2024.július 21.
Dániel, Daniella, Lőrinc
Hírek 🔊

Színházi bemutató

Facebook
Email
Telegram
Twitter
VK
Nyomtat
img 2385

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

Csurka István Megmaradni című drámája talán a legfontosabb színpadi szöveg, amit 1945 óta írtak” – az Udvari Kamaraszínház Andrássy Attila rendezésében mutatja be a darabot

1988-ban Közép-Európa pattanásig feszült idegrendszere a változás gépezetének visszaszámlálóját időzítette éppen: ebben a kontextusban született meg Csurka István Megmaradni című drámája. A darab alapproblematikája azóta sem veszített aktualitásából, sőt: itt az ideje átismételni a történelemleckét és okulni belőle. Andrássy Attila Jászai Mari díjas rendezőtől megszokhattuk már, hogy nem fátyolozza a múltat, inkább bevilágítja a magyar történelem és a magyar lélek legeldugottabb zugait is. Ezúttal tágra zárt szemekkel érdemes figyelnünk, hiszen a válaszokat is csak saját magunkban találhatjuk meg.

Poétikus nyelvezetével, a menni vagy maradni dilemma kihangosításával Csurka István egy nemzet sorskérdéseit feszegette egy olyan pillanatban, amikor még nem lehetett tudni, mikor és hogyan leszünk képesek kitörni a diktatúrák szorításából, csak annyi volt biztos: így nem mehet tovább. Aktuális-e ma a menni vagy maradni kérdésfelvetés?

Az etnikai kiszorítás politikája valójában a rendszerváltás után sem szűnt meg az elszakított területeken, tehát ebből kifolyólag igen, hiszen amiről a Megmaradni szól, az éppen az etnikai kiszorítás politikájának következménye. Nemcsak Erdélyből, de Délvidékről is, ahonnan én származom, rengetegen jöttek el már 1964-től, amikor kiosztották a jugoszláv útleveleket, ide, Magyarországra, vendégmunkásnak. Ez menekülés volt egyrészt az etnikai elnyomás alól, másrészt a kommunizmusból. A kommunizmus megszűnt ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy javult volna a kisebbségek helyzete, hiszen sem Erdélyben, sem Délvidéken sem Felvidéken nem rendezett az etnikai kisebbségek státusza.

Jövőre 35 éves a rendszerváltás: ennyi idő alatt már látszaniuk kellene azoknak a pozitív folyamatoknak és eredményeknek, amelyeket a kommunista diktatúrák megszűnésétől reméltünk. Úgy látod, hogy nincs mire büszkének lennünk?

A külhonban élő magyarság tekintetében semmiképpen. Gondolj csak bele: ’90-ben, a kommunista rendszer összeomlásakor Délvidéken 370 ezer magyar élt, ma 184 ezren vannak, és Erdélyben is alig lett meg az egymillió magyar a legutóbbi népszámláláskor, holott ennél egészen biztos több volt a rendszerváltáskor. Vagyis mintha felgyorsult volna az etnikai kiszorítási folyamat – ennek a következményeire nem lehetünk büszkék. Ahogy az is világos, hogy az elszakított területek etnikailag homogén részein csak akkor tudna megmaradni a magyarság, ha területi autonómiát kapnának. Pontos példa erre Dél-Tirol, ahol a második autonómia-statútum 1971. évi bevezetése óta jelentősen nőtt a németajkú lakosság aránya. Északi példát is találunk az etnikai arányok tudatos őrzésére: az Åland-szigetek a nemzetiségi területi autonómia mintapéldája Európában. A 92%-ban svéd lakosságú területre ugyanis csak a Svéd Nemzeti Tanács engedélyével költözhet be finn lakos, hiszen áttelepülésével megváltoztatja az etnikai arányokat. Mivel ilyen jellegű biztosítéka sem Erdélynek, sem Délvidéknek, sem Felvidéknek nincs, az etnikai határokat az utódállamok egyre kijjebb tolják. A II. világháború után szándékosan igazságtalanul húzták meg az etnikai határokat, hogy ne legyen béke az elszakított területeken, hiszen az igazságtalanság fenntartása békétlenséget szül, aminek a feloldása legfeljebb az ott élő magyarság eltűnésével, eltűntetésével volna lehetséges. Ebből kifolyólag Csurka István Megmaradni című drámája talán a legfontosabb színpadi szöveg, amit 1945 óta írtak.

