Az első világháborútól az ukrajnai konfliktusig a háborús propaganda fejlődik, de soha nem változik – A saját oldalunk oroszlánként bemutatása és az ellenség démonizálása ugyanolyan fontos volt, mint a harctéri győzelmek.
Tanulságos és átfogó elemzés jelent meg erről, amit teljes egészében lefordítottam számotokra. (VilagHelyzete)
Oroszország ukrajnai katonai műveletének kezdete óta a nyugati spin-doktorok szorgoskodtak. De a gyors technológiai fejlődés ellenére, amely az elmúlt évtizedekben megváltoztatta a világot, a háborús propaganda alapelvei ugyanazok maradtak.
Thomas Hobbes, a 17. századi angol filozófus a háborút az emberiség természetes állapotának tekintette.
Huszadik századi megfelelője, Carl Schmitt kifejtette, hogy a háború a legfőbb politikai cselekvés. Következésképpen, mint minden politika, a háború is intenzív propaganda tárgya kell, hogy legyen a konfliktus minden oldalán.
A háborús propaganda azonban meglehetősen új keletű dolog az emberiség történetében.
A háborút mindig is igazolni kellett valamilyen módon, de a fényképezés, a modern kommunikációs technológia és a tömegmédia megjelenése azt jelentette, hogy a hadviselés nélkülözhetetlen részévé vált.
A háborús propaganda születése és sorsa
Az első modern újságírói tudósítást egy fegyveres konfliktusról általában William Howard Russell munkájaként tartják számon az 1852-1855-ös krími háború idején.
A politikusok és a hadseregek azonban csak az 1899-1902-ben a Brit Birodalom és a dél-afrikai holland nyelvű köztársaságok között vívott búr háborúval kezdték el igazán figyelembe venni az újságírás lakosságra gyakorolt hatását.
A brit kormánynak szembe kellett néznie az otthoni támogatás hiányával és a búr propagandastratégiával, akik nemzetközi szinten irányították újságjaikat és ügynökeiket a külföldi támogatás megszerzésének reményében.
Háborús propagandastratégiát kellett kidolgozni, és ki is dolgozták.
Ahogy Kenneth O. Morgan, az oxfordi Queen’s College munkatársa fogalmaz:
“A búr háborúnak a médiára és a háború ábrázolására gyakorolt következményei elkerülhetetlenül masszívak voltak […] A médiaközvetítésnek valóban fontos hatása volt a háború későbbi szakaszában a háborúellenes érzelmek serkentésében.”
A búr háborút a médiaközvetítés és a háború ábrázolásmódja követte.
Az olyan demokráciák, mint Franciaország és az Egyesült Királyság, még az első világháború alatt is szorosan együttműködtek egymással.
Röplapokat dobnak ki repülőből a koreai háború idején az 1950-es években
Az 1920-as és 30-as években különböző stratégiákat dolgoztak ki, többek között rádióműsorokat és a levegőből ledobott propaganda szórólapokat, hogy az ellenséges lakosság fellázadjon vezetői ellen, vagy legalábbis háborúellenes érzelmeket alakítsanak ki.
Egy konfliktus során azonban a belső stabilitás és egység alapvető fontosságú, ezért a háborús propagandának elsősorban a hazai lakosságra kell összpontosítania.
Ralph D. Casey professzor 1944-ben megjelent “Mi a propaganda?” című írásában (amely az Amerikai Történelmi Társulat honlapján olvasható) egészen meglepő következtetést vont le:
“Ezek az egyszerű igazságok határozzák meg a demokratikus propaganda mögöttes vagy irányadó elveit. A nácik bekötik a szemüket az igazsággal szemben. Hitler szabályaival pontosan ellentétben a demokratikus országoknak az igazságot kell bemutatniuk propagandájukban.
Egy szabad nép a hivatalos elhallgatások és torzítások ellenére is hamar rájön az igazságra.
És amikor a propagandáról kiderül, hogy csalóka és torz, akkor már nem hatékony.
A demokratikus propagandának továbbá tiszteletben kell tartania az emberek jogát a tények megismeréséhez, bármilyen kellemetlenek is legyenek azok.
Az igazság stratégiája nemcsak a demokrácia alapelveivel van összhangban, hanem keménykezű és reális politika is a szövetségesekkel, semlegesekkel, sőt ellenségekkel való hatékony bánásmódot illetően is.”
Ezzel szemben a történelem azt mutatja, hogy a háborús propaganda stratégiák, amelyeket mind Casey nyilatkozata előtt, mind azóta kidolgoztak, teljes mértékben ellentmondanak ennek az ajánlásnak.
“Amikor háborút indítanak, mindig az igazság az első áldozat” – bár az idézetet talán tévesen tulajdonították neki, Arthur Ponsonby brit politikus kimerítően foglalkozott a kérdéssel. “Falsehood in Wartime” (1928) című könyve leírja azokat a hazugságokat, amelyeket a nyugati demokráciák terjesztettek a császári Németország ellen.
Anne Morelli belga történész 2001-ben rendszerezte Ponsonby gondolatait és észrevételeit “A háborús propaganda alapelvei” című munkájában.
Érveinek többsége bármilyen típusú rezsim háborús propagandájára ráillik, de a nyugati demokráciák kivételes hatékonysággal folyamodnak hozzájuk. A hidegháború óta a stratégiai megközelítést az Egyesült Államok uralja, amely a legtöbb agytröszttel rendelkezik, és amelyet a nagyrészt atlantista európai stratégiai alapítványok támogatnak.
Háborúk a békéért
A demokráciák nem akarnak háborút, az ellenfél az egyetlen felelős. Ha hinni lehet a nyugati retorikának, a liberális demokráciák csak célpontjai és áldozatai lehetnek más típusú politikai rezsimeknek, amelyek meg akarják támadni szabadságukat, el akarják pusztítani értékeiket vagy alá akarják ásni modelljüket.
A történelmi események hivatalos verziója szerint az első világháborút egyedül Németország akarta, a második világháborút Németország és Japán provokálta ki, a hidegháborúért pedig kizárólag a Szovjetunió magatartása a felelős.
Jelenleg a nyugati tömegtájékoztatási eszközök Oroszországot állítják be úgy, mint az Ukrajnában zajló konfliktusért egyedül felelős országot.
Ennek a politikai diskurzusnak az egyszerűsége olyan egyszerű, hogy a nyugati lakosság nagy része meg van győződve arról, hogy országuk nem kívánhat háborút, mert demokrácia.
Ezzel az eszközzel a kezükben a fegyverkezési verseny és a háborúk úgy igazolhatók, mint az egyetlen védelem és a béke garantálásának egyetlen módja.
George Orwell figyelmeztetett erre az “1984”-ben – a háború a béke.
Ponsonby már annak idején is ragaszkodott ahhoz, hogy a német császárt az első világháború alatt szisztematikusan bűnözőnek állították be.
Ezt felhasználták és újra felhasználták, mivel az ellenség megszemélyesítése sokkal hatékonyabb pszichológiai hatást gyakorol a közvéleményre, mint egy egész népesség démonizálása. A technika annyira nyilvánvaló, hogy a franciák kitalálták a “hitlérisation de l’adversaire” (az ellenség hitlerizálása) kifejezést.
1914 óta nagyon kevés konfliktus kerülte el ezt a mintát.
Az 1982-es brit-argentinai Falkland-szigeteki háború során a retorikát egy kollektív katonai junta ellen kellett alkalmazni, a vietnami és az afganisztáni háborúk során pedig inkább ideológiai kérdésekre kellett összpontosítani.
Az ellenfél államfőjének démonizálása azonban könnyű, nem kerül semmibe, és mindig hatékonynak bizonyul.
Francis Bacont idézve:
“Dobd el merészen a rágalmaidat; valami biztosan megragad”.
Következésképpen, akik a gonosz megtestesülése ellen harcolnak, nem személyes érdekeket követnek és nem csak kizárólag jó ügyet szolgálhatnak. George Bush keresztes hadjárata a “gonosz tengelye” ellen vagy a Nyugat úgynevezett nemes feladata, az afgán nők azonnali felszabadítása jut eszünkbe, de az “igazságos háború elmélete” valójában egy történelmi állandóság, amely egészen az ókori Egyiptomig vezethető vissza.
A liberális demokráciák nyilvánvalóan nem kerülhetik meg ezt a lépést, hiszen egy erkölcsileg indokolatlan háború nagyon negatívan hatna a szavazóközönségre. Az Ukrajnában zajló konfliktusban mindkét fél ehhez folyamodik.
Oroszország az ukrajnai neonáci zászlóaljakra és az orosz ajkú lakosság védelmére összpontosít, míg a Nyugat Vlagyimir Putyin személyiségére és arra a feladatára, hogy megvédje a “demokratikus értékeket” Ukrajnában és Európában.
Az “igazságos háború elmélete” azt feltételezi, hogy a gonosz ellenség szörnyűségeket követ el, míg a nemes oldal csak hibákat követhet el.
Ez a manipuláció nem új és nem is ritka. A történelem leghíresebb újságírója, Joseph Pulitzer a spanyol-amerikai háború idején maga is kegyetlenségi propagandadarabokat fabrikált. Ponsonby rámutat mindazokra a mesékre, amelyeket a németek által az első világháború alatt Belgiumban csecsemőkön elkövetett állítólagos bűnökről terjesztettek. Morelli arról számol be, hogy ugyanilyen pletykákat és történeteket terjesztettek az iraki, afganisztáni és koszovói konfliktusok során.
A televízióval ez a technika még erőteljesebbé vált a híres 1990-es Nayirah vallomással, amely szerint az irakiak csecsemőket gyilkoltak Kuvaitban. Az állításokat ma már teljes kitalációnak és az atrocitáspropaganda történetének mérföldkőnek tekintik.
Lásd részletesen ebben a korábbi cikkemben kibontva, “Az inkubátor hazugságai több százezer halált okoztak” résznél…. (VilagHelyzete megj.)
➽ Ezt fogjuk átélni 2023-ig, ha követjük a Világgazdasági Fórum Great Reset TERVÉT, mely nem fog kegyelmezni – TIME Magazine
Az illegális fegyverek használatát is gyakran elítélik háborús bűncselekményként szinte minden konfliktusban. Colin Powell 2003-as ENSZ-beszéde, amellyel Washington iraki háborúját igazolta, azonban bebizonyította, hogy az ilyen típusú vádak lehetnek lazán tényszerűek vagy teljesen kitaláltak.
► “Új amerikai évszázad (háborús) projekt”
► Így hozták létre hamis okokkal a közel-keleti háborúkat – “Új amerikai évszázad (háborús) projekt” – “Háborúra készülve” című film
Oroszország különleges katonai műveletének kezdete óta a nyugati tömegtájékoztatási eszközök gyakran számoltak be feltételezett orosz háborús bűncselekményekről, miközben figyelmen kívül hagyták néhány nyugati újságíró jelentését, amelyek az ukrán erőkkel szembeni vádakat részletezték. Ez a háborús propaganda egyik legfontosabb alapelve, amelynek gyökereit a búr háborúban találhatjuk meg.
Kenneth O. Morgan kifejti:
“Emily Hobhouse grafikus leírása a koncentrációs táborokban 1901-ben bekövetkezett tömeges halálesetekről teljes terjedelemben jelent meg a Manchester Guardian, a Speaker és más liberális lapok hasábjain és nagy hatással volt a közvéleményre. Amint a háború véget ért, a brit média kulcsszerepet játszott a koncentrációs táborok és az azokban bekövetkezett kolosszális emberveszteség miatti undornak hangot adva: a két búr köztársaságban a teljes búr lakosság egynegyede, nők és gyermekek, mintegy tizenöt hónap alatt vesztette életét.”
Világossá vált, hogy a humanitárius szempontoknak minden háborús propaganda középpontjában kell állniuk.
Szellemi fáradtság
Mivel a háború legitimálása elengedhetetlen, nagyon kívánatos, hogy értelmiségiek és művészek támogassák az erőfeszítéseket és talán ez az a pont, ahol a Nyugat a legjobban teljesít.
Mivel a nyugati demokráciák azzal érvelnek, hogy csak “igazságos háborúkat” folytatnak, az értelmiségiek és a művészek szerepe, akiknek nagy befolyásuk van a közvéleménynek a világ alakulásáról alkotott képére, hogy szinte filozófiai szempontból igazolják a konfliktusokat.
