Imígyen szólott a minap az Európai Unió rogyadozó úrnője: „Az Európai Bizottság támogatja az ukrán csatlakozási tárgyalások megnyitását, Ukrajna teljesítette a feladatát, így most rajtunk a sor, mert a csatlakozási folyamat érdemeken alapul és Ukrajna kiérdemelte, hogy tovább léphessen.” Ursula von Leyen, az EU tagállamok vezetőinek tanácskozását lezáró sajtótájékoztatóján még hozzátette: „az állandó tűzharc mellett az ország egyik reformot a másik után hajtja végre, ami lenyűgöző teljesítmény.” Így, ilyen tömören és természetesen. Mindennél Lejjebb Asszonyra nem szakadt rá az égbolt, szellő sem rezdült és mi bizony megint rájöhettünk, hogy semmibe vesznek, levegőnek néznek bennünket, mint mostanában mindannyiszor. Mindent megszokik az ember, ha kellően adagolják, még a vitriolt is, így azon sem akadtunk fenn, amikor e témában az ukrán mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter is megnyilvánult: „Ukrajna még anélkül is, hogy az EU tagja lenne, potenciálisan kaphat finanszírozást gazdálkodóink támogatására. Bár Ukrajna nem tagja az EU-nak, a Kifizető Ügynökség lehetővé teszi az európai támogatási mechanizmusok igénybevételét”. Vitalij Koval nem viccelt, befektetésről beszélt országa mezőgazdasági jövőjébe. Ahol, tudjuk, van 600 ezer hektáros nagy vállalat is idegen kézben. Ez több, mint négyszerese például Dánia egész termőterületének. S ha nem hiszünk a fülünknek, gondoljunk, mi idősebbek a régi Ludas Matyi újságra, abban olvashattuk valamelyik humoristánk velős megállapítását: a pofátlanságnak vannak olyan magas fokai, amiért nem jár büntetés, csak csodálat.
Jó lenne azért mégis megérteni a nyilatkozók indítékait, a többség akaratával nem törődő elszántságát, birodalmi gőgjét. Az tény, hogy a brüsszeli elit tagjai semmibe veszik Európa polgárait, kíméletlenül térdelnek a mellkasunkra, állnak a hátunkon szöges bakancsban, ha bármi akadályozza megvalósítandó terveiket. Talán nem is gyűlölnek bennünket, egyszerűen csak közönyösek irántunk. Tőlünk, magyaroktól talán meg is szabadulnának, így mindent megtesznek azért, hogy elveszítsük a türelmünket és valami olyat tegyünk, ami miatt jogosan küldhetnének el. Kötélharc ez a javából, nem könnyű jó kondícióban maradnia az üldözöttnek, hiszen akit folyton idegesítenek, levegőnek néznek, gyakran értéktelennek érzi önmagát. Ne dőljünk be nekik, inkább merítsünk erőt a Kis Herceg írójának megállapításából: „Aki mást megaláz, az maga is alávaló.” /Antoine de Saint-Exupéry/
A képmutatás hozzátartozik az élethez, „könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá”, de attól még nehezen elviselhető. Micsoda erő kellett például ahhoz az Európai Unióban, hogy a politika szereplői jó képet vágjanak Jean-Claude Juncker elnök „isiászához”! Egy sem akadt köztük, aki finoman beleterelgette volna az alkoholfelhőben kókadozó uniós vezért egy kényelmes karosszékbe, hadd pihenje ki magát! Ma sincs másképp, eltűrjük az EU és a NATO korrupciós ügyeit, a szerződésszegést migrációs ügyekben, azt, hogy a toleranciabajnok Brüsszelben van olyan étterem, ahová nem engednek be a szülőkkel gyermekeket és azt, hogy fontos pozíciókba buta, érzéketlen, képességtelen kiválasztottakat delegáljanak az Európai Unió vezetői.
Itt van nekünk közülük Kaja Kallas, befolyásos személyiség, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője. Június végén, a magyar külügyminiszter sokadik felszólalására a kárpátaljai magyarok témájában az észt hölgy tömören reagált: „az Európai Unión belül védjük a kisebbségi jogokat, nem azon kívül.” Ismerjük el Szijjártó Péter heves és igazságos kifakadását, válaszát a botrányos kijelentésre: „Nincsen az a nyomás Brüsszelből, ami feladásra kényszerítene minket a kárpátaljai magyarok védelme tekintetében.” A bátorságot azonban nem lehet megúszni, ahhoz mi magunk is kellünk. Miért nem indítunk petíciót, megyünk ki csendesen egy térre, hogy tiltakozzunk a brüsszeli birodalom érzéketlensége, hazug, képmutató magatartása ellen? Persze, meleg van, karbantartják a vasutat, kényelmetlen a tömegben álldogálni, különben is menjen a szomszéd, én majd nézem a tv-ben, meg a többi. De akkor ne várjuk, hogy a fegyverekbe beájult, ellopott szivárványos zászlóba burkolózó, minket levegőnek néző bitang gyülekezet jobb belátásra térjen. Miért is tenné, a pozíció, a fizetés biztos, az irodában könnyű az orosz energialeválásról fantáziálni és a gazdák szava se hallatszik fel a légkondícióval ellátott üvegpalotákba!
A Nyugat zakkant, felfuvalkodott uraitól belátást, beismerést, pláne bocsánatkérést hiába várunk. Sokat forgatom Hamvas Béla köteteit, ez a korában mellőzött zseni látnoki erejű éleslátással kezelte a világ dolgait, összefüggéseit. Azt mondja második Patmosz kötetében a 116. oldalon: „Az emberiség életében a katasztrófákat az elintézetlen kérdések idézik. Az első világháborúban a cári és német császári uralom és a Habsburg monarchia esetében ragyogó paradigmákat láthattunk. A háború utáni békekötések alig intéztek el valamit, ellenben egy sereg újabb elintézetlen kérdést teremtettek, s ezeknek következménye csak újabb háború lehetett. A második világháború végével pedig kivétel nélkül minden kérdés függőben maradt, és most két világháború elintézetlen kérdései várják a megoldást mindezideig, és előreláthatólag hiába.” Ki vitatja, hogy most is ennek isszuk a levét?
Napról napra élünk egyre elviselhetetlenebb feszültségben és kábultan nézzük, hogy a ránk erőltetett, beképzelt brüsszeliták ájultan háborúzzanak és megint ne intézzenek el semmit. Kitartást javasolhatok magunknak. Hallassuk legalább a hangunkat. Hogy is mondja a Gandhinak tulajdonított idézet? „Először semmibe vesznek, majd kinevetnek, végül harcolnak ellened, de te győzni fogsz.” Ismerős gondolat ez nekünk, magyaroknak, van nálunk felelős ember, több is, aki nem hagyja, hogy levegőnek nézzenek bennünket.
Kiss Gyöngyi
