Az elmúlt időszakban új megvilágításba került Soros György egyik programírása, amely szerint a milliárdos a ’90-es évek elején, miután csalódott az ENSZ-ben és elégtelennek tartotta az európai integráció célját és irányait, a NATO-t jelölte ki olyan (erő)szervezetként, amit befolyása alá vonva és gyökeresen átalakítva, eredeti funkciójától megfosztva a nyílt társadalom kiépítésének előmozdítására akart felhasználni. Ez nem sikerült neki, viszont a dolgozatából világosan kitűnik: a milliárdos nem azért avatkozott be a kelet-közép-európai rendszerváltásokba, hogy a régió népei visszanyerhessék szuverenitásukat, hanem azért, mert úgy hitte, a rendszerváltozások után azonnal feloldódnak a „nyílt társadalmak” tengerében. Írása továbbá azért is figyelemre méltó, mert víziója bizonyos elemei kísértetiesen hasonlítanak arra, ahogy Brüsszel jelenleg működik.

„Nem azért álltunk szembe a Szovjetunióval, mert az egy zárt társadalom volt, hanem mert veszélyt jelentett a létünkre. Ez a fenyegetés mára megszűnt, és nehéz bármilyen beavatkozást – legyen az politikai, gazdasági vagy katonai – a nemzeti önérdekre hivatkozva indokolni. (…) Ezért a cselekvés egyetlen alapja a kollektív biztonság” – fogalmazott egyik 1993-as programírásában Soros György, amelyben egy „új világrend” kialakítását szorgalmazta és hadat üzent a kelet-közép-európai nemzetállami törekvéseknek.

A milliárdos számára nagyjából ekkor válhatott világossá, hogy a rendszerváltások nem jelentik automatikusan az általa vallott szélsőliberális esznék, a „nyílt társadalom” dogmájának győzelmét. A térség országai ugyanis a visszaszerzett szuverenitásukkal maguk akartak rendelkezni.

„Az Egyesült Államokat, mint a megmaradt szuperhatalmat, belpolitikai nehézségek nyomasztják; nem várható el, hogy egyedül cselekedjen. Tud-e másokkal közösen cselekedni?” – fogalmazott Soros, aki ekkor még szkeptikus volt a formálódó Európai Uniót illetően:

„Európa a szovjet összeomlásra és Németország újraegyesítésére az Európai Közösség integrációjának felgyorsításával reagált. Németország újraegyesítése azonban dinamikus egyensúlytalanságot teremtett” – írta, hozzátéve: szerinte a” Maastrichti Szerződés egy boom/bust szekvenciává vált, amely most önerősítően negatív irányba hat.” Vagyis a közösség láthatóan nem akar az európai egyesült államokká válni a nemzetállami kereteket leromboló intézményekkel.

Ezek után arra figyelmeztetett: „hogy a szétesési folyamat meddig fog elmenni, azt lehetetlen megmondani, de sokkal tovább mehet a jelenleg vártnál, hacsak nem teszünk határozott lépéseket a folyamat visszafordítására.”

Soros szavaiból kitűnik, hogy korábban azt remélte, az ENSZ egyfajta világkormánnyá növi ki magát, de e tekintetben „megbukott, mint olyan intézmény, amelyet az amerikai csapatok élére lehetne állítani. Így marad a NATO.”

A NATO-ban, vélekedett, megvan a lehetőség, hogy egy új világrend alapjául szolgáljon, de ezt csak akkor teheti meg, ha küldetését újrafogalmazzák.

Ezt ő maga meg is tette, de előbb felidézte, a szövetség eredeti küldetés az volt, hogy megvédje a szabad világot a szovjet birodalommal szemben. A szovjet birodalom összeomlása után azonban a kelet-európai térségből nem fenyegeti közvetlenül semmi a NATO-országokat, így a szövetség tartalmilag kiüresedet.

„Ezért, ha a NATO-nak egyáltalán van valamilyen küldetése, akkor az az, hogy kivetítse hatalmát és befolyását a régióba, és a küldetést a nyílt és zárt társadalmak szempontjából lehet a legjobban meghatározni” – mutatott rá, s gyorsan tisztázta, mit ért „zárt társadalom alatt”: a nemzetállamokat.

„A nacionalista elveken alapuló zárt társadalmak veszélyt jelentenek a biztonságra” – szögezte le annak megismétlésével, hogy a NATO eredeti céljaival összeegyeztethetetlen , „hogy szembeszálljon [velük].” A fenyegetés leküzdéséhez Soros szerint a védelmi szövetségből egy olyan szervezetet kell csinál, amely új küldetésének tekinti „a demokratikus államok és nyitott társadalmak kiépítését, valamint ezek beágyazását egy olyan struktúrába, amely kizár bizonyos magatartásformákat.”

Tehát Soros György elképzelése az volt, hogy a NATO kapacitásait újabb rendszerváltozásokra és -korrekciókra, valamint az „új világrend” elfogadásának kikényszerítésére, az általa elképzelt nyílt társadalom fenntartására kell felhasználni.

A New York-i milliárdos ugyanebben a cikkben hangot adott afeletti sajnálkozásának, hogy a szervezet egyáltalán nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, az akkoriban meghirdetett Partnerség a békéért program ugyanis nem tűzte ki célként a NATO keleti bővítését, és különösön nem a politikai indoktrinációt.

Pedig, húzta alá, Közép-Európa országai Oroszország újbóli megerősödésétől tartva a lehető leghamarabb „teljes jogú NATO-tagságért kiáltanak”, ami szerinte óriási lehetőség. Ezalatt nyilván arra gondolt, hogy a felvételüket kérő országok bármilyen feltételt teljesítenének a tagságért és a kollektív biztonsági garanciákért cserébe.

Soros leszögezte: az „elsődleges szükséglet a demokratikus, piacorientált, nyitott társadalmakra való áttérésben való konstruktív részvétel. Ehhez olyan társulásra vagy szövetségre van szükség, amely messze túlmutat a katonai kérdéseken”. „A szövetség katonai és gazdasági aspektusainak egyaránt vonatkoznia kell az államokon belüli belső politikai fejleményekre és az államok közötti kapcsolatokra, mivel a térség békéje és biztonsága elsősorban a nyitott társadalomra való sikeres átállástól függ” – hirdette.

Hozzátette viszont azt is: „ennek az újfajta szövetségnek a küldetése annyira gyökeresen különbözik a NATO eredeti küldetésétől, hogy nem lehet magára a NATO-ra bízni. Ha ez megtörténne, akkor a NATO-t a felismerhetetlenségig megváltoztatná.” Ezért egy új szervezet, aBékepartnerség létrehozását szorgalmazta, aminek a fő feladata az lenne, hogy segítse a nyitott társadalmakká való átalakulás folyamatát.

Ahhoz viszont, hogy a Békepartnerségnek kellő befolyása legyen, struktúrával és költségvetéssel kell rendelkeznie, és ez az, amit a NATO az asztalra tudna tenni.

„A NATO egységes parancsnoki struktúrával rendelkezik, amely egyesíti az Egyesült Államokat és Nyugat-Európát. Az ilyen erős nyugati pillérnek nagy előnyei vannak: egyoldalú, szilárdan nyugati gyökerű struktúrához vezet. Ez így is van rendjén, hiszen a cél” az, hogy a régió csatlakozzon a Nyugat nyitott társadalmához – emelte ki.

A Békepartnerség költségvetésének a NATO költségvetéséből kell származnia, de ebben a kérdésben a politikai vezetésnek kell érvényesülnie – jelentette ki.

Majd visszatért a kiindulóponthoz, miszerint „egyértelmű és jelenlévő veszély fenyegeti kollektív biztonságunkat” a kelet-közép-európai nacionalizmusok képében.

Soros György tehát 1993-ban az észak-atlanti szövetséget szemelte ki lázálma megvalósításának eszközeként. A dolgozat szerint ezzel a NATO katonai erejét is csökkentette volna, mivel a politikai céljait a védelmi kiadások terhére valósította volna meg. Ebben nem látott kockázatot, mert úgy vélte, ha pénzzel és politikai indoktrinációval sikerül a posztszovjet térség államait, ideértve Ukrajnát is, gyökeresen átalakítania „nyitott társadalmakká”, akkor tankokra többé nem is lesz szükség.

Az élet persze nem egy woodstocki hippi musical. Soros terve pedig végül Washington ellenállásán és Nyugat-Európa akkori érdektelenségén elbukott. Másfelől a dolgozat több eleme visszaköszön az Európai Unió jelenlegi struktúrájában és politikájában. Ilyen például az, hogy a szövetség „gazdasági aspektusainak egyaránt vonatkoznia kell az államokon belüli belső politikai fejleményekre és az államok közötti kapcsolatokra.” Most érezzük a bőrünkön, mit is jelent ez, amikor Brüsszel a Magyarországnak járó pénzeket önkényesen visszatartja, illetve olyan politikai-gazdasági modellváltásoktól teszi függővé, amelyeket az uniós csatlakozási szerződés nem írt elő számunkra, és amelyek semmiféle összefüggésben nem állnak azokkal a célokkal, amelyekre az említett forrásokat az EU költségvetése garantálta.