Hogy találkoztál ezzel a szöveggel?

A ’90-es években került a kezembe, és azonnal mellbevágott, hiszen minden sorát éreztem, pontosan tudtam, miről van szó. Ebben éltem én is, a szüleim is, a nagyszüleim is.

Ennél sokkal mélyebb a személyes érintettséged, hiszen te magad is eljöttél a szülőföldedről, tehát nemcsak arra kényszerültél, hogy feltedd magadnak a menni vagy maradni kérdést, de sorsfordító választ kellett adnod rá.

Amikor elkezdődött a délszláv háború, áttelepültem Magyarországra – nyilván kényszerűségből, ahogy sokan velem együtt. Gyakorlatilag az elemi iskolai osztálytársaim nagyobbik része mind elment külföldre. Nemrégiben volt osztálytalálkozónk, és kiderült, hogy akik távoztak, mindannyian sikeres emberekké váltak a saját szakterületükön, viszont az otthon maradottak négyötöde kimondottan gyatra körülmények között kényszerül élni – és nem azért, mert kevésbé volnának tehetségesek vagy okosabbak nálunk. A kisebbségi lét alapvető ténye, hogy nem szabad beszélni a lecsúszásról – ami nyilván hazugság. Ezt a hazugságot pedig nehéz elviselni, nem is sokáig lehet. Ez a darab többek között ilyen mélységeket is megmutat a menni vagy maradni dilemmájából.

A közép-európai kommunista rezsimek felbomlása és a délszláv háború óta felnőtt már egy olyan fiatalabb generáció, amely már nyitott határokat, a fizikailag és virtuálisan is szélesre táruló ajtókat látja maga előtt, és sokan élnek is a külföldre menés lehetőségével – nem kényszerűségből, hanem kalandvágyból, tanulási motivációkkal és a jobb megélhetés reményében. Sokan közülük ugyanúgy nem térnek vissza, mint a háború vagy a kommunizmus elől menekülők. Az ő esetükben is relevánsnak tartod Csurka kérdésfelvetését?

Ez a jelenség egész Európát érinti, és azt kell, hogy mondjam: nem mi vagyunk a legrosszabb állapotban e téren. Természetes igénye a fiatalságnak, hogy világot lásson, tapasztalatot szerezzen, és az lenne a jó, ha ezzel a tapasztalattal hazajönnének, hiszen itthon a saját természetes közegükben, fenyegetettségek nélkül tudnának érvényesülni. Ehhez képest az utóbbi évtizedekben a média felvázolt egy képzelt valóságot a nyugati világról, ami azt sugallja, hogy ott minden rendben van, szép és jó, miközben mi katasztrofális helyzetben vagyunk, és ez a misztifikáció erősen hat a fiatalokra – nagyon veszélyes. Nem nehéz észrevenni, hogy ennek a misztifikációnak a lényege az utódállamok etnikai gyengítése, az etnikai határok felszámolása, ami egyúttal a keresztény értékrend és a nemzeti öntudat rombolásával is jár. Ráadásul, ahol majd megvetik a lábukat, arra a politikai oldalra fognak szavazni, amelyik tolerálja az idegenek jelenlétét az ottani nemzeti kultúrában. Spanyolországban a spanyol baloldalra például, mert az nem fogja megkövetelni tőlük a spanyol szokások ismeretét és gyakorlatát. A kérdés tehát nagyon összetett és elvezet egészen az idegenség megélésének problematikájáig, illetve a civilizációk keveredésének ügyéig: amíg a mi fiataljaink egy keresztény országból egy másik keresztény országba vándorolnak, addig Európa beengedi a muzulmán civilizációt is – ez a nagyobbik baj: ezért mondtam, hogy jelenleg nem mi vagyunk a legrosszabb állapotban, hiszen mi igyekszünk védeni határainkat.

