Egy híd két pont között, melyeket természetes vagy mesterséges akadály választ el, teszi lehetővé a közlekedést. Összeköt, a folytonosság megszakadását korrigálja, mélységek fölött ível át, amikből következően a létezés normalitását képes garantálni. Sokszor a természet épít hidat, amikor kidőlt és patakon átívelő fatörzs köti össze a víz két partját.
Egy híd az ember – az emberiség – létezésének fontos kelléke minden formájában és szerepében. Mert mindegy is, hogy mélységek fölött ível át vagy barátságok hiányát próbálja orvosolni egyfajta pótmegoldás keretében. A különböző vélemények és ideák csupán szavak, még akkor is, ha eszmei értékként mutogatják önmagukat. Gyakran egymást kioltani igyekvő izmusok és rögeszmék képében igazságot keresők között is ácsolható kapcsolat. A társadalmi együttlét törvényszerűen megkívánja az „áthidalás” számtalan gesztusát. A másik fél megértése véleménykülönbség esetén is szükségszerű. Érteni, de mégis tagadni, érteni, de közeledni, megérteni, azaz rátalálni közös értékekre, kiküszöbölve az ellentétet, maga a hídépítés folyamata. Mindez az emberi együttlét speciális evolúciója.
És akkor felbukkan egy híd, mely a fent leírt, szükségszerű törekvést megkérdőjelezi.
Egy híd, mely megújult, használható lenne, de funkciójától mégis eltiltatott.
Igen, a Duna fölött Budapestnél átívelő Lánchídról van szó. Annak ismételt használatba vétele nem történelmi dicsőség kérdése egy magyar unikum formájában, hanem szükséges a Dunán átkelni igyekvők érdekében. A fővárosban hosszú hónapok óta lehetetlenség közlekedni. A helyzet enyhítésére régóta, reménykedve várt a város. Ez nemcsak azokat érinti, akik egyébként is nehezen járható – lovaskocsik forgalmára tervezett – belvárosi részeken kénytelenek munkába, majd hazasietni, hanem azokat is, akik a dolgukat próbálják intézni, átkelve Budáról Pestre vagy Pestről Budára. Mégis elmaradt az ünneplő ujjongás, hisz a politika megtiltotta – a nép nevében természetesen –, hogy autók is áthaladjanak a Lánchídon. Pontosabban az ellenzéki színben pompázó főpolgármester és csapata végre talált egy témát, ahol önmagukat szalagcímen olvashatják, a híd szimbólumának kétes fényében.
Mitől politika mindez? Attól, hogy nem a terhelési próba volt sikertelen, hanem a kormány bosszantásának szándéka türemkedik elő erőltetett formában. A polgárok idegrendszerét stimulálva kívánják elérni, hogy az ország lakossága felkerekedve Buda várába siessen, és a karmelita épülete előtt követelje az Orbán-kormány lemondását. Ha sikerül az akció, vélelmezhetően azonnal elhárul az akadály, hogy a gépkocsik használhassák az átkelőt. Kicsit infantilis, de mégsem lesajnálható módja ez a mai politika eszköztárának. Miként a polgármesternek megválasztott hivatalnoktól az sem kevés cinizmus, hogy 2023 őszén a Budapesten lakók népszavazás keretében mondhatják el – utólag! – a véleményüket arról, hogy akarják-e véglegesen megtiltani a gépkocsik áthaladását a Lánchídon. Tekintsük el attól a csavartól, hogy olyanok is szavazhatnak majd, akik bár budapesti lakosok, de jó, ha évente egyszer-kétszer éppen arra visz az útjuk, hogy átkeljenek az ominózus hídon.
Nem is beszélve arról a tréfát sem nélkülöző megoldásról, hogy könnyen előfordulhat, többségben lesznek a nemre szavazók a mindennap kényszerből átkelők kárára. Ekkor lesz igazán kitűnő a nép érdekeit feltétlen előtérbe helyezni kívánó városvezető mesterterve.
A kérdés csak az, a város ura vajon eléri-e a célját, és megbukik-e a regnáló magyar kormány.
A kérdés költőien nyitott. Ami viszont száz százalékban biztos: sok városlakó eddig sem tudott intellektuálisan felnőni a fővárost kormányzó vezető szellemi szintjéhez. Így mostantól még inkább zavart tekintettel nézhetünk kifelé gépkocsink ablakain a budapesti dugó magánynak nem nevezhető őrületéből. Naponta megéljük ugyanis az elmúlt néhány év pazar változásait, már ami a közlekedés lehetetlenné válását jelenti az üdvös intézkedésekből következően. Néhány példa ezek közül: a gépkocsik által használt sávok kivonása a forgalomból a biciklizők kedvéért, a pesti rakpart gyakori befagyasztása a máshol közlekedni képtelen autók előtt vagy utcák hirtelen lezárása és kivonása a forgalomból.
Képtelenség nyomon követni, hogy a sajátos káosz megteremtője a városlakókat, az idelátogató turistákat vagy a munkájuk miatt vidékről a fővárosba érkezőket szeretné az ötleteivel bosszantani.
Sokkal inkább a politika szakítószilárdságának próbája folyik.
Mikor idáig jutottam a parányi kritikát sem nélkülöző gondolatokkal, ráébredtem, hogy ismét azok közé kerültem, akiket ügyesen beugrasztottak. Meggondolatlanul sodródtam a kákán is csomót keresők táborába. Stratégiai szintre emeltem olyan dolgokat, melyek nem is léteznek. Csupán az eltorzult fantáziám visz a politika kriminalizálása felé. Még a karácsony, a szeretet ünnepe sem volt képes kioltani belőlem a parttalan kritizálás szellemét. Mert hiába kutattam a hídlezárás mélységi okait, úgy tűnt, mintha az értelem – az ünnep tiszteletére – szabadságra ment volna.
Rápillantva azonban az asztali naptáromra, fény gyúlt sötét és rosszindulatú agyamban. December 31-e közeledtével a főpolgármester mondatai nem mások, mint a szilveszter önfeledt tréfájának szólamai. A gondokkal teli 2022-es évet kívánta kicsit megtisztogatni a bajtól és a mindent körülölelő szomorúságtól. Bejelentése szilveszteri tréfa volt tehát. Aminek a tudatában biztosak lehetünk benne – vagyis remélhetjük –, hogy április elsején már nem lesz ismétlés, hisz a híd áll a Duna fölött, a gépkocsik számára is lehetővé téve az áthaladást.
Mert a hidak összekötnek, nem pedig szétválasztanak. Legfeljebb időnként a hídpénzt kell megfizetnünk, ha ötévenként olyan hídőrt választunk magunknak, aki szándékosan tréfálkozik akkor is, ha nekünk nincs kedvünk viccelődni.
Forrás:Magyar Nemzet
