Régen, még az Antall-kormány idején történt. Tardos Mártontól, az SZDSZ politikusától, volt kollégájától azt kérdezte bécsi nagykövetünk, hogy miért támadják folyton a kormányt, amikor ők sem csinálnának mást. A felelet őszintébb volt, mint a felszínes ez az ellenzék dolga kijelentés: „De legalább mi csinálnánk”. Az ellenzék tizenkét éves ámokfutásából ugyanezt a „legalább mi csinálnánk” vágyat vélem kihallani. Rosszabbak Tardosnál, mert elgondolásuk sincs arról, hogy mit kezdenének a hatalommal.
Most elmúlt annak a veszélye, hogy 2026-ig a hatalom közelébe jussanak. Azóta sokan megszólaltak az elsöprő győzelem/vereség okairól. Néhány figyelemre méltó ezekből. Hat sánta sem fut gyorsabban, mint egy (Vona). Nem kétharmad szereti a narancsot, hanem ennyi utálja a moslékot (Schiffer). Az az üzenet, hogy minden lényeges kérdésben úgy kormányoznánk, mint Orbán, csak egy másik személlyel az élen (aki nem lop), nem nyert meg új szavazókat (Andor László). Elhervadt a szegfű (Ujhelyi). Nem tudjuk megcsinálni azt, amit Orbán Viktor a jobboldalon (Kunhalmi).
Schiffer egyik Facebook-bejegyzése szerint el kellene felejteni az egész balliberális értelmiséget:
Azokat, akik harminc x éve „tudják, merik, teszik”. Azokat, akik tizenkét éve tartják túszul az ellenzéki politikát. Azokat, akik az elmúlt négy évben úgy gondolták, hogy a „Free SZFE”, a „Fudan” és a folyamatos putyinozás lesz a nyerő kártya Orbánnal szemben. Azokat, akik úgy gondolják, előjoguk van megmondani, hogy mi a kultúra és a tudomány, kiből lehet színész és író, közgazdász és szociológus ebben az országban. Azokat, akik két diktatúrázás között simán elfogadják az állami támogatást – az ugyanis jár nekik. Azokat, akik az elmúlt két évben minden további nélkül ledobták magukról a liberális gúnyát és amikor éppen nem az „illiberális fasiszta diktatúráról” írtak cikkeket külföldi lapokba, még több jogkorlátozást követeltek Orbántól. Azokat, akik szívesen konferenciázgatnak a baloldalról, de valahogy mindig csak elitcsoportok privilégiumai mellett sikerül kiállniuk. Azokat, akik 2019-ben tudományosan kimutatták, hogy az összefogás majd aktivizálja a pártnélküliek kritikus tömegét. Azokat, akik 2021-ben meggyőződéssel hirdették, hogy a „csalódott fideszesek” hozzák el a kormányváltást. Azokat, akik 2007-ben még Gyurcsány tb-privatizációs ámokfutása mellett petícióztak, majd 2021 őszén Gyurcsányban találták meg az ellenzéki siker egyetlen akadályát. Azokat, akiknek a rossz minőségű identitáspolitikai importjától, jóemberkedésétől milliók idegenkednek. Azokat, akik ezeket a milliókat – jó esetben is – megtévesztett agymosottnak látják. Azokat, akik számára Magyarország akkor sikeres, ha gondolkodás nélkül idomul külhatalmi elvárásokhoz. Azokat, akik az összefüggés-keresőket gond nélkül összeesküvéselmélet-hívőknek bélyegzik, a globális kapitalizmus piszkos játszmáinak leleplezését pedig féknyúznak. Azokat, akik mindig másokon kérik számon a teljesítményelvet.
Értem Schiffer indulatát, de nem megoldás az ellenzék számára. Az identitásukat vesztett pártok nem vonzzák a szavazókat, a valaha baloldali értelmiség pedig nemcsak az önazonosságát veszítette el, de a fent felsoroltak alapján a legfontosabbat: az önálló gondolkodásra való képességet is. Ezért sajnos megvalósíthatatlan az a vágyam, miszerint temetni kellene az árkokat. Pedig az európai és világhelyzet indokolná az acsarkodás megszűnését. A választás eredménye rámutatott: nincs valódi, alternatívát kínálni képes ellenzék. „Jelenleg hiánycikk”.
A fenti idézetekből, főleg Schiffer meglátásából kiviláglik, legalább az okok keresésében jó nyomon járnak. Talán érdemes még Andor Lászlót is idézni: „A 2010-es választásokon azonban sokan – az egészségügy privatizációjának lebegtetése, a 2009-es kényszerű megszorítások és más okok miatt – a baloldaltól átpártoltak a Fideszhez, és a későbbi rezsicsökkentés, közmunka-programok, időzített minimálbér-emelés, élelmiszerár-korlátozásnak köszönhetően rendíthetetlenül ott is maradtak. A Fideszhez szociális okokból kötődő rétegek megszólítása, felkarolása, visszatérése nélkül nincs ellenzéki siker a jövőben sem.” Ez azonban még mindig nem villant fel egy kormányzóképes ellenzéket. Azzal nem hatják meg az „elpártoltakat”, hogy szélsőjobbosnak, populistának, diktátornak bélyegzik Orbán Viktort.
A tudományban bevált módszer, hogy feltételezésekre építkezünk, más szóval hipotéziseket állítunk fel, majd megvizsgáljuk, hogy a valóság megfelel-e az elgondolásunknak. Az ellenzék hipotézise az volt, hogy a kormányoldal hatalmát lopásra használja, az egyházakat pedig uralma megtartása érdekében megvásárolja. Ha ez igaz, a Fidesz-KDNP kormánynak írmagja sem maradt volna. De a hipotézisük immár sokadjára tévesnek bizonyult, hiába ismétlik – jobb ötlet hiányában – választásról választásra.
Annak idején Franz Josef Strauss és a bajor a CSU volt annyira szociális, hogy a baloldal mellette nem rúgott labdába, és annyira jobboldali, hogy tőle jobbra már csak a fal volt. Most hasonló a helyzet nálunk, a „rendíthetetlenek” tehát nem fognak átszavazni balra. Nincs miért.
Surján László,
a KDNP tiszteletbeli elnöke
(Kiemelt képünk forrása: kdnp.hu)