35 éve írta Csurka István ezt a darabot, és te nem is láthattad színpadon. Odahaza multimédiás rendezést tanultál, tehát nemcsak színpadi, de filmes és rádiós műfajban is otthon vagy. Hogyan nyúlsz most ehhez az anyaghoz, ami leginkább szöveggazdag, és kevésbé cselekménygazdag?

Mindenképpen korszerű eszközökkel igyekszem feldolgozni, és valóban sokkal változatosabb dramaturgiát használok, mint egy átlagos színházi rendező. A szövegből húznunk kellett ugyan, de csak annyit, amennyivel a mi, utazó színházi működésünkre alkalmassá tettük az előadást. Bár az eredeti mű Erdélyben játszódik, az alapproblematika nemcsak Erdélyt érinti, ezért nem is gondoltam, hogy bemutatását leszűkítjük a székelység sorsának ábrázolására. A színészeknek nem kell népviseletben játszaniuk és nem nyelvjárásban beszélnek, hiszen amit ők a színpadon átélnek, azt minden magyar megtapasztalta, és ma is átéli az elszakított területeken és szülőföldjétől távol.

Személyes érintettségeden túl rendezőként milyen választ adsz a menni vagy maradni dilemmára?

Erre a kérdésre a legnehezebb válaszolni, és nem célom egyetlen igazságot hirdetni. Ezeket a döntéseket minden otthonmaradt és elszármazott magyar maga hozta meg – egyikük számára sem volt könnyű, és egyiküket sem lehet kárhoztatni érte. Nyilvánvaló az volna a legjobb, ha ott élhetnénk le az életünket, ahová születtünk, az otthonunkban, és ha ebben az otthonban teljes jogú emberként, nem megtűrt páriaként kellene léteznünk. A kisebbségi sors erre nem kínál lehetőséget. A 2000-es években létrehoztuk a Délvidéki Magyarok Közösségét, és megvizsgáltuk, milyen alternatívákat nyújt számunkra Európa és a tágabb világ. Miközben Szerbiában a közlekedési táblákat is lecserélték, hogy csak cirill betűkkel legyen kiírva minden, addig aki Adáról Ausztráliába költözött, azt tapasztalhatta, hogy ott 67 nyelven küldték ki a telefonkönyvet az emberek otthonaiba. Persze, ehhez a képhez az is hozzátartozik, hogy az utódállamok mindent megtesznek azért, hogy aki egyszer elment, vissza már ne költözzön, és ebben is nagyon hatékonyak. A válaszok tehát csak személyesek lehetnek, ahogy az én válaszom is az: Délvidék mindig is az otthonom marad, de a mostani állapotok sem kedveznek a békés együttélésnek. A Balkán nemzetiségeinek nincs jó véleményük egymásról, itt az országhoz való ragaszkodás három szintje közül – hazaszeretet, nacionalizmus és sovinizmus – a sovinizmus érvényesül, ami kizárólagosságot feltételez: más etnikumok leigázását. Ez nagyon sikeresen működik, hiszen az etnikai arányok jócskán felborultak már a tömbmagyarság szállásvidékein. Nehéz volna tehát receptként felmutatni egyetlen igazságot, mert nem egyféle igazság érvényesül a menni vagy maradni kérdésre adott válaszokban.

Az Udvari Kamaraszínház védjegye, hogy a magyar történelem meghatározó eseményeit dolgozza fel forráskutatások alapján, hiteles értelmezéssel, és fennállása óta gyakorlatilag nem volt olyan darab, ami 100 évnél közelebbi kisebb időtávra vezetett volna a múltba. A történészek szerint minél közelebb vagyunk az eseményekhez, annál nehezebb feldolgozni őket: szükségünk van bizonyos távolságra, hogy objektívek tudjunk lenni az értelmezésben. Ilyen szempontból jelent-e kihívást a Csurka darab színrevitele?

dsf3514

Az a tapasztalatom, hogy a színészeinknek általában sokkal nehezebb régebbi korok embereinek a bőrébe bújni, de itt más nehézség adódik: a fiatal színészek számára igazi kihívás ez a darab, hiszen ők nem tudják, mi volt a kommunizmus, nincsenek érvényes tapasztalataik róla. A középgeneráció átélte, sőt olyan is van a művészek között, akinek menekülnie kellett, tehát élő, eleven élményanyagból építkezik. Mondok egy példát: a fiatalok nem tudják, mit jelent, hogy mi ma szabadon beszélgethetünk ilyen súlyos kérdésekről, hiszen ma mindent lehet. Ezzel szemben a kommunizmusban egyetlen „rossz” mondatért is elvitték az embert, és nem biztos, hogy hazakerült utána. Volt akit „csak” reggelig tartó verésekkel figyelmeztettek, volt, aki többé sosem „hibázhatott”. Ezért az emberek kifejlesztettek egy sajátos virágnyelvet, amit ma már csak azok értenek, akik beszélték is – ezt egy huszonéves színész nem tudja. Ahogy azt sem érzi át, hogy milyen volt folyamatos félelemben élni, és, hogy ez a félelem a rendszerváltás után sem szűnt meg az emberekben. Ugyanígy nem értik, mit jelent a balkáni sovinizmus, hiszen nem ebben nőttek fel, és meg kell ismerniük, milyen a felekezetek sérelmi emlékezete, amit Erdélyben, a vallásszabadság hazájában ma is pontosan értenek az emberek. Tehát rendezői szempontból megvannak ennek a darabnak a nehézségei is.

Hogy tudod ezt a megértést rendezői eszközökkel segíteni?

Sokat segít a művészeknek, hogy mi már több mint 200 helyszínen játszottuk a darabjainkat a Kárpát-medencében, tehát az elmúlt húsz évben gyakorlatilag bejártuk a magyarság történelmi színtereit. Eljutottunk a legkisebb és legtávolabbi magyar közösségekhez is, tehát a színészek találkozhattak az ott élő emberekkel. Egy kitelepüléskor nemcsak játszunk, de az előadás után beszélgetünk is a helyiekkel, és ez segít nekik megérteni, hogy ami ott van, az egy másik valóság. Több művészünknek van külhoni kötődése – ezzel a színpadi partnereiknek is sokat segítenek egy-egy helyzet megértésében, és persze rengeteget beszélgetünk, sok történetet elmondok, dokumentumanyagokat nézünk együtt, együtt boncolgatjuk a jelenségeket. Szerencsés vagyok, mert kiváló csapattal dolgozom.

November 10-én láthatjuk a darab bemutatóját. Milyen közönségre számítasz?

Már a bemutató előtt több héttel elkeltek a jegyek, tehát máris nagy érdeklődést tapasztalunk a darab iránt. Akik ismernek bennünket, tudják, hogy az Udvari Kamaraszínház kimondottan azért jött létre, hogy véleményalkotó színház legyen, tehát nem pusztán tetszeni, hanem nevelni akar – ami a színház eredeti funkciója egyébként. Hálás közönségünk van, szerencsére, és ami a legfontosabb: a fiatalokat is igyekszünk megmozgatni. Azt látjuk ugyanis, hogy az élő történelemre nagyobb szükségük van, mint az utóbbi időben divatossá vált színpadi fantazmagóriákra. Nem könnyű, gondolkodást nem igénylő témákra, hanem valódi problémafelvetésre van szükség, és azzal nem kíméljük meg a fiatalabb generációt a saját döntési kényszereitől, ha nem szembesítjük a múlttal, hanem éppen ellenkezőleg: ezekből a dilemmákból és a korábbi nemzedékek válaszaiból – sikereiből és kudarcaiból egyaránt – tudnak a legtöbbet tanulni. Várunk mindenkit szeretettel az előadásra!

További előadásidőpontok a Hálaadás altemplomának színpadán (Bp. Pozsonyi út 58.): november 15. 13 óra, november 15. 19 óra, november 18. 19 óra, december 2. 19 óra

Gáspár Kinga

Mi a reakciód?
👍tetszik
1
👍tetszik
👎nem
0
👎nem
💘szeretem
0
💘szeretem
😡dühítő
0
😡dühítő
😂vicces
0
😂vicces
😮húha
0
😮húha

Vélemény, hozzászólás?

Iratkozzon fel a Védett Társadalom Alapítvány hírlevelére!

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához