Victoria Nuland 2014 elején úgy tervezte meg Ukrajna “rendszerváltását”, hogy nem mérlegelte a várható káoszt és következményeket, írta Robert Parry 2015. július 13-án.

A cikk egy változata először 2015. július 13-án jelent meg.

Mivel az ukrán hadsereg nyugaton fellép az ultrajobboldali és neonáci milíciák ellen, keleten pedig folytatódik az orosz etnikumú lakosság elleni erőszak, az Obama-kormányzat Ukrajna-politikájának nyilvánvaló ostobasága még azok számára is a figyelem középpontjába került, akik megpróbálták figyelmen kívül hagyni a tényeket, vagy amit “a Victoria Nuland által okozott felfordulásnak” is nevezhetünk.

“Toria” Nuland európai ügyekért felelős helyettes államtitkár volt a 2014. február 22-i ukrajnai “rendszerváltás” “ötletgazdája”, aki Viktor Janukovics elnök demokratikusan megválasztott kormányának megdöntését kitervelte, miközben meggyőzte az egyre hiszékenyebb amerikai fősodratú médiát arról, hogy a puccs valójában nem puccs, hanem a “demokrácia” győzelme.

Ahhoz, hogy ezt a legújabb, a neokonzervatívok által vezérelt “rendszerváltást” megetessék az amerikai néppel, szisztematikusan szépíteni kellett a puccsszervezők csúf képét, főként a neonácik és a jobboldali szektor más ultranacionalistáinak kulcsszerepét. Hogy működjön az Egyesült Államok által szervezett propagandakampány, a puccskészítőknek fehér sapkát kellett viselniük, nem pedig barna inget.

Így közel másfél éven át a Nyugat fősodratú médiája, főként a The New York Times és a The Washington Post minden lehető módon eltorzította tudósításait, hogy ne kelljen beszámolni olvasóiknak arról, hogy az új kijevi rezsimbe neonáci harcosok és ukrán ultranacionalisták szivárogtak be, és tőlük függenek, akik tiszta vérű Ukrajnát akartak, etnikai oroszok nélkül.

Az Azov-zászlóalj tagjai. ( Gianluca Agostini/Wikimédia Commons)

Bármely utalást erre a szomorú valóságra “orosz propagandának” tekintettek, és bárki, aki erről a kényelmetlen igazságról beszélt, “Moszkva besúgója” volt. A Times csak július 7-én ismerte el a neonácik és más ultranacionalisták fontosságát a orosz etnikai lázadók ellen keleten dúló háborúban. A The Times arról is beszámolt, hogy ezekhez a szélsőjobboldali erőkhöz iszlám fegyveresek is csatlakoztak. A dzsihadisták egy részét a hiperbrutális Iszlám Állam “testvéreinek” nevezték.

Bár a Times igyekezett ezt a figyelemre méltó katonai szövetségét a neonáci milíciáknak és az iszlám dzsihadistáknak pozitívként beállítani, a valóság hamisan hangozhatott azon olvasók számára, akik hittek a nyugati propagandának a nemes “demokráciapárti” erőkről, akik ellenálltak a gonosz „orosz agressziónak”.

Talán a Times megérezte, hogy már nem tudja tovább leplezni az aggasztó ukrán valóságot. A Right Sektor (jobboldaliak) milíciái és a neonáci Azov-zászlóalj hetek óta figyelmezteti a kijevi polgári kormányt, hogy nekitámadhatnak, és a számukra inkább vonzó új rendet hozhatnak létre.

Összecsapások Nyugaton

2014. október 8.: Victoria Nuland amerikai külügyminiszter-helyettes az ukrán állami határőrség kijevi bázisán. (Kijevi Amerikai Nagykövetség, Flickr)

Aztán szombaton erőszakos összecsapások törtek ki a nyugat-ukrajnai Mukachevo városában, állítólag a cigarettacsempészet útvonalainak ellenőrzése miatt. A Right Sektor (jobboldali szektor) félkatonai alakulatai sorozatlövő géppuskából golyózáport zúdítottak a rendőrökre, az ukrán kormánycsapatok által fedezett rendőrök pedig viszonozták a tüzet. Több halálesetről és több sérülésről számoltak be.

A feszültségek hétfőn eszkalálódtak, amikor Petro Porosenko elnök utasította a nemzetbiztonsági erőket, hogy fegyverezzék le a politikai mozgalmak “fegyveres sejtjeit”. Eközben a jobboldali Sektor erősítést küldött a térségbe, míg más milicisták Kijev fővárosához közeledtek.

Bár Porosenko elnöknek és Dmitrij Jaroshnak, a jobboldali Sektor vezetőjének sikerülhet lecsillapítani az ellenségeskedés legújabb fellángolását, lehet, ezzel inkább csak halogathatják az elkerülhetetlent: az Egyesült Államok által támogatott kijevi hatóságok, valamint a tavalyi puccsot vezető és a keleti orosz nemzetiségű lázadók elleni harcok frontvonalában lévő neonácik és más jobboldali harcosok közötti konfliktust.

Az ukrán jobboldali szélsőségesek úgy érzik, hogy ők viselték a legsúlyosabb terhet az orosz nemzetiségűek elleni háborúban, és neheztelnek a Kijev viszonylagos biztonságában és kényelmében élő politikusokra. Márciusban Porosenko kirúgta Igor Kolomoisky oligarchát is, aki a délkeleti Dnyipropetrovszki terület kormányzója volt. Kolomoisky volt a Right Sektor milíciák elsődleges adakozója.

Tehát, amint az Európa-szerte, sőt Washingtonban is nyilvánvalóvá vált, az ukrajnai válság kicsúszik az ellenőrzés alól, így a külügyminisztérium által preferált narratívát a konfliktusról, miszerint mindez Vlagyimir Putyin orosz elnök hibája, egyre nehezebb eladni.

Nehéz felfogni, hogy Ukrajna hogyan húzhatná ki magát a halálspirálnak tűnő helyzetből, a gazdaság összeomlásával járó esetleges, keleten és nyugaton zajló, kétfrontos háborúból. A Görögországot és más EU-tagállamokat érintő költségvetési válsággal küzdő Európai Uniónak kevés pénze vagy türelme van Ukrajnához, neonácijaihoz és az ottani társadalmi-politikai káoszhoz.

A The Washington Postban és másutt Amerika neokonjai még mindig arról szónokolnakk, hogy az Obama-kormányzatnak több milliárd dollárt kell befektetni a puccs utáni Ukrajnába, mert az “osztják az értékrendünket”. De ez az érv is összeomlóban van, amikor az amerikaiak látják, hogy Ukrajna új rendjében a rasszista nacionalizmus szíve dobog.

Újabb neokon “rendszerváltás”

A történtek nagy része természetesen kiszámítható volt, sőt meg is jósolták, de a neokon Nuland nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy végrehajtson egy “rendszerváltást”, amelyet sajátjának nevezhet.

Férje (és ős-neokon), Robert Kagan 1998-ban társalapítója volt az iraki “rendszerváltás” követelésére létrehozott Project for the New American Century-nek (Új Amerikai Évszázad Project), amely projekt George W. Bush elnök inváziójával valósult meg 2003-ban.

Ahogy Nuland Ukrajnával kapcsolatban, úgy Kagan és neokontársai is úgy gondolták, hogy megtervezhetnek egy egyszerű támadást Irak ellen, elűzhetik Szaddam Husszeint, és néhány gondosan megválogatott ügyfelet telepíthetnek Irakba, ahol Ahmed Chalabi lesz a “haver”. De nem vették figyelembe Irak kemény realitásait, például a szunniták és síiták közötti repedéseket, amelyeket az Egyesült Államok által vezetett invázió és megszállás fedett fel.

Ukrajnában Nuland és neokon- és liberális-intervencionista barátai lehetőséget láttak arra, hogy Putyin szemébe szúrjanak azzal, hogy erőszakos tüntetésekre buzdítanak az Oroszország-barát Janukovics elnök megbuktatására és egy Moszkvával ellenséges új rendszer felállítására.

Carl Gershman, az amerikai adófizetők által finanszírozott National Endowment for Democracy (Nemzeti Alapítány a Demokráciáért) neokon elnöke 2013. szeptember 26-án egy bejegyzésben magyarázta el a tervet . Gershman Ukrajnát “a legnagyobb díjnak” és fontos átmeneti lépésnek nevezte Putyin megbuktatása felé, aki “nemcsak a közeli külföldön, hanem magán Oroszországon belül is a vesztes oldalon találhatja magát”.

Nuland a maga részéről sütiket osztogatott a Janukovics-ellenes tüntetőknek a Maidan téren, emlékeztette az ukrán üzletvezetőket, hogy az Egyesült Államok 5 milliárd dollárt fektetett be “európai törekvéseikbe”, kijelentette, hogy “cseszd meg az EU-t” annak kevésbé agresszív hozzáállása miatt, és megvitatta Geoffrey Pyatt amerikai nagykövettel, hogy kik legyenek Ukrajna új vezetői. “Yats a fickó” – mondta, Arszenyij Jacenyukra utalva.

Nuland 2014. február 20-án látta meg a nagy esélyét, amikor egy titokzatos orvlövész nyilvánvalóan a Right Sektor által felügyelt épületből tüzelve rendőröket és tiltakozókat ölt meg, eszkalálva a válságot. Február 21-én, kétségbeesett erőfeszítésként, hogy elkerülje a további erőszakot, Janukovics beleegyezett egy Európa által garantált tervbe, amelyben elfogadta a csökkentett hatásköröket, és előrehozott választásokat kért, hogy leszavazhassák hivatalából.

De ez nem volt elég a Janukovics-ellenes erők számára, akik a Right Sektor és a neonáci milíciák vezetésével február 22-én lerohanták a kormányzati épületeket, és arra kényszerítették Janukovicsot és sok tisztviselőjét, hogy meneküljenek az életükért. Mivel fegyveres gengszterek járőröztek a hatalom folyosóin, a “rendszerváltáshoz” vezető végső út egyértelmű volt.

Ahelyett, hogy megpróbálták volna megmenteni a február 21-i megállapodást, Nuland és európai tisztviselők alkotmányellenes eljárást kezdeményeztek, hogy Janukovicsot elnöki posztjától megfosszák, és “legitimnek” nyilvánították az új rezsimet. Nuland “fickója”, Yatsenyuk lett a miniszterelnök.

Miközben Nuland és neokon haverjai ünnepeltek, “rendszerváltásuk” nyilvánvaló reakciót váltott ki Putyinból, aki felismerte azt a stratégiai fenyegetést, amelyet ez az ellenséges új rezsim jelentett a krími Szevasztopolban található történelmi orosz haditengerészeti támaszpontra. Február 23-án lépéseket kezdett tenni az orosz érdekek védelme érdekében.

Etnikai gyűlölet

A puccs felszínre hozta a nyugaton élő ukrán nemzetiségű etnikumok – beleértve azokat, melyek támogatták Adolf Hitler invázióját a Szovjetunióba a második világháború alatt -, valamint a a Kijevből áradó oroszellenes érzelmektől rettegő déli és keleti orosz etnikumú emberek között régóta felgyülemlett ellentéteket.

Először a Krímben, majd az úgynevezett Donyec-medencei régióban ezek az etnikai oroszok, akik Janukovics politikai bázisát képezték, ellenálltak annak, amit megválasztott elnökük illegitim megbuktatásának tekintettek. Mindkét terület népszavazást tartott az Ukrajnától való elszakadás érdekében, ezt a lépést Oroszország elfogadta a Krímre vonatkozóan, de a Donyeck-medencei régióra (Donbas) vonatkozóan elutasította.

Azonban amikor a kijevi rezsim “terrorizmusellenes műveletet” jelentett be a Donyec-medence ellen, és neonáci és más szélsőséges milíciákat küldött a lándzsaként, Moszkva csendben segíteni kezdte az elkeseredett orosz etnikai lázadókat, ezt a lépést Nuland, az Obama-adminisztráció és a fősodratú hírmédia “orosz agressziónak” nevezte.

Az Oroszország állítólagos “birodalmi tervei” és Putyin alapos démonizálása miatti nyugati hisztéria közepette Barack Obama elnök lényegében új hidegháborút engedélyezett Oroszország ellen, amely most az új amerikai stratégiai tervezésben tükröződik, amely dollármilliárdokba kerülhet az amerikai adófizetőknek, és egy esetleges nukleáris konfrontáció kockázatát hordhatja magában.

A rendkívüli költségek és veszélyek ellenére Nuland azonban nem tudta helyesen megítélni a gyakorlati helyszíni realitásokat, hasonlóan ahhoz, ahogyan férje és más neokonok tették Irakban. Miközben Nuland a gondosan kiválasztott ügyfelét, Yacenyukot odatelepítette és ő felügyelte az Egyesült Államok által megkövetelt “neoliberális” gazdasági tervet, amely csökkentette a nyugdíjakat, a fűtési segélyeket és más szociális programokat, a “rendszerváltás” által elszabadult káosz Ukrajnát pénzügyi fekete lyukká változtatta.

Mivel kevés kilátás van a keleti orosz etnikai ellenállás feletti egyértelmű győzelemre, és mivel a neonáci/iszlamista milíciák egyre nyugtalanabbak a patthelyzet miatt, távolinak tűnik az esély arra, hogy helyreállítsák az érdemi rendérzetet az országban. A munkanélküliség az egekbe szökik, és a kormány lényegében csődbe ment.

A stabilitás utolsó legjobb reménye a 2015. februári Minszk-2 megállapodás lehetett, amely föderalizált rendszert követelt, hogy nagyobb autonómiát adjon a Donyec-medencének, de Nuland miniszterelnöke, Jacenyuk márciusban szabotálta az üzletet egy bomba bedobásával, amely lényegében azt követelte, hogy az etnikai orosz lázadók először adják meg magukat.

Most az ukrajnai káosz azzal fenyeget, hogy még inkább kicsúszik az ellenőrzés alól a neonácik és más jobboldali milíciák miatt, akik el vannak látva fegyverekkel a keleten élő, a kijevi vezetéssel szemben álló etnikai oroszok megölésére.

Más szóval, a neokonok ismét csődöt mondtak, mert olyan “rendszerváltási” sémát ötlöttek ki, amely figyelmen kívül hagyta a gyakorlati realitásokat, például az etnikai és vallási repedéseket. Aztán, ahogy a vér folyt és a szenvedés nőtt, a neokonok rögtön valaki mást kerestek, aki hibáztatható.

Így valószínűtlennek tűnik, hogy Nulandot, akit egyesek Washingtonban az amerikai külpolitika új “sztárjának” tekintenek, veszélyes inkompetenciája miatt kirúgják, ahogyan az iraki katasztrófáért felelős neokonok többsége is “megbecsült” szakértő marad, akit nagy agytrösztök alkalmaznak, értékes helyet kapnak az op-ed oldalakon, és konzultálnak vele az amerikai kormány legmagasabb szintjein.

[Ezekről a témákról bővebben lásd a Consortium News „Obama’ True Foreign Policy Weaknesses” (Obama valódi külpolitikai gyengeségei) és az „A Family Business of Perpetual War” (Örökké tartó háború családi vállalkozban) című könyvét. “]

Az egykori oknyomozó riporter, Robert Parry az 1980-as években az Associated Press és a Newsweek számára számos Iran-Contra történetet megcáfolt. 1995-ben indította el a Consortium News-t.

Forrás:consortiumnews