Egy válasz

1. Hát igen, voltak, vannak ficamok a nemzeti kultúránk körül. Óvódás koromban hangosan énekeltem az otthon tanult cserkészdalt.
   Ha a föld Isten kalapja / Hazánk a bokréta rajta
   Anno 1950-et írtunk az óvónő szívbajt kapott. Mondta a szüleimnek, hogy miféle fasiszták írta dalt éneklek, honnan is tanultam ezeket? Apám csendes nyugalommal válaszolt. Ezt éppenséggel Petőfi Sándor írta.. Az óvónő hitetlenkedve el.. Otthon megmagyarázták, hogy nem kell nekem is azt dúdolgatnom amit apám szokott, mikor szerelget valamit.
   A magyar kultúrát ekkor, úgy 1950-ben kettévágták! A legtöbb akkori gyerek fejébe élesen belerögződött amit kettős nevelésnek hívtak. Mondjuk az, hogy volt egyszer egy Nagy-Magyarország.. Netalán az, hogy Fiam, hiába mondja a tanítónéni, hogy Isten nem létezik, mert Isten létezése független a tanítónéni véleményétől. Viszont erről az iskolában nem szabad beszélni.. Felnőtt a mi nemzedékünk azzal, hogy “Erről az iskolában nem szabad beszélni..” Utána folytatódott az életünk azzal, hogy “Erről a munkahelyen nem szabad beszélni..”
   Ugrás:
   Ma a “Szabad Világ” tart ott, hogy sokmindenről nem szabad idegenek előtt beszélni..
   Különbségek:
   Anno tabu témák voltak, hogy: A szovjetek nem felszabadítottak minket, hanem megszálltak minket. (Ez ez én 1956-ot már nyitott szemmel átélő korosztályomnak is evidencia volt.) Nem volt szerencsés említeni, hogy a Szovjetunióban munkatáborok vannak, és sok hasonló dologról nem volt szabad tudni. Kifejlődött bennünk egy képesség. A munkahelyen szinte azonnal észrevettük, hogy ki a “tégla”.
   Ma a “Szabad Világban” viszont olyan abszurditásba ment át az egész, hogy hovatovább arról tilos beszélni ami napnál is világosabb tény. Lassan veszélyes lesz kételkedni abban, hogy a férfiak gyermeket szülhetnek, vagy azt hangoztatni, hogy az embernek a biológiai neme éppen olyan adottsága, mint a bőrének, szemének színe.