A Kossuth Rádió Új világ című rádióműsorában ezúttal Rocco Buttiglione professzor, olasz kereszténydemokrata tudós és politikus adott interjút, aki a vatikáni, Pápai Társadalomtudományi Akadémia tagja, több egyetem oktatója, és aki Silvio Berlusconi egykori kormányának Európa-ügyi minisztere is volt.

– Mit jelent ma a kereszténység, és mit jelent ma kereszténynek lenni Európában?

– Kereszténynek lenni annyit jelent, számomra, hogy az életem során olyan emberekkel találkoztam, akik szeretettel vettek körül, és ez a szeretetük – mint elmondták nekem – Jézus Krisztusból, az Ő jelenlétéből táplálkozott, és ez ad igazi emberséget.

– S mit jelent a kereszténység ma Európában, sőt, vajon Európa keresztény kontinens-e még?

– Nézze, haboznék, ha azt kellene mondanom, hogy a mi korunk Európája már nem keresztény. Kihívással nézünk szembe, de minden kornak megvan a maga új kihívása az egyház számára a kereszténység terjesztésében, elfogadtatásában. S az egyháznak minden korban meg kell találnia a helyes utat az evangélium hirdetéséhez.

– Ma az európaiaknak milyen kihívásokkal kell szembenézniük?

– A nagy kihívás ma, úgy tűnik az, hogy elveszítettük az igazi szeretni tudás képességét. Ezt jelzi, hogy például nem házasodunk, mert nem akarjuk elkötelezni magunkat egész életünkre. Európának először is bátorságra van szüksége. II. János Pál a fiatalokhoz intézett apostoli levelében úgy fogalmazott: legyetek bátrak! Ne féljetek! Ne féljetek szeretni, ne féljetek házasodni, ne féljetek gyermekeket nevelni! Ne féljetek beleszeretni akár egy eszmébe is! Ne féljetek szeretni a nemzeteteket!

Mert az egyik problémánk ma éppen az általánosító humanizmus, amely azt hirdeti, hogy az emberiség szeretete helyettesíti a hozzám közel álló, konkrét emberek szeretetét.

Nietzsche egyszer azt mondta: a távoli szeretet nem mindig, de gyakran, a hozzám közel állók iránti gyűlölet és megvetés elfedésére szolgál. Pedig valójában először a családodat, a nemzetedet, Európát kell szeretned, és aztán majd lehet az emberiséget is szeretni. Ha az egész emberiséget kívánod szeretni, de közben nem szereted a nemzetedet, a családodat, akkor fabatkát sem ér ez a szeretet. Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy Európában elveszítettük a szeretet képességét. S tudja, hogy ez miben a leginkább tetten érhető? Abban, hogy nincsenek gyermekeink. Sokan azt mondják: á, Európa nemsokára már nem lesz többé keresztény. Talán valóban nem lesz az, de még az is meglehet, hogy Európa sem lesz.

Mert ha így folytatjuk, akkor száz év múlva a világtörténelem nagy és nemes kultúrnemzetei, Itália, Németország, és Magyarország is, eltűnnek majd.

Bár Magyarország az utóbbi időben kicsit összeszedte magát, de még mindig nem születik elegendő gyermek ahhoz, hogy az ország fennmaradjon a történelemben. S akkor majd úgy beszélnek rólunk, ahogyan mi a babilóniaiakról, az asszírokról beszélünk. Nagy civilizációk voltak, meghatározóak voltak a világtörténelem egyik korszakában, de aztán eltűntek… Fontos kérdés hát, hogy Európa hogyan szerzi vissza a szeretet erejébe vetett bizalmát? Azét a szeretetét, amely családokat épít fel, gyermekekről gondoskodik, s amely szeretetnek köszönhetően később a gyermekek gondoskodnak a szülőkről. Tudja, hogy ma Európának mi a legsúlyosabb gondja, politikai értelemben? Amiről senki sem beszél? Hogy nincsenek gyermekek.

– Csakugyan, néhány nagy európai ország, mint például Németország is, azt mondja, nincs elég munkáskéz, nincs munkaerő, ezért behívja a migránsokat, akik jönnek illegálisan, nagy tömegekben; csakhogy ez akár veszélyt is jelenthet majd az európai kultúrára, nem?

