Felelőtlen a Nyugat fokozott bevonódása a konfliktusba, hiszen nincs reális esélye a sikernek.
Németország fontolgatja a sorkatonaság visszaállítását, az egyik cél, hogy a Bundeswehr képes legyen háborút vívni – szólt a hír a minap. Felmerül a kérdés, hogy eddig mi volt a célja a német hadseregnek, ha nem az, hogy tudjon háborút vívni. Az ötlet az orosz–ukrán konfliktus miatt merült fel a népszerűségét egyre jobban elvesztő kormányzatban. A németek a saját ötleteiket megint egész Európára kötelezőként kezelik: Manfred Weber, az Európai Néppárt német frakcióvezetője az egész EU-ban kötelező katonai szolgálatot akar, és szerinte szükség van európai atomfegyverre. Számos európai ország egyre inkább bevonódik a háborúba.
Az igazságos háborúról szóló keresztény elmélet Szent Ágostonig megy vissza, és a huszadik század végén olyan liberális szerzők fogalmazták újra, mint Michael Walzer, a 21. században pedig olyan keresztény szerzők, mint Nigel Biggar anglikán pap.
Szent Ágoston valójában csak említi az igazságos háborúkat az Isten városáról-ban, de nem nagyon fejti ki, mikor igazságos egy háború. Meglehetősen pesszimista módon úgy fogalmaz: „az ellenség igazságtalansága rákényszeríti a bölcset az igazságos háborúra”. Később, a középkor és az újkor folyamán aztán egyre jobban kibontották az igazságos háború elméletét.
Legújabban azonban az elmélet legfontosabb képviselőjének, a katolikus egyháznak a vezetői II. János Pál és Ferenc pápa személyében kétségeiket fejezték ki azzal szemben, hogy az atomfegyverek korában lehetséges igazságos háború. Szerintük nem. A felvetés érthető, ám kérdés, hogy akkor már az sem igazságos-e, ha a fegyveresen megtámadott fél fegyveresen védekezik. A pápáknak vannak keresztény szövetségeseik, nemcsak az idealisták, hanem a realisták között is. Reinhold Niebuhr, a 20. századi realista politikaelmélet amerikai nagy szerzője, aki Szent Ágostonra alapozott, érdekes módon túlságosan idealistának tartotta az igazságos háború elméletét.
Az elmélet abból indul ki, hogy leginkább az önvédelmi háború az igazságos, valamint néhány egyéb megfontolás is igazolhatja a háborúindítást, például az elrabolt javaink visszaszerzése, illetve néhány esetben akár a támadó háború is igazságos lehet. Mindenesetre az igazságos háborúhoz szükség van egy igazságos okra, a helyes szándékra, a megfelelő arányosságra, egy kompetens autoritásra (nem indíthat akárki háborút, csak a megfelelő szuverén), arra, hogy a háború az utolsó megoldási lehetőség, végső eszköz legyen, és – ez például meglehetősen realista megfontolás – valós esélye legyen a sikernek, azaz a győzelemnek.
Joggal merülhet fel viszont bennünk, hogy a politikai helyzetek összetettsége már-már alkalmazhatatlanná teszi az igazságos háború elméletét.
Két dolog azonban biztos. Az igazságos háború elmélete alapján ritka, hogy külső feleknek úgymond morálisan kötelező legyen beavatkozniuk egy háborúba. S ha a győzelem reális esélyének kritériumát vesszük, világos lesz, hogy a magunkfajta kis országoknak jobb, ha kimaradnak az ilyen konfliktusokból. Ha pedig azt vesszük, hogy Ukrajnának nincs reális esélye győzelmet aratni az oroszok felett, az EU-nak meg nincs értelmezhető hadereje, akkor az is világos, hogy az elmélet alapján felelőtlen a Nyugat fokozott bevonódása a konfliktusba. Hiszen nincs reális esélye a sikernek.
Szent Ágoston szerint még a háborúzó felek végső célja is a béke. Igen ám, tehetjük hozzá, de van olyan helyzet, mint a mostani, amikor eleve értelmetlen háborúzni.
