2024.április 25.
György, Fidél, Debóra

Energiahordozók és geopolitikai befolyás

Facebook
Email
Telegram
Twitter
VK
Nyomtat
9z9a2489

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

CUIUS REGIO, EIUS RELIGIO – AKIÉ A FÖLD, AZÉ A VALLÁS, RÖGZÍTETTE ÖTSZÁZ ÉVE AZ AUGSBURGI VALLÁSBÉKE. VAJON MA AZÉ LESZ-E A FÖLD, A GEOPOLITIKAI BEFOLYÁS, AKIÉ AZ ENERGIAHORDOZÓ?

Noha a ma meghatározó világrend csupán a második világháborút követően alakult ki, ám már az első világháború után, az 1922-es washingtoni egyezménnyel az Amerikai Egyesült Államok vette át Nagy-Britanniától a világtengerek feletti uralmat. Mindez a tengeri kereskedelem, és az ekkor még inkább csak potenciálként jelentkező energiahordozó-szállítás tekintetében biztosított jelentős pozíciót, melyet a fosszilis energiahordozó-szállítások felfutásával az Egyesült Államok ki is használt és meg is tartott máig. Kevéssé ismert, de az USA már a második világháború alatt a szövetségesek legnagyobb olajszállítója volt: nem csak a világpolitikai súlya, nem is csak ideológiai megfontolások, de az energiahordozó-eladásai okán is érdekelt volt az események alakulásában. Tény, hogy a szövetségesek által a második világháborúban felhasznált minden hét hordónyi olajból hat az USA-ból származott.

Aztán fordult egyet a világ. Az USA ezen pozíciója a második világháború után, Németország félreállítása és a fellendülő belföldi kereslet okán szárnyaló amerikai gazdaság, ipar és szolgáltatások, a csak autóval elérhető terjeszkedő külvárosok idején nettó importőr pozícióvá változott, a kuvaiti és a szaúdi szállítmányokat permanensen az USA igényeinek kiszolgálására rendelve. Ez kiszolgáltatottsággá a hetvenes évek olajválságában vált, amikor a jóm kippúri háború és az arab olajembargó kínálatszűkülése nyomán négyszeres olajár jelentkezett. Ezt a kiszolgáltatottságot az ügyes hatalmi-diplomáciai kezelése, lényegében a Szaúd-Arábiának nyújtott különleges státusz stabilizálta, apró zárójellé téve az olajválságot az amerikai évszázad tündöklő napsütésében. Eközben Európában párhuzamosan egyirányú orosz gáz- és olajellátási kapcsolatok alakultak ki, vagyis energiafegyvert az orosz-európai bonyolult szimbiózisban az oroszok kezébe adtak a kontinensen az adottságok. Ez nem csupán a Varsói Szerződés egykori országaira igaz az olaj- és gáz-szállítóvezetékek kiépítése okán, de Nyugat-Európára is, mutatva, hogy itt legfőképpen üzleti racionalitásról és gazdasági-geopolitikai érdekek találkozásáról van szó a kontinensen belül. Ezt támasztja alá, hogy a nyersolaj- és dízelszállítmányok tekintetében Nyugat-Európa nem is csővezetékek determinizmusán, hanem szabad tengeri kikötőkön keresztül (Primorszk, Novorosszijszk) vásárolta az olaja 90%-át a saját kikötőibe, ahova bárhonnan és ahonnan bárhová mehetnek a tankerhajók. Az orosz-európai energetikai kapcsolatok viszont ekkor még igen csekély mértékben feszélyezték az amerikai dominancia világméretű kibontakozását, ami egészen más léptéknél tartott, noha épp léptékváltásban is volt a nagy rivális – a tengelyhatalmak elleni korábbi nagy szövetséges, de erre ugye már ki emlékszik – Szovjetunió szétbomláskor.

Ekkor az USA számára egy unipoláris pillanat (Charles Kauthammer) adatott meg, és ekkor nem csupán a kicsiny Európa ellátási viszonyai, de az egykori olajválság mint az amerikaiaknak is kínos zárójel különösen eltörpülni látszott. Innen-onnan, például Közép-Kelet Európa szovjet kivonulás utáni lélektani, Homo americanus változásának eufóriájában talán nem csupán csábítónak, de hihetőnek is tűnt egy egypólusú világ politikai-hatalmi lehetősége. 1990-től beköszöntött a Pax Americana, ennek az Iraktól Afganisztánig igen sok háború által oximoronná avatott kifejezésnek a kora, ami nem jelentett egyebet, mint „az amerikai évszázad fegyveres beteljesítését”, ahogy Békés Márton állapítja meg pontosan. Ez pedig nem csupán geopolitikai, de lélektani következményekkel is járt. „We’re all living in America”, ahogy a Rammstein nevű zenekar ismert száma szólt a kétezres évek elején – a zenekar tanulságos módon arról az amerikai katonai bázisról kapta a nevét, melyben a merészebbek Németország amerikai katonai megszállottságának a szimbólumát is megpillanthatják. Mind egy virtuális Amerikába mint fogyasztói ténybe olvadtunk, ahol a Homo americanus egy viselkedési minta, mely még a saját látszólagos ellenzékét is felszippantja. Ezzel a lélektani típussal és ontológiai vonatkozásaival máshol részletesen foglalkoztam (Fordulat).