– Két dolgot tisztázni kell. Jöhetnek bevándorlók, miért is ne. De itt aztán erős, magabiztos kultúrával kellene szembetalálniuk magukat. De nem így van. Képtelenek vagyunk asszimilálni őket, mert már nem hiszünk többé a saját kultúránkban. Régebben, amikor mi voltunk kormányon, Helmut Kohlra és a barátaira gondolok – akik között ott voltam én is, és Orbán Viktor is, aki szintén Kohl barátja volt –, szóval, a kancellár egyszer azt mondta: a jólétet úgy lehet megvédeni, ha kiterjesztjük másokra is. Arra van szükségünk, hogy segítsük Afrikát a fejlődésben. Hogy az ott élőknek meglegyen a szabadságuk ahhoz, hogy – ne hagyják el az országukat. Ha ők fejlődnek, az minket is erősít. Egy fejlődő kontinens óriási piac nekünk is, ami tovább erősíti őket is. De ehhez is vízió kell! Szóval,

segítenünk kell Afrika fejlődését, vagy azokét az országokét, ahonnan a migránsok jönnek. S ez megtehető, meg tudjuk tenni.

Elmondok egy történetet. Néhány évtizeddel ezelőtt Olaszországban mindenki az albán bevándorlóktól félt, jó okkal, mert sok bűnöző is jött Albániából. Megállapodást kötöttünk Tiranával, visszaküldtük oda azokat, akik semmi szín alatt nem maradhattak nálunk. Ebben az albán hatóságok a segítségünkre voltak. Segítettünk munkahelyeket teremteni albán földön, erre még többen mentek haza tőlünk. Bővítettük a kapcsolatainkat, Albánia fejlődött, és Olaszország is fejlődött. Ezt most is megcsinálhatnánk világszerte, de ehhez Európa kell, olyan Európa, amelynek van kidolgozott együttműködési fejlesztési politikája, s ne mondjuk, hogy nem lehet megcsinálni. Olyan gazdasági rendszert kell kialakítani, amelyben kölcsönösen segítjük egymást. Ám mindez nem történhet meg kulturális változás nélkül. Anélkül, hogy Európa ne lenne ismét bátor, önmagában bízó. Ugyanarról a bátorságról van szó, amely képessé tesz a szeretetre, a házasság vállalására, a gyermeknevelésre.

Ha ismét lesz bátorságunk a szeretethez, a vallásunkhoz, a kultúránkhoz, a történelmünkhöz, a nemzeteinkhez, a mi Európánkhoz, akkor megint visszatérhetünk. Ha nem, akkor a hanyatlás útjára térünk.

Kicsit olyan helyzet, mint a Római Birodalom végének idején. Amikor a birodalom hanyatlani kezdett, akkor adott pillanatban beköszöntött a kereszténység, s bár harcok, nehézségek, problémák hosszú időszaka után, de új kezdetet tett lehetővé. Nos, én ilyen új kezdetet remélek.

– Ha már az antik Római Birodalomnál tartunk, új Symmachus érkezik majd Európába?

– Nem tudom, én új Szent Ágostonban reménykedem. Kicsit már volt is velünk, mert II. János Pál pápa óriási lökést, erőt adott Európának. Egy pillanatra úgy is tűnt, hogy Európa ismét beleszeret önmagába. Nagy csatáink voltak, nagy győzelmeket értünk el. Összeomlott a kommunizmus. De itt is van egy probléma: mi Európát újraegyesíteni akartuk, viszont ehelyett csak bővítettük. Európa újraegyesítése, ahogyan II. János Pál gondolta, egymás tehetségének felhasználásán alapult. Mi a hatékony piac és a működőképes demokrácia megteremtéséhez szükséges eszközöket adunk nektek, kommunista országoknak, ti pedig az európai keresztény és görög-latin kultúra azon nagyszerű értékeit adjátok nekünk, amelyeket a totalitárius rendszer elleni küzdelemben ismét felfedeztetek. Mindez azonban nem sikerült, vereséget szenvedtünk. Keresztény értékeket akartunk az európai alkotmányba, nem sikerült. Európai alkotmányt akartunk, ez sem sikerült. Lisszaboni szerződésünk lett, amely nagyon rossz egyezmény, amellyel nem lehet Európát kormányozni. Talán innen kellene újrakezdeni. Sokan azért menekülnek a nemzetükhöz, hogy ellenálljanak egy olyan európai kultúrának, amely jelenleg uralkodó, de valójában egyáltalán nem európai. S amelyet ellenségesnek éreznek.

Harcolnunk kell Európában azért, hogy visszatérítsük Európát arra az útra, ahol elakadtunk. Amikor vereséget mértek ránk, akkor a jogok Európájáról beszéltek, az egyének jogairól, anélkül, hogy kötelességekről szó lett volna.

Pedig e kötelességekből születnek a családok, a közösségek, a nemzetek jogai. Európa pedig nem felépíthető kötelességek nélkül, s a kötelességtudat újbóli birtokba helyezése fontos része az előttünk álló problémák megoldásának.

Forrás:Hiradó.hu, Kiemelt kép: Twitter/Acad. Chilena de Cs. Sociales Políticas y Morales