2024.május 26.
Fülöp, Evelin

Térden a világ előtt

Facebook
Email
Telegram
Twitter
VK
Nyomtat
pexels kai pilger 1261203

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

A II. Vatikáni zsinatról szóló könyvének Ralph M. Wiltgen A Rajna a Tiberisbe ömlött címet adta. Ez értelemszerűen valami nem kívánatos természeti csapásra utal, amit könyvének előszavában meg is erősít azzal, hogy arra Juvenalis ihlette, aki a Rómában Krisztus után száz évvel megfigyelhető szír kulturális befolyást nyugtázta úgy, hogy „az Orontész a Tiberisbe ömlik”. Csakhogy a rendkívüli „folyószabályozást” Juvenalis kifogásolta, Wiltgen viszont az új meder kiásását nemcsak örömmel üdvözölte, hanem mélyítésében maga is résztvett. Egy névleg „független”, verbita sajtószolgálat képviseletében – önálló zsinati hírügynökség alapításával, sajtókonferenciák szervezésével, „tanácsadók” és „megfigyelők” véleményének terjesztésével, meg egyes zsinati atyáktól szerzett háttérinformációk kiszivárogtatásával – hatékonyan járult hozzá ahhoz, hogy a II. Vatikáni zsinaton a „Rajna-csoport” liberális befolyása érvényesüljön.

Edward Schillebeeckx, aki a zsinat egyik legliberálisabb szakértője volt, A zsinat mérlege című könyvének előszavában nem győzött csodálkozni azon, hogy a zsinat bejelentése és megnyitása között eltelt években (1959-től 1962-ig) még a „haladó irányzatú” teológiai irodalom is mennyire „konzervatív” volt a zsinat „végeredményéhez” képest. „A zsinat ugyanis – mint írja – sokkal tovább ment, és … messze maga mögött hagyta a korábban kifejezésre juttatott kívánságokat”, vagyis „a katolikus élet 1962 óta tapasztalt gyorsuló üteme… éppen magának a zsinatnak köszönhető”. „Itt is áll a mondás: «evés közben jön meg az étvágy».”

Valóban, evés közben jött meg az étvágya azoknak a zsinati atyáknak, bizottsági tagoknak, szakértőknek, moderátoroknak és relátoroknak is, akik a rendkívül bürokratikus döntéshozatalban részt vállaltak. Az „étvágygerjesztőt” viszont a túlnyomórészt akkor is liberális sajtó szolgáltatta. A Time magazin egyik tudósítója ezt leplezetlenül úgy fogalmazta meg, hogy a sajtó azért volt ott, hogy a zsinati határozatokat befolