illeti, a mentőktől kapott egy vasérdemérmét, állami kitüntetésben viszont sohasem részesült. Emlékének ápolása pedig jóformán csak néhány éve kezdődött el: a Magyar Mentő és Mentőtiszti Egyesület alapított egy róla elnevezett díjat, és három emléktáblát is avattak a tiszteletére. Nevét viszont még egyetlen közterület sem őrzi, pedig sokak szerint méltó lenne rá: „Bízom abban, hogy majd egyszer a GPS-be beüthetem, érkezés: Dr. Lengyel Árpád utca” – adott hangot óhajának egy interjúban az unokája.
Források:wmn.hu, A Budapesti Hírlap 1912. május 8-i száma, Magyar orvos mentette a Titanic túlélőit. Veszprémi Napló, 2012. április 15.