Rendkívül hatásos formulákat találnak ki az ellenség elítélésére vagy a saját oldaluk hősiességének ünneplésére. Az olyan prominens személyiségek, mint Ernest Hemingway, André Malraux vagy George Orwell híres szerepvállalása a spanyol polgárháborúban megmutatta, hogy az értelmiségiek könnyen bevonhatók egy háborúba, ha igaz ügyet látnak benne.
Minden bizonnyal ezért osztott meg annyi értelmiségit és művészt az első világháború: nem volt ideológiai oka.
Az elmúlt évtizedekben azonban valami megváltozott. Ahogy Pierre Conesa francia geostratégiai szakértő kifejtette,
az értelmiségieknek már nincs katonai tapasztalatuk és nem hajlandóak a billentyűzetet feladni a puskáért.
Szerepük azonban olyan mértékű, hogy Conesa még egy “katonai-értelmiségi komplexumról” is beszél, amely párhuzamosan működik a katonai-ipari testvérével.
Európában ezen értelmiségiek legfőbb vezetője a hírhedt francia filozófus, Bernard-Henri Lévy, aki a demokrácia érdekében szinte mindenütt háborút szorgalmazott, Jugoszláviától Líbián át Ukrajnáig, a demokrácia érdekében.
Noam Chomsky egyszer megjegyezte:
“Azt hiszem, az Egyesült Államok egyik egészséges tulajdonsága éppen ez: az értelmiséget mint olyat nagyon kevesen tisztelik. És nem is kellene, hogy így legyen. Mit kell tisztelni? Úgy értem, Franciaországban, ha az értelmiségi elit tagja vagy és köhögsz, címlapsztori lesz a Le Monde-ban. Ez az egyik oka annak, hogy a francia értelmiségi kultúra olyan komikus – olyan, mint Hollywood…”.
Következésképpen az “igazságos háború” propagandájának ezt az aspektusát Európában az értelmiségiek, Hollywoodban pedig a művészek kezelik.
Az amerikai lakosság számára, Chomsky logikáját követve, sokkal nagyobb jelentőséggel bír, ha Sean Penn színész a konfliktus idején meglátogatja Vlagyimir Zelenszkij egykori színészt. “Sean Penn szerint az USA ‘elvesztette a lelkét’, ha hagyja, hogy Ukrajna egyedül harcoljon Oroszországgal” – így titulálta a látogatásról szóló cikkét az Independent.
Így a törvényes legalizált háború szinte szent üggyé fejlődik.
Kenneth O. Morgan írta továbbá:
“A média részvétele a búr háborúban még jóval azután is folytatódott, hogy a háború 1902 májusában véget ért. A háború után a brit média megpróbálta a háború lovagias, szinte könnyed természetét kivetíteni”.
Az ellenség veszteségeit lényegesen súlyosabbnak kell bemutatni, mint a miénket és a mi csapataink morálját lényegesen jobbnak, mint a katonáinak motivációját. A szent ügy iránti lelkesedést kell érvényesíteni.
Azt a tényt, hogy a brit és a francia titkosszolgálatok az első világháború alatt közös bizalmatlanságot tartottak fenn, vagy hogy nem minden EU-tagállam támogatja Kijev felfegyverzését, valamilyen módon el kell titkolni, vagy kisebb nehézségnek kell tekinteni.
A gonosz ellen harcolók egységének megbonthatatlannak kell tűnnie. Következésképpen azokat, akik kételkednek vagy kimondják háborúellenes érzelmeiket, gyakran árulóknak tekintik.
A koszovói háborúk ellenzőit Milosevics bűntársainak tartották; azokat, akik nem támogatják teljes mértékben Ukrajnát, Putyin szövetségeseinek tekintik.
Vagy velünk vagy, vagy ellenünk vagy.
A háborús propaganda elvei soha nem változnak.
A konfliktus előtt, alatt és után mozgósítani kell a lakosságot és epikus, szinte mitikus narratívát kell összeállítani. Alapvető módszertana 150 éve nem változott. Mivel a propaganda politikai jellegű, az igazság ritkán része a programnak.
Forrás:alternativhirek
