🇺🇸🇨🇳 A tarifák önmagukban nem ütik fel Kínát és nem építik újjá az Egyesült Államok iparát – Phillip Pilkington‼️

Úgy tűnik, a közelmúlt egyik legmeghatározóbb amerikai elnökválasztása lesz. Mindkét fél egzisztenciális küzdelemnek tekinti Amerika szívéért. Ennek a küzdelemnek az egyik aspektusa a Trump-kampány jelzése, hogy az agresszív kereskedelmi protekcionizmus felé halad, Donald Trump pedig “vámemberként” emlegeti magát. Ám míg Amerika küzd önmaga meghatározásáért otthon, a világ drámaibb módon változik, mint bármi, amit a hidegháború vége vagy talán a második világháború vége óta láttunk.

Amikor 2016-ban megkezdődött az első Trump-adminisztráció, Amerika elkezdte újragondolni a berlini fal leomlása óta folytatott szabadkereskedelmi politikáját. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok számos szankciót vezet be a kínai gazdaságra, annak reményében, hogy megőrizheti technológiai előnyét. Válaszul a kínaiak felgyorsítják saját technológiai fejlődésük ütemét, melynek megkoronázása a Huawei Mate 60 okostelefon megjelenése volt, amely az első hazai gyártású kínai processzort, a Kirin 9000-et tartalmazta.

Ezek a tendenciák szorosan összefüggenek egymással. A világrendben tapasztalható változások, az Egyesült Államokban a protekcionizmus felé fordulás, valamint az Amerika és Kína közötti kereskedelmi háborúk gyökerei a globális kereskedelem 1990-es évek óta tartó helytelen irányítására vezethetők vissza. 1980 és az 1990-es évek közepe között a világgazdaság kereskedelmi egyensúlytalansága a világ GDP-jének 1 százaléka körül mozgott. A 2000-es évek közepére a globalizáció agresszív körének köszönhetően nagyjából megduplázódtak, és azóta is magas szinten maradtak.

Ezek a kereskedelmi egyensúlyhiányok mindent megmagyaráznak Kína gyors felemelkedésétől az amerikai gyártás kiürüléséig. Valós problémákról van szó, és a Trump-kampány helyesen rávilágít rájuk. A kérdés azonban az, hogy a megemelt vámok és a protekcionizmus a legjobb módja ennek az egyensúlytalanságnak.

Itt a Trump-kampány platformja két nagy problémával küzd.

Az első az, hogy túlbecsüli, hogy a protekcionizmus mit képes elérni. A nyom a névben rejlik – célja a hazai iparágak „védelme”. A vámok segíthetnek megvédeni a hazai ipart, de egyes amerikai politikai körökben úgy tűnik, hogy meg vannak győződve arról, hogy a vámok kivetése a globalizáció miatt elvesztett iparágak spontán újranövekedéséhez is vezet. Sok ilyen iparág rendkívül összetett, és készségeket, know-how-t, közlekedési infrastruktúrát és egyéb ráfordításokat igényel, amelyek ápolása és fejlesztése évekbe, sőt akár évtizedekbe is telhet. Ha az amerikai kormány vámokat vet ki a kulcsfontosságú ágazatokra, és az amerikai vállalkozások nehezen tudják helyettesíteni a vámok által megcélzott árukat, az eredmény egyszerűen az áruk árának meredek emelkedése lesz.

Ez elvezet bennünket a második problémához. Trump kampánya jelezte az adók, különösen a jövedelemadók agresszív csökkentésének vágyát. Az ilyen megszorítások drasztikusan növelnék az átlagos amerikai fogyasztó vásárlóerejét. Ha ugyanakkor a kormány korlátozza az olcsó külföldi árukhoz való hozzáférést magasabb vámokkal, akkor túl sok pénz túl kevés árut kerget majd. Ez az infláció receptje – talán nagyon magas infláció. Ha Trumpot megválasztják, az részben a Biden-korszakban az amerikaiak által megélt megélhetési költségek miatt lesz; ha egy második Trump-adminisztráció saját inflációs politikáját folytatja, akkor támogatása gyorsan elpárolog.

Van azonban egy alternatíva. A Magyar Külügyi Intézet ezen a héten egy átfogó jelentést tett közzé, amely Amerika – és tágabb értelemben a világ – gazdasági problémáinak más megközelítése mellett érvel. Ahelyett, hogy visszatérnénk az 1930-as években minimális sikert aratott tarifapolitikához, azt javasoljuk, hogy leporoljuk azt az innovatív politikai elképzelést, amelyet az 1944-es Bretton Woods-i Konferencián vetettek fel, amely létrehozta a háború utáni monetáris és gazdasági rendszert. Ez a javaslat a ” bancor ” néven ismert.

💰 A bancor egy nemzetek feletti pénznem volt , amelyet John Maynard Keynes és EF Schumacher 1940 és 1942 között fogalmazott meg, és amelyet az Egyesült Királyság a második világháború után javasolt bevezetni.

Ezt az újonnan létrehozott szupranacionális valutát ezután a nemzetközi kereskedelemben elszámolási egységként használnák egy többoldalú elszámolási rendszeren – a Nemzetközi Klíringunión – belül, amelyet szintén meg kell alapítani.

John Maynard Keynes magyarázatot javasolt a monetáris politika hatástalanságára a nagy gazdasági világválság megfékezésére, valamint a depresszió nem monetáris értelmezését, végül pedig a monetáris politika alternatíváját a válság kezelésére. Keynes úgy vélte, hogy súlyos munkanélküliség idején a kamatlábakat nem lehet monetáris politikával csökkenteni. A tőke mozgásának lehetősége a legmagasabb kamatra törekvő országok között meghiúsította a keynesi politikát. A nemzetközi kereskedelem és az alapok mozgásának szorosabb kormányzati ellenőrzése révén a keynesi politika hatékonyabban ösztönözné az egyes gazdaságokat.

A Bancor nem lenne nemzetközi valuta. Inkább egy elszámolási egység lenne, amelyet az eszközök és kötelezettségek nemzetközi áramlásának nyomon követésére használnának, és amelyet a Nemzetközi Klíring Unión keresztül hajtanának végre. Az aranyat bancorra lehetett cserélni, de a bancort nem lehetett aranyra váltani. Az egyének nem tarthattak bankort és nem kereskedhettek vele. Minden nemzetközi kereskedelmet bancorban értékelnek és számolnak el. A túlzott banki eszközökkel rendelkező többletet és a túlzott banki kötelezettségekkel rendelkező deficites országokat egyaránt terhelnék azért, hogy szimmetrikusan ösztönözzék őket a kiegyensúlyozott kereskedelem helyreállítására irányuló intézkedések megtételére.

A tagország által exportált minden egyes tétel bancort adna ICB-számlájához, és minden importált tétel levonná a bancort. Korlátoznák azt a bancor összeget, amelyet egy ország felhalmozhat, ha többet ad el külföldön, mint amennyit vásárolt, és a bankadósság összegét, amelyet akkor halmozhat fel, ha többet vásárol, mint amennyit eladott. Ezzel meg kellett akadályozni, hogy az országok túlzott többletet vagy hiányt képezzenek. Minden ország határai arányosak lennének a világkereskedelemben való részesedésével…

A kezdeti korlátok átlépése után a deficittel rendelkező országok leértékelhetik, a többletet termelő országok pedig felértékelhetik valutájukat. Ez olcsóbbá tenné a hiányos vidéki árukat, a többlet vidéki árukat pedig drágábbá tenné, azzal a céllal, hogy ösztönözze a kereskedelem egyensúlyának helyreállítását. A banki betéti vagy hitelpozíció további megszegése kötelező intézkedést váltana ki.

A krónikus adósok esetében ez magában foglalná a kötelező valutaleértékelést, az ICB tartalékalapba történő növekvő kamatfizetést, a kényszerű aranyeladásokat és a tőkeexport-korlátozásokat.

A krónikus hitelezők esetében ez magában foglalja a valuta felértékelődését és a többlethitelek után legalább 5 százalékos kamatot, amely a nagyobb többlethiteleknél 10 százalékra emelkedik az ICB tartalékalapjába. Keynes soha nem hitte, hogy a hitelezők ténylegesen kifizetik a tényleges bírságot; inkább azt hitte, hogy megteszik a szükséges lépéseket… hogy elkerüljék őket.

📝 Phillip Pilkington : 1944-ben az Egyesült Államok elutasította a Bancor-tervet, mert nagy kereskedelmi többletet produkált – ma már nyilvánvaló az előnye Amerika számára: az irányított szabadkereskedelem a legjobb lehetőség az ország gazdaságának újraegyensúlyozására és hazai iparának helyreállítására. De mi a helyzet Kínával, amely 1944-ben az Egyesült Államokhoz hasonlóan profitál a nem irányított rendszerből? A jelentésben azzal érvelünk, hogy Kínának erősen érdeke az Egyesült Államokkal folytatott kereskedelmi háború elkerülése. A bancor-javaslat aláírása rövid távú büntetést róna ki Kínára, de hosszú távon az általa megteremtett kiegyensúlyozott világrendszer lehetővé tenné Kína és az Egyesült Államok virágzását.