Nagyjából 10 éve beszélgettünk egy katolikus helyi közösségben arról, hogy lehessen-e az elvált és újraházasodott katolikusoknak áldozni. Egy szerzetes, aki a közösség lelki asszisztense volt, azt fejtegette, amit néhány nappal azelőtt neki Olaszországban a rendtársai mondtak. Ha nem áldozhatnak az olasz elváltak, akkor hamarosan senki nem fog áldozni náluk csak az elsőáldozók meg a kamasz korba még nem ért gyerekek. Hogyan jutottunk ide?

A harmadik gyerekért

Emlékszem, amikor 1996-ban egy magyar püspök arról panaszkodott, hogy az olasz püspöki karnak változtatni kellett a családoknak szóló legfőbb üzenetén. Az üzenet az volt, hogy kérjük a szülőket, hogy megszülethessen a harmadik gyerek is. De ezen változtatni kellett arra, hogy kérjük a szülőket, hogy megszülethessen a második gyerek is.

Egy református elhagyja a lelkészét

Volt egy híres református lelkész Budapesten. Nagyon szigorú nézetei voltak. Határozott volt, mindig az Igéből indult ki és a bűnt bűnnek nevezete. Nagy műveltséggel és a bibliai történetek szereplőinek lelkébe látva beszélt. Az én baráti körömből is járt az istentiszteleteire egy család. Aztán egy alkalommal, mikor meglátogattam őket kiderült, hogy már máshoz járnak. Úgy mesélték a változtatás okát, hogy karácsonykor hozzá mentek és azt várták, hogy a református pap majd arról beszél, hogy Jézus szeret és vár. Ezzel szemben a lelkész azt kérdezte, hogy „Most ünnep van. Most itt vagytok. Hol voltatok vasárnapokon?”.

Egy csepp méz

Miért mondtam el ezeket a történeteket el? Azért, mert óriási kérdés, hogy lelkeket veszítünk vagy nyerünk, ha szigorú egyházi szabályokat hozunk és tartunk be. De itt van a kérdés legmélye: mi nyerünk lelkeket? Az egyház nem a mi művünk. Az egyház Isten műve. Mivel a világban van minden felekezet, s mivel olyan sokan vagyunk, hogy a minden szervezetre érvényes törvényszerűségek ránk is érvényesek, ezért az, hogy minden felekezet kommunikációs startégiát is kidolgoz, teljesen adekvát megoldás. És akkor elérkezünk az örök dilemmához, melynek megoldásának látszik Szalézi Szent Ferenc mondása, hogy „Egy csepp mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel.” Igen, de mit értünk mézen? Az-e a méz, hogy „Bűneid voltak, de bűneid bocsánatot nyertek!” vagy az, hogy „Gyere bűnöddel, mindegy, csak legyél köztünk!”?

Örök dilemma

Ezt a kérdést nem szokták örök érvényűen megoldani azok, akik komolyan foglalkoznak vele. Az átmenti megoldás az szokott lenni, hogy olyan emberi mélységekbe menjünk le, ahol csak akkor maradhatsz emberi, ha isteni is vagy. Ilyen gondolkodás mentén születnek plakátüzenetek, miszerint „Jót tenni jó.”

Én azt gondolom, hogy eltelt már annyi idő ennek a kommunikációs stratégiának a történetében, hogy nyugodtan kimondhatjuk, hogy részeredményeket hozott. De a tömegkommunikációs stratégia megalkotása csak egy részkérdés. Az igazi kérdés, hogy milyen szabályokat hozunk az egyes egyházakban.

Magánvélemény

A protestánsok közül sokan nehezményezték, hogy a katolikus egyház olyan szigorú. Manapság a katolikusok közül sokan nehezményezik, hogy a katolikus egyház olyan megengedő. Az én magánvéleményem az, hogy amit Pál apostol bűnnek nevez, az bűn. Nincs ember bűn nélkül. Nem az az örömhír, hogy milyen jók vagyunk, meg Jézus társörökösei vagyunk, hanem az, hogy „Ne félj, mert megváltottalak. Neveden szólítottalak. Karjaimba zártalak. Örökre enyém vagy.” (Vö. Izj43, 1) Mert van egy lélektani alap. A bűnös ember úgy tesz Istennel, mint Péter a csodás halfogás után: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” (vö. Lk5, 6) A bűnös ember fél Istentől, de vágyik Rá. Ha nincs meg ez az alapélmény, ha ezt teljesen kiszorítjuk az egyház életéből, ha gumiszabályaink vannak, akkor az emberek nem fognak leborulni Isten előtt. Ez csak az én magánvéleményem.

Írta:
Rákóczi Piroska