Az Egyesült Államoknak ebben a segítségére sietett a kétezres években a palaolaj- és palagáz-forradalom, amikor a Devon cég szemérmesen „nem konvencionálisnak” nevezett erősen környezetkárosító hidraulikus kőzetrepesztéses módszerrel sikeres kútfúrásokat végzett. Az új technológia valósággal felrobbantotta a szegényes amerikai gázkitermelés-piacot, és pár év alatt megváltoztatta az USA világpiaci helyzetét. A palavihar hamarosan túlkínálatot eredményezett, az energiamix összetételét, a gáz részarányát is megváltoztatva az USA-ban, 2019-re már 17-ről 38%-ra, kitúrva a szenet. A palagáz mellé a kezdeti szkepticizmus után felzárkózott a megrepesztett palából kinyert olaj is a dél-texasi és észak-dakotai fúrások sikerét követően, horizontális, szakaszolásos kőzetrepesztéssel. Az állam költségvetési bevételei is felpörögtek már a hazai kitermeléstől önmagában is, gyorsan csökkentve a külkereskedelmi mérleghiányt, ahogy a termelés felpörgette a vasúti forgalmat, élénkítette az ellátási és pénzügyi láncolatok összességét, és az ipari termelést általában is, dollármilliárdokat csalogatva az acélgyártásba, a termelő- és feldolgozóipari üzemekbe, illetve 200 milliárd dollárt csak a vegyiparba, végül továbbá az olajfinomításba. 2009 és 2014 közt csak Texas olajtermelése a repesztéses olajtermeléssel több mint háromszorosára nőtt, megelőzve Mexikót, sőt, Irak és Szaúd-Arábia kivételével valamennyi OPEC-országot!

Az új technológia azonban nem csak az észak-amerikai olajipar játékszabályait írta át, hanem az egész világét, pláne miután 2015-ben az USA törvényhozása eltörölte az olajexportot tiltó törvényi tilalmat. Az Egyesült Államoknak legalábbis „kapóra jött” arab tavasz nevet viselő felfordulások olajár-emelkedést hoztak és nagy bevételt; az USA a világ legnagyobb olajimportőréből és jelentős LNG-importőrből az egyik legnagyobb exportőr hatalommá vált. 2020 februárjára egyenesen több palaolajat termelt az Egyesült Államok – napi 13 millió hordót – mint Szaúd-Arábia és Oroszország olajtermelése!

A palaforradalom kétség kívül nem csupán bevételt, de konkrétan geopolitikai hatalmi fegyvert is adott az USA kezébe, amivel élt is. 2018-ra az USA kormánya (sic!) már elvárta, hogy amerikai cégektől vásárolják a fosszilis energiahordozókat, ami természetesen így is történt: a washingtoni kormányzati „felhívások” eredményeként csak Korea több mint félmilliárd dollár értékű repesztéssel kinyert amerikai LNG vásárlására vállalt húsz évre szóló megállapodást. Az USA az Európai Bizottság energiapolitikáért felelős biztosának a szavaival energia-szuperhatalommá vált. Mike Pompeo külügyminiszter szerint mindez olyan rugalmassággal ruházta fel az USA-t a nemzetközi kapcsolatok terén, amilyennel évtizedekig nem rendelkezett. Thomas Donilon, Obama elnök nemzetbiztonsági tanácsadója szavaival a palaforradalom egyenesen lehetővé tette az USA számára „biztonságpolitikai érdekeinek határozottabb érvényesítését, céljai elérését a nemzetközi térben”.

Az energetika által megváltoztatott geopolitikai pozíciók előbb az amerikai olajszankciókkal korábban dacoló Irán sikeres megtöréséhez vezettek, majd elérték az energiahordozókon nyugvó orosz geopolitikai pozíciót is, és ezt az európai országok kifejezésre is juttatták. Tíz év alatt valami olyasmi fordulat történt az energiapiaci és a geopolitikai pozíciókban, amire korábban nem volt példa: az USA kezében geopolitikai fegyverré vált az a gáz és olaj, ami évtizedeken keresztül pont hogy megkötötte az USA kezét, szükségszerű alkukba és vásárlói pozícióba kényszerítve azt.

