I. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!
Istent felismerve első kötelességünk a benne való hit, a neki kijáró imádás; hódolat és dicsőítés, uralma kizárólagosságának elismerése.
II. Isten nevét hiába ne vedd!
Minthogy az ember gondolkodása és kimondott szava között szoros kapcsolat van, e hódolathoz hozzá tartozik Isten nevének (és általában az isteni dolgoknak) tisztelete.
III. Az Úr napját szenteld meg!
Istentől való függőségünket fejezzük ki azzal, hogy megtartjuk az Úr napját, ezt az időt (egész életünkkel együtt) Neki szenteljük, ugyanakkor a földi munkálkodás mulandóságát jelezve és a végső nyugalmat előlegezve munkaszünetet tartunk!
Az első három parancs Isten uralmának elismeréséhez vezetett minket. Csak ez biztosítja az ember tökéletes szabadságát. A Tízparancsolat második része (táblája) az embertársak iránti kötelességeket tartalmazza, összhangban a természeti törvényekkel:
IV. Atyádat és anyádat tiszteld!
Kapcsolataink közül első az, mely szüleinkhez fűz, hiszen életünket és felnövekedésünket nekik köszönhetjük. A szülői felelősség és a gyermeki tisztelet egymástól elválaszthatatlan.
V. Ne ölj!
Minden ember élete szent. Az egészség is Isten ajándéka. így kell őriznünk magunk és mások életét.
VI. Ne paráználkodj!
Az új élet nemzése éppúgy tiszteletet és védelmet kíván, mint az ember teste, s a szerelemben a másik felé megnyíló legbensőbb rejtett valósága.
VII. Ne lopj!
Az embernek a munkával szerzett tulajdonhoz, az életét biztosító anyagi javakhoz való jogát szavatolja ez a parancs.
VIlI. Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!
Az emberek közti kapcsolatok legfőbb munkálója az emberi beszéd. E nagy adománnyal nem élhetünk vissza, nem használhatjuk mások kárára. A parancs a nyelvvel elkövethető legnagyobb bűnt is jelzi, s általánosságban is elénk állítja az igaz beszédet, mint Istentől szabott kötelességet.
IX. Felebarátod házastársát ne kívánd!
X. Mások tulajdonát ne kívánd!
Az igaz cselekedetek mellett az igaz érzések, gondolatok, vágyak is az isteni akarat teljesítéséhez tartoznak.
Háborúk és az ötödik parancsolat
Mózes lejön a hegyről. Kezében két kőtábla. Az elsőn 3 parancsolat, a másodikon 7. Mózes a táblába vésett életszabályokat az Úrtól kapta. Az ötödik parancsolat így szól: „Ne ölj!”. És Izrael népe ezek után nagyon sokat hadakozik. Fölmerül a kérdés, hogy a választott nép fiai, majd a keresztények, akik azt a Jézust vallják Megváltónak, aki beteljesíteni jött a törvényt, hogyan háborúskodhattak annyit?
A nagy probléma
Amikor fölvetjük a kérdést, hogy zsidó és keresztény ember hogyan lehet olyan katona, aki öl, akkor egy óriási probléma egy nagyon fontos, húsba-vérbe vágó részére kérdezünk rá. Ez a szélesebb horizont pedig az, hogy miként kezeljük a Biblia mondatait. Azt gondolom, hogy helyesen akkor járunk el, ha a teljes kinyilatkoztatás egészben nézése mellett döntünk. Ugyan van jogosultsága annak, hogy a Szentírás egy mondata válik valamilyen döntésünknél irányadóvá, de ahhoz, hogy Isten igéje megérintsen bennünket, valamilyen racionális alapra vagy valamilyen egyszerű emberi tapasztalatra is szükségünk van. Így, amikor azt a kérdést feszegetjük, hogy szabad-e egy zsidónak vagy kereszténynek fegyveres konfliktusokban részt venni, illetve, hogy hogyan egyeztethető ez össze a „Ne ölj!” paranccsal, jó úton járunk, ha megnézzük, hogy a világtörténelemben miért vannak háborúk, mi a hadviselést körülvevő realitás, és ezt az egész kinyilatkoztatás fényénél vizsgáljuk meg.
A zsidóság küzdelmei
Az Ószövetség népe is harcos nép volt. Erdő Péter így világította meg egyszer ezt a jelenséget. „Izrael harcos életét, nemzeti háborúit úgy szemlélték, mint Isten tervének megvalósítását, akár a honfoglalás tekintetében (Kiv. 23,27-33), akár később függetlenségük védelmében. Saul és Dávid harcait, amelyek célja a nemzet felszabadítása és megszilárdítása volt, úgy is tekintették, mint Isten ügyének képviseletét a történelemben.” (Forrás: https://www.esztergomi-ersekseg.hu/hirek/hadviseles-es-haboru-katolikus-egyhaz-tanitasaban1 ) Ebből látszik, hogy a zsidóság egy hangot nem vett ki a törvény ötödik parancsolatából, de a nép egész történetét nézte, a rá vonatkozó kinyilatkoztatást a teljességében szemlélte. Ez a látásmód a mai napig él. De hogyan nézi a háborút a keresztény világ – és főleg miért vesz részt benne?
A Katolikus Egyház Katekizmusa
A Katolikus Egyház Katekizmusa több pontban foglalkozik azzal az ellentmondással, ami az ötödik parancsolat és a keresztények háborúban való részvétele között feszül. (Forrás: https://archiv.katolikus.hu/kek/kek02196.html ) Ha röviden szeretnénk összefoglalni a katekizmusban olvasható tanítást, akkor azt mondhatjuk, hogy minden felelős vezetőnek mindent meg kell tennie a háború kitörése ellen, és csak az önvédelmi háború folytatható. Erre a feladatra azonban föl is kell készíteni a népek vezetőinek az állampolgárokat. De mit kezdjen ezzel a sok okossággal a fronton a katona?
Az imádkozó katona – nem ellentmondás?
Sosem voltam katona. Nem is leszek. De tudom, hogy a harcosok életében olyan helyzetek adódnak, amire nincs kész recept, nincs megoldás. Ilyenkor lehet pszichésen összeomolni, de lehet néha olyan zseniális kiutat találni, ami a lelkiismeretet nem terheli a szokásosnál jobban. Ez a zseniális kiút nem más, mint a Szentlélek sugallata. Ahhoz azonban, hogy ezt a honvédő ember meghallja, kapcsolatban kell lennie Istennel. A kapcsolatot úgy hívják, hogy ima. Innen érthető, miért fontos és jogos, ha egy katona minden nap imádkozik. Azt hiszem, hogy ezen a szinten, az egyes fegyverviselő ember szintjén nagyjából ennyit mondhatunk. Innen érthető meg, hogy miért van szükség tábori lelkészekre: zsidókra, protestánsokra és katolikusokra egyaránt. Bárcsak hallgatnánk rájuk!
Rákóczi Piroska
