Egyszer olvastam egy hitvallomást. A szerző egy akkor harmincas éveiben járó laikus katolikus volt. Megírta, hogy lett hívő. Szeretett tudományos-fantasztikus regényeket olvasni. Az egyik regényben egy felsőbbrendű lény létrehozott néhány szabad akarattal rendelkező alacsonyabb képességű lényt és annyira vonzódott hozzájuk, hogy az egyikbe a szellemével belebújt, hogy kipróbálja milyen az alacsonyabb rendűség, mint létélmény. Ez az olvasó aztán találkozott azzal a tanítással, hogy az Ige megtestesült. És beugrott neki a könyvbéli helyzet. Arra gondolt, hogy Isten azért lett ember, hogy beleélhesse magát teljesen az általa teremtett szabad akarattal rendelkező teremtményébe. És ekkor megszületett benne a hit.

Szeretetből eleve arra rendelt

Pál apostol ezt írja az efezusiaknak: „⁵Szeretetből eleve arra rendelt, hogy – akaratának tetszése szerint – Jézus Krisztus által fogadott fiaivá legyünk, ⁶s magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában fölkarolt minket.” (Ef1, 5-6) Vagyis azt akarta az Atya, hogy a Fiú testvérei legyünk. A Fiú pedig emberré lett. Ehhez ki kellett üresíteni önmagát. (Vö! Fil2, 5-8) A kis Jézus gyermekkorában 10-11 éves koráig egyáltalán nem tudta, hogy hogyan fogant. Élt abban a tudatban, hogy József, az ács az édesapja. Nem tudta, hogy csodákra képes és főleg nem tudta, hogy milyen halállal kell meghalnia. Mert valóságos embergyerek volt. De miért vállalta mindezt?

Az emberi gyengeség

Sokszor gondolkoztam azon, miért akart Isten emberré lenni. Hogy tudja milyen a tereken és utcákon gyerekkel játszani? Hogy tudja milyen egy mesterséget megtanulni? Hogy tudja milyen szerelmesnek lenni? Lehetséges. De én mégis arra hajlok, hogy a Fiú szerette volna megtapasztalni, hogy milyen érzés sírni. Sírni csecsemőként az édesanyához és sírni felnőtt férfiként egy barát elvesztése miatt. És sírni névtelenekért. Az örök háborúk örök áldozataiért. Azok helyett zokogni, aki még nevet sem kapnak. Vannak szörnyű élethelyzetek, ahol az embereknek számokat osztanak. A GULÁG-on meghalt rabok fejfáira számot írtak csak. Rabtársaik pedig keserű kenyérbe keverték sós könnyeiket. És sírt Jézus az összes század összes védtelenjéért is. Az anyaméhben meggyilkolt név nélküli magaztokért. Aztán pedig együtt zokogott a szülőkkel, akik egyszer megértették, hogy mit tettek. És a Fiú a többi emberrel együtt tapasztalta meg, milyen az, ha valaki vigasztalást talál Istennél. Nekünk embereknek ugyanis kettősség kell. Ha nem tudnánk a hidegről és melegről egyaránt, nem lenne szavunk egyikre sem. Ha nem érnének érzelmi megrázkódtatások, nem alkotnánk fogalmat arról, hogy mi az a lelki béke.

Az áldozat

Isten azonban nem csak emberré lett, de engedte, hogy az emberek fölébe kerekedjenek. A megváltás akkor következett be, amikor az ember elhatalmasodott az Istenen. Ítéletet hoztak róla és brutálisan kivégezték. Jézus azt mondja, nem tudták, hogy mit cselekednek. Mióta megismerte a világ Jézus tanítását, már sokan tudják, hogy mit cselekednek. A manipulatívok pontosan tudják, hogy milyen hatásokat hogyan érhetnek el. Minden akciójukkor az a dráma játszódik le, hogy Isten engedi, hogy az Ő egyik fogadott fia fölé emelkedjen egy ember. A manipulatívak általában más szeretetével játszadoznak. S mikor a kihasznált ember elszomorodik, akkor a manipulatívak valami olyat éreznek, amit emberként Isten sosem tapasztalt meg. A gonoszok lelki élményét sosem tudja megismerni. És így nem félinformációja lesz az emberről. Így egyszerűen nem lesz tapasztalata a szeretethiányos lélekről, mert a gonoszok minden tettéből hiányzik a szeretet. Isten pedig maga a szeretet és saját hiányát nem élheti át.

Írta:
Rákóczi Piroska