Ezt az óriási változást kétség kívül az USA és Putyin sem érzékelhette másként. A palaforradalom és az USA új fegyvere miatti változó erőviszonyokra Putyin már 2014-ben rendkívül hevesen és idegesen reagált nyilvánosan is. Oroszország gazdasága alig nagyobb, mint Spanyolországé, azonban földgáztermelésben a második (az első immáron az USA lett!) és olajban is dobogós, melynek köszönhetően Oroszország mégis kiemelt szerepet játszhat a világgazdaságban és fajsúlyos a geopolitikai és nagytérrendbeli jelenléte is, melyet mind Európa, mind kelet felé gyakorol. Oroszországnak a saját energetikai helyzete ezért túlzás nélkül sorskérdés, épp ezért az állam nem is engedheti el az energiaipart: az orosz energiaszektor soha nem is lehet nyugat-európai típusú liberalizált, piaci cégek versengő terepe. Az orosz GDP 30%-a, Oroszország központi költségvetésének 40-45%-a, az exportbevételek 55-60%-a olaj és gáz. Márpedig a Kijev főterén, a Majdanon kirobbant zavargások (2014-ben a Majdanon érdekes módon pont ott állt a tömegben Victoria Nuland, az Egyesült Államok máig nagyhatalmú külügyi helyettes államtitkára is) a Hruscsov által annakidején csak úgy odacsatolt Krím és sokmilliós orosz kisebbség mellett az orosz energetikai infrastruktúrát is Ukrajnában „felejtett” történelem furcsa összjátékaként Ukrajna energetikai tranzitpozícióját is pontosan a geopolitikai küzdelmek fegyverévé avatták. Ahogy Oroszország geopolitikai helyzetét mind törékenyebbé, amit az amerikaiak ukrajnai jelenléte és a nyugat felől fokozódó nemzetközi gazdasági és politikai nyomás is világossá tett. Az orosz-európai energetikai és gazdasági szimbiózis új szimbólumát, az Északi Áramlat 2 vezetéket már egyértelműen az amerikai politikai és diplomáciai nyomás nem engedte üzembe helyezni 2017-ben, ahogy Oroszország új LNG-nagyhatalmi ambícióit megtestesítő Novatek projektet is az Oroszországra kivetett szankciók zárták el a pénzügyi forrásoktól nem sokkal korábban. Az energetikai helyzet geopolitikai értelemben is túltelítetté vált és a pattanásig feszült.

Az orosz-ukrán háború 2022-es kirobbanása, annak hosszú előzményeivel (legalább 2014-ig érdemes itt visszatekinteni) az Egyesült Államokat tehát energetikai pozícióit és külpolitikai eszköztárát illetően egy ilyen „egészen más” helyzetben találta, az Egyesült Államok pedig élt is az eszközeivel. Az orosz-ukrán konfliktus nyílt háborúvá alakulása (2022. február 24) után az USA azonnal nem csupán mint nemzetközi aktor, hanem mint energiapolitikai világszereplő is egyszerre megnyilvánult, a kettő pedig igen szoros összefüggést mutat. Ugyan az amerikai LNG nagy nyertese a háborúval megfejelt energiaválságnak – az Egyesült Államok exportja bővült a legnagyobb mértékben 2022-ben, beérkezve harmadiknak a világ két legnagyobb LNG-exportőre, Katar és Ausztrália mögé. Lengyelország például a korábbi egyoldalú orosz gázfüggését egy az egyben, azonos mértékű és azonos időtávú amerikai LNG-függéssel cserélte fel, többszörös áron, de több európai ország is hasonló módon járt el, vajmi kevéssé valósítva meg a forrásdiverzifikáció szakirodalmi parancsát. Ez azonban csak a felszín. Valami a nagy nyereség és az EU, illetve a G7-ek elvárt igazodása árnyékában mégiscsak megváltozott.

A Föld ugyanis nemhogy nem állt meg forogni, de nem is abba az irányba forgott tovább, amibe az unipoláris lehetőség illúziójában az amerikai palagáz- és palaolaj-fordulat által újra elkábultak gondolták, a szándékosan meg nem akadályozott orosz-ukrán háborúval Oroszország regionális hatalommá visszasüllyedésében is reménykedve. Ellenkezőleg. A korábbi multipoláris trendek felerősödni látszanak, és ennek meglepő módon éppen az energia kérdése lett az egyik leglátványosabb tere az amerikaiak korábban soha nem látott domináns pozíciója ellenére.

Az olajipar, az OPEC már nem táncol úgy, ahogy az amerikai magánpénz-hatalom fütyült: amerikai sürgetés ellenére megalázó módon nem emeltek a kitermelésen 2022 nyarán, hiába turnézta végig az USA teljes diplomáciája a közel-keleti országokat. Aztán Európán és a G7-eken kívül nem is fogadták el az amerikai olajár-sapka ötletét sem a világ országai 2022/2023 fordulójára, ami még komolyabb jele az USA unipoláris aktor-érdekével ellentétes folyamatoknak. 2023-ban pedig a petrodollár hegemóniája is olvadni kezdett, Szaúd-Arábia elkezdett látványos módon jüant és rubelt elfogadni az olajért. Óriási áttörés ez, hiszen Nixon, az olajválság és Kissinger útja óta ötven év után először áttörték a dollár hegemóniáját az olajiparban. Elképesztő mérföldkő, aminek a nyomán a BRICS országok egyre nagyobb mértékben (~80%) nemzeti valutában üzletelnek egymással, dollár helyett, ideértve az energiahordozók elszámolását, és dolgozni kezdtek a közös valután. Most július elsejével kilenc hónap alatt immáron harmadszor csökkenti a kitermelését az OPEC, az USA erre adott harmatgyenge, semmitmondó reakciója pedig legalábbis elgondolkodtató.

Ami az LNG-t illeti, Kína már a második nagy volumenű, hosszú távú gázszerződését is megkötötte Katarral. Eddig Európa töltötte be a kiegyenlítő szerepet a világpiacon, ami azt jelentette, hogy ha hiány volt, kevesebb jött ide, míg ha a piacon túlkínálat volt, úgy szépen töltődtek belőle az EU gáztárolói. Ezt a szerepet veszi mostantól át Kína, teljesen átrajzolva a gázpiaci világképet. Kína két év alatt 15%-al növelte a hazai kitermelését, egyúttal harmadával (33%) növelte a gáztárolói kapacitását, ugyanilyen arányban (33%) növelve a csővezetékes eléréseit is. Az orosz fosszilis energiahordozók legnagyobb vásárlója 2022-ben, méghozzá elképesztő fölénnyel és mennyiségben (66,6 milliárd dollár értékben) Kína lett, a harmadik legnagyobb (25,9 milliárd dollár) Törökország, aki látványosan kompország-szerepre (európai továbbértékesítésre) rendezkedik be, a negyedik pedig, picivel lemaradva csak (24,1 milliárd dollár) az az India, aki a háború előtt mindössze 3,5 milliárd dollár értékben vásárolt orosz energiahordozókat, vagyis majdnem hétszeresére nőtt egyik évről a másikra az oroszországi vásárlás volumene! Ami pedig a zöld technológiát illeti, a mindent elektrifikáló és kényszeresen zöldítő Európa a napelemeket és az akkumulátorokat Kínától veszi, miközben a ma futó elektromos járművek 90%-át is Kína gyártja. A lítiumionos akkumulátorok 70%-át gyártja Kína (USA: 10%); a lítiumfinomítás 80%-a, az akkumulátor cellakapacitás-gyártásának 77%-a az akkumulátor alkatrész-gyártás 66%-a kínai.

Az OPEC országok és Kína találkozása törvényszerű, ahogy Kína és Oroszország találkozása is, ahol a két országnak a Hszi Csin-Ping által „az együttműködés új szintjének” nevezett kapcsolatában az energetikai együttműködés kiemelt területe. Ennek szimbóluma a kétezer kilométeres Szibéria ereje gázvezeték és a 25 milliárd dollár értékben épített, 4500 kilométeres ESPO-olajvezeték. Oroszország és Kína közeledését erősíti a mindkét országgal ellenséges atlantista politika, melynek Ukrajna és a Dél-kínai tenger egyszerre geopolitikai és energetikai ütközőterülete. Eközben Kína első számú olajszállítója immáron Oroszország. Egy biztos, a liberális, Homo americanus illúziók helyébe látványosan ismét a klasszikus nagyhatalmi politika lép, az erőforrás-alapú nemzetközi helyzet politikai realitásokra cseréli a liberális álmokat. Ennek pedig az energia nagyon markáns eszköze, sőt fegyvere lett az alábukó és a feltörekvő hatalmak mind dinamikusabb játszmájában, ahol a változó fegyveregyensúly okán esély nyílik egy új multipolaritás, egy eurázsiai nagytér- és világrend formálódásának.

Mi a reakciód?
👍tetszik
0
👍tetszik
👎nem
0
👎nem
💘szeretem
0
💘szeretem
😡dühítő
0
😡dühítő
😂vicces
0
😂vicces
😮húha
0
😮húha

Vélemény, hozzászólás?

Iratkozzon fel a Védett Társadalom Alapítvány hírlevelére!

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához