Miért beszélek harangokról, amikor a Jelenések könyvében harsonákról van szó. Az egész most tárgyalt látomás 7 harsona megszólalásának krónikája. Azért beszélek harangokról, mert ami a János korabeli zsidóság számára volt a harsona, az a mai keresztények számára a harang. A hét harsona megfúvása olyan, mintha hét dörgedelmes harangzúgás jelezné azokat a természeti katasztrófákat, amelyek János és olvasói elé tárulnak. Az első 4 harsona valószínűleg ugyanannak a történetnek 4 látásmódja, mintha 4 különböző ember mondaná el ugyanazt. Iszonyatos dolgok történnek. Olyan titkok, amit Ady szerint csak a rettentő szavak tudósai, mint Ézsaiás, azaz a próféták ismerhettek. Mindez visszavezet bennünket ahhoz a kérdéshez, hogy a Jelenések könyve milyen értelemben prófétai mű.

Azt csak az Atya tudja

Jézus, amikor az utolsó időkről beszél egyértelmű kijelentést tesz: „Azt a napot és órát azonban nem tudja senki, az ég angyalai sem, a Fiú sem, csak az Atya.” (Mt 24, 36). Ha tehát senki nem tudja, mikor jön el a végítélet, akkor hogyan tudná bárki, hogy milyen lesz az? És mégis! Jézus is mondott egy hasonlatot az utolsó napról. Amikor a konkolyról és búzáról szóló példabeszédet megmagyarázza, akkor megtudjuk, hogy a „betakarítást” angyalok végzik. Ők válogatják szét a termést: az anyaföld ajándékait. (Vő. Mt 13,24-30) János látomásaiban is ez a hatalmas szerep jut az angyaloknak. De a Jelenések könyvében förtelmes és veszélyes lények jelennek meg, akik sokat árthatnak az embereknek. Miért nem kell félnünk mégsem?

Ki rettegjen az ítéletkor?

Az, akire gyötrelmek várnak. Mert nem vár mindenkire kínzás. János ezt írja az ötödik harsona megszólalása utáni helyzetről, amikor gnóm sáskák áradnak el a földön. „⁴Parancsot kaptak, hogy ne ártsanak a föld füvének, a zöldellő növénynek és fának, hanem csak az embereknek, akik nem hordják homlokukon az Isten pecsétjét. (Jel9,4) Milyen érdekes ez? Ki hord még pecsétet, ki vágyik arra, a Szentírás melyik szereplője, hogy kedvese teste legyen vele megjelölve? Igen, az Ének énekének Vőlegénye. Ezt kéri: „⁵Az almafa alatt keltettelek föl. Ott, ahol vajúdni kezdett veled anyád, ahol kínok közt fetrengett, aki megszült. ⁶Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. ⁷Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni.” (Énekek éneke 8, 5-7) A pecsét, tehát, nem egyszerűen egy jel, hanem a szeretet jele. Így sokan azok közül, akik talán még meg sincsenek keresztelve, anonim keresztények, üdvözülnek, mert szerettek. Ezért nem kell félniük, őket nem éri kínzás. De miért ír Jézus legkedvesebb tanítványa arról, hogy a sáskáknak meg kell kínozni a jelteleneket?

Zsidó hagyomány csupán?

Mi történik azokkal, akiknek nincs pecsét a homlokukon? „⁵Parancsuk volt, hogy ne öljék meg őket, csak kínozzák öt hónapig. Olyan fájdalmat okoztak, mint amikor a skorpió megmarja az embert. ⁶Ezekben a napokban az emberek keresni fogják a halált, de nem találják, meghalni kívánnak, de a halál elfut előlük.” (Jel9, 5-6)

Sok keresztény szövegmagyarázó jut arra az álláspontra, hogy Jézus, aki az Atya irgalmasságát tanítja elvetné a gondolatot, hogy az Ő gyermekeit 5 hónapon át kínozzák, akkor is, ha ezek a gyermekei másokat akár egy életen át kínoztak. Azzal magyarázzák ezt a jánosi gondolatot, hogy az apostol még hordozza tudásában a zsidóság logikáját, őrzi a képet a hatalmas és bosszúálló Úrról. Én ezt a nézetet nem osztom. Ha Isten megengedi, hogy övéit a gonoszok kínozzák, akkor miért ne büntetné azzal a gonoszokat, amivel ők a keresztényeket? Isten igazságos Bíró. Persze, hogy igazságosságát hogyan önti ítéletbe és az emberi sorsokba, azt egyáltalán nem tudhatjuk, mert az Ő útjai, nem a miénk. Csak ne a kereszten keresztezzék egymást…! (Folytatjuk.)

Rákoczi Piroska