Innentől már csak egy nagy csokor feltétellel adnának pénzt, a brüsszeli lap szerint ellenállásnak nem lesz helye.

Nagyszabású terv formálódik az Európai Bizottság folyosóin – tudta meg a POLITICO. Azt tervezik, hogy a következő hétéves költségvetési ciklustól kezdve minden kohéziós forrást csak reformokért cserébe adnának oda, úgy, ahogyan most a helyreállítási alap pénzeit osztják.

A brüsszeli lap azt írja, hogy lassan vége van annak a korszaknak, amikor 

az új utara, kórházakra és megújulóenergia-projektekre szánt EU-s forrásokat ráöntöttek főképp kelet- és dél-európai országokra anélkül, hogy nekik bármit kellett volna tenniük érte”.

(Erre a semmittevésre a piacukat nehéz tárgyalások után megnyitó kelet- és dél-európai országok bizonyára másként emlékeznek.)

A Bizottság a lap információi szerint 2025 nyarán teszi majd az Európai Tanács elé az új hétéves költségvetés tervezetét, amit 2027-ig el kell fogadni – mégpedig egyhangúsággal. Két fontos vitapont van, s a Bizottság mindkettőben a német álláspontot képviseli, feltehetőleg az elnök nemzetiségétől függetlenül: bizonyos nyakig eladósodott dél-európai országok örülnének, ha 2026-os lejárta után „befektetési alapként” újrajátszanák a közös hitelfelvételre alapuló helyreállítási alapot.

Ennek oka az, hogy hosszabb távú befektetéseit Dél-Európa főként ebből az alapból finanszírozta, miután saját hitelfelvételi lehetőségeik korlátozottak. Ha a helyreállítási alap egyszerűen kifutna, nem lenne miből fejleszteniük.

Az újabb közös hitelfelvételt viszont a Bizottság Németországgal és Hollandiával szövetkezve ellenzi – ezzel egyébként hazánk is egyetért.

A másik nagy vitapont viszont a kohéziós politika teljes átdolgozása. Az uniós költségvetés tetemes részét kitevő felzárkóztatási források esetében is átállna ugyanis a Bizottság a helyreállítási alap modelljére, mely szerint a tagállamok a pénz egyes részleteihez csak szépen sorban, az előírt reformok teljesítése után férhetnének hozzá – nem pedig úgy, ahogy most működnek a kohéziós pénzek: az előre megbeszélt fejlesztési programokat a kormányok végrehajtják, kiküldik a számlát Brüsszelbe, Brüsszel pedig fizet. Az új csodaszernek neve is van: reformkondicionalitás.

A Bizottság szempontjából ez egy 

eszköz arra, hogy rákényszerítsék a kormányokat reformok végrehajtására egy sor ügyben – ideértve a nyugdíjakat és a demokratikus normákat –, amelyek évek óta takaréklángon voltak”.

Így Brüsszel két legyet ütne egy csapásra: nem veszítené el az RRF éveiben megszokott privilégiumát, hogy pénzügyi nyomásgyakorlással keresztülverhet reformokat a tagállamokon, de nem is kellene ehhez közös hitelt felvennie.

Azt azonban a Berlaymont folyosóján is látják, hogy ezt nem lesz túl könnyű eladni a szegényebb közép- és dél-európai tagállamoknak.

A tagállamok ugyanis már most is látják, hogy a hatalmasra duzzadt bürokratikus elvárásrendszer miatt az RRF-pénzekhez is nehéz hozzájutniuk.

A POLITICO-nak nyilatkozó Margarida Marques portugál szocialista EP-képviselő úgy tapasztalja, hogy „ha megkérdezem az önkormányzatokat, azt mondják, hogy nehezebb az RRF-ből pénzt szerezni, mint az EU költségvetéséből”. Ezért a lelkesedés bizonyára nem lesz nagy a reformok iránt a nettó haszonélvező tagállamokban.

Ennek ellenére azonban a POLITICO-nak nyilatkozó szakértő úgy fogalmaz: „a szegényebb fővárosok nyomásgyakorló ereje végül kevésnek bizonyulhat az új szabályokkal szembeni ellenálláshoz”.