A bátorság vagy lelki erősség sarkalatos erény, a négy sarkalatos erény közül a második. Az ember azt gondolná, hogy ennek megfelelően Jézus komoly tanítást ad róla. Ezzel szemben azt látjuk, hogy az evangéliumok szerint egyszer vagy legfeljebb kétszer hangzik el az a szó, hogy bátorság. A két bibliai helyből az ismertebb és minden komolyan vehető fordító szerint bátorság szóval magyarba ültetett jézusi megnyilvánulás abban a történetben szerepel, amikor a tanítványok viharba keverednek a bárkában, s Jézus a vízen jön feléjük. Ekkor szól hozzájuk így a Mester: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” (Mt14, 27) A másik esetben, amikor a szent szerző a szív erősségére utal, nem is Jézus, hanem a tanítványok használják ezt a kifejezést. Akkor bukkan föl a bátorság kifejezés Márk evangéliumában, amikor egy vak remél Jézustól gyógyulást, és a tanítványok bíztatják. Erről az esetről így számol be Márk: „⁴⁹Jézus erre megállt: „Hívjátok ide”, mondta. Azok odaszóltak a vaknak: „Bátorság, kelj föl, téged hív.” (Mk, 10,49) Tudni kell azonban, hogy sok fordításban a bátorító mondat így hangzik: „Bízzál, kelj föl, téged hív”.

A példamutatás

Érdekes, hogy Jézus csak ilyen kevésszer említi a bátorság szót. Akkor is, mint jó pedagógus a félelem elűzésére először a pozitív hozzáállást megemlítve. Olyan ez, mintha a Mester számára csak a hit és a szeretet lenne lényeges. Mi azonban Szent II. János Pál pápától tudjuk, hogy a nem csupán tanítókra, de tanúkra van szüksége a világnak ahhoz, hogy megtérjen. Jézus pedig bátran vállalta a kínszenvedést és a kereszthalált. Olyan mélyen megrendült, hogy vérrel verejtékezett, de elfogadta az áldozathozatalt. Olyan példát mutatott a bátorságról, ami mellett minden szó feleslegessé válik. Mikor fölemeltetett, egész tanítását a végtelen szeretet magasába vonta. Szétválaszthatatlan emberi és isteni mivoltának minden megnyilvánulását és hozzáállását örök érvényű, követendő példává nemesítette.

Mi volt Jézus viszonya a bátrakhoz

Ahhoz, hogy megsejtsünk valamit Jézusnak a bátorsághoz való viszonyáról, a jeruzsálemi templomhoz kell mennünk. Márk írja le a következő történetet. „⁴¹Jézus ezután leült a templomkincstárral szemben, és figyelte, hogyan dob a tömeg pénzt a kincstárba: sok gazdag sokat dobott be. ⁴²Aztán jött egy szegény özvegy, és bedobott két fillért, ami egy krajcár. ⁴³Akkor odahívta tanítványait, és azt mondta nekik: »Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. ⁴⁴Mert azok mind abból adtak, amiben bővelkedtek, ez pedig az ő szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését.« (Mk,12, 41-44)

Az özvegy asszony, aki egész megélhetését odaadta, egzisztenciális kockázatot vállalt. Bátor volt. Egész biztos, hogy nem a gyerekei elől vette el a megélhetés lehetőségét. Nagy valószínűséggel ez a nagyvonalúsága csak magát hozhatta nehéz helyzetbe. Lehet azonban, hogy ezt nem tapasztalatok híján tette. Minden bizonnyal hallgatta Jézust, amint a hegyi beszédben a liliomokról mondott. Vagy hallott a verebekről, amit ugye, két fillérért árulnak, s akikre a Mennyei Atyának gondja van.

Hogy mi történt a nagyvonalú özvegyasszonnyal később, azt nem tudjuk meg az evangéliumból. De Jézusról biztosan tudunk valamit. A bátorságot az egzisztenciális döntésekhez nélkülözhetetlennek tartotta. S vajon lettek volna, lennének-e ma keresztény vértanúk bátorság nélkül…?

Rákóczi Piroska