Egy gyűlöletkommentárban szerepelt ez a szószerkezet, amit a záró istentiszteletet tartó evangélikus lelkészre zúdítottak a megkeseredett német hívők. Egyházuk a hagyományokhoz híven idén júniusban 38. alkalommal hívta őket közös együttlétre, beszélgetésre, a világ dolgainak valláserkölcs felőli megvitatására. A hagyomány azonban már régen nem az, aminek a megtisztulás jegyében 1949-ben elindították. A német evangélikus egyház jó ideje újra a politika mezejére lépett. A lelkészek többsége nem Isten igéjét hirdeti a szószékről, hanem aktuálpolitikai kérdésekkel bombázza híveit. Azokat, akik a vallásban a megnyugvást, lelki béke megtalálását keresik, a templomban már egyre ritkábban találják meg.

Az idei protestáns egyházi fesztivál jelmondata Márk Evangéliumából az 1.15. szakasz: Az idő beteljesedett.Fővédnöknek Angela Merkel kormányainak megbízható miniszterét, de Maiziere-t kérték fel. Az ő belügyminisztersége alatt volt a nagy migrációs hullám, akkoriban sokat dohányzott, pergamenszínű volt az arca, nikotintól sárga az ujja. Két fillért nem adtam volna, hogy hosszú élete lesz. De de Maiziere mióta kikerült a napi politikából, újjászületett, sportos, napbarnított és végtelenül magabiztos. Neki is köszönhető, hogy az ötnapos egyházi ünnepségre minden politikai potentátot meghívtak, a személyes beszélgetések csábító ígéretével. Az államfő, a kancellár, a jelenlegi kormány oszlopos tagjai, zöldek és vörösek, sőt az ellenzékben lévő CDU pártelnöke, volt elnökei (kivéve Merkel asszonyt) mind megjelentek. Egyedül az AfD-nek nem volt gyerebe, a felebaráti szeretet jegyében a hivatalos kérvény ellenére még egy icike-picike kis információs standot sem engedélyeztek nekik, holott a pártnak van egyházi tagozata. Helyettük jöhettek a civil szervezetek, a klímáért aggódó Friday for Future képviselői, a Letzte Generationnak magukat aszfalthoz és minden egyéb máshoz ragasztó aktivistái, és az ellenőrizetlen migrációt segítő NGO-k is. A cigányokat egy fotókiállítás, az ukránokat a kijevi szimfonikusok zenészei, a nők elleni erőszakot önfeltáró beszélgetések képviselték. Szó esett a háborúról is, mert az egyháznak minden fenntartása ellenére kutyakötelessége az ukrajnai fegyverszállítás támogatása. Mintegy ezer különféle programot kínált a „hibrid egyház”, színházi előadásokat, popkoncerteket minden műfajban, pódiumbeszélgetéseket, játékokat, kulturális rendezvényeket. Természetesen voltak Biblia-körök és istentiszteletek is.  

A rendezvény csúcspontja a záró istentisztelet volt, vasárnap délelőtt júniusi verőfényben, Nürnberg főterén. Vagy tizennyolcezer ember vett részt rajta, és amikor a kamera végigpásztázott a tömegen, csak a napszemüvegek csillogtak feketén. A szertartás pódiumán a közreműködő zenészek, a kórus és a két tiszteletes is, mind színtiszta németnek látszott. Nem merem az oltár kifejezést használni, mint ahogy idegen nekem az is, ami Isten dicsőítéseként ebben az órában ott elhangzott. Az istentisztelet performansz-jellegét erősítette, hogy a karmester óriás szappanbuborékokat fújt vezénylés közben, leánykák táncoltak a szivárványosra hajazó oltárterítő előterében, éppen, mint egy gospelen. Sehol a vallás szigora, erkölcsi zsinórmértéke, sehol a hagyományos liturgia.

Az ördög feketében a szertartás közepén jelent meg, őt választották ki a prédikáció megtartására. Jimmy Hendrixre emlékeztetett, bár dús fekete haja nem csigákban, hanem hegyesre formált szétálló fürtökben végződött. Egy észak-németországi gyülekezet lelkipásztora Quinton Caesar, aki egyszemélyben mindent megtestesített, amiről az evangélikus egyház idei fesztiválja szólt: afrikai, azaz fekete és egyben migráns ebben az országban, vallottan az utolsó nemzedék aktivistája és miután a nemi sokszínűség nevében is szólt, látszatra abban a kérdésben is érintett. Saját önmeghatározása szerint ő egy Pastor-Gangsta-Rapper (reppelő gengszterlelkész?)

Nem volt hosszú a prédikáció, mindössze tizenkét perc. A jelenlévők (nem merek híveket mondani) egyes megnyilatkozásait tapssal, éljenzéssel fogadták. Különösen tetszett nekik az a rész, amit ma mindenki kiemel, nevezetesen, hogy Isten queer. Ez csak egy sima blaszfémia, bár egy lelkész szájából minden bizonnyal több.

Nekem legalább ennyire riasztó volt a többi üzenete. „Jézus egyformán szeret minket” – mondta Caesar tiszteletes – „neki nem számít a nem, a bőrszín vagy bármilyen másság. Jézus szeretete felszabadít. De valljuk meg az igazat: ti mindent legyőző szeretetről prédikáltok és közben engem és az én testvéreimet származás, bőrszín, bármilyen hátrányos tulajdonság, nemi identitásunk miatt is diszkrimináltok! Pedig mi vagyunk az egyház, én és a testvéreim, és nekünk nincs szükségünk a felebaráti szeretetre! Nem bízunk a Ti szeretetetekben, nem érezzük magunkat biztonságban a ti egyházatokban. Itt az ideje kimondani, hogy mi vagyunk az egyház! Mi vagyunk az egyház, és mi vagyunk az utolsó generáció. Itt az ideje kimondani, hogy a fekete életek mindig számítanak, itt az ideje kimondani, hogy Isten queer és hogy hajót küldünk és befogadjuk az embereket, segítünk a menedéket keresőknek. Jézus, aki maga is menekült volt, menedékkereső, nyissa meg a szíveteket, nyissa meg határaitokat. Isten mindig azok mellett áll, aki segítségre szorulnak, akiket nem vesznek észre, nem hallanak meg és nem nevezik meg őket.”

Zöld hitvallás hangzott el a záró istentiszteleten: klíma, BLM és nemi sokszínűség dicsérete. Voltak, akik nem lelkesedtek ennek a gyújtó hangú politikai szónoklat hallatán. Álltak döbbenten, vagy ültek otthon a tévé képernyője előtt, mert a közszolgálati tévé az egész istentiszteletet élőben közvetítette. Az ég nem szakadt rá Nürnberg főterére, a fővédnök köszönetet mondott, és a sajtó nem hallgathatta el a történteket.

Ki a ti és ki a mi? Ki hazudik és ki őszinte? Mire ez a megosztás az egyházban, az emberek között? Miért csak a fekete életek számítanak? Mi volt a célja ezzel a beszéddel Quinton Caesar tiszteletesnek? „Mindenki olyan tulajdonságokkal ruházza fel Istent, amilyennel akarja, Isten olyan, amilyennek az egyén gondolja” – mondta Caesar védelmében hivatali felettese. Ő maga most kicsit visszavonult a nyilvánosság elől, mert sok gyalázkodás éri. Kicsit tűrnie kellene, ha politikai közszereplővé avanzsált az érzékeny lelkével. És megérteni azokat, akik őmiatta lépnek ki az egyházból. Legalábbis a „gyűlöletes” kommentek nagy része erről szól.

A mostani kilépési statisztikát még nem ismerjük, de a német hivatalos statisztika adatok egyértelműen mutatják a hívők számának csökkenését. Pedig az egyházból való kilépés elég macera, hivatalos személy előtt (egészen pontosan az anyakönyvi hivatalnál) kell esküt tenni arról, hogy elhagyod az egyházadat és oda többé nincs visszatérés. Ennek ellenére 2022-ben 380 ezer hívő lépett ki az evangélikus egyházból, a katolikusból pedig több mint félmillió. Rekordszám mind a kettő, és nemcsak anyagi megfontolás, hanem sokkal inkább az egyházakba vetett bizalom áll mögötte. Jelentősen csökkent a keresztelők és a konfirmálások/bérmálások száma is.

Az eurobarométer 2010-es kutatása szerint a németeknek mindössze 44 százaléka hisz valamilyen istenségben, egynegyedük az életet irányító spirituális erőkben (például a woodoo-ban vagy a rózsakeresztesekben), 27 százalék (ez 22 millió ember!) pedig egyikben sem, ők simán hitetlenek.

A német Statista adataiból az látszik, hogy az elmúlt húsz évben a katolikus hívők száma hatmillióval, az evangélikusoké tíz (!) év alatt ugyancsak, hatmillióval csökkent. Templomokat zárnak be, a jelenlegi húszmillió katolikusnak 5 és fél százaléka jár rendszeresen templomba.

Ha a tendencia folytatódik, a következő húsz-harminc év elég lesz arra, hogy a keresztény egyházak lehúzzák a rolót, mert ha nincs hívő, nincs adakozás, nincs egyházadó, amiből el tudnának vegetálni. (És csak zárójelben a muszlimok számának növekedéséről, ami az elmúlt húsz év alatt hárommillióról öt és félre emelkedett.)

De a Quinton Caesar-féle hamis próféták mindig fognak a maguk számára közönséget találni.

Mi meg hallgassunk a józan eszünkre és Márk evangéliumából olvassuk végig a megfelelő szakaszt: Az idő beteljesedett, közel van Isten országa, Térjetek meg és higgyetek az üdvösség jó hírében.

A szerző történész

Rab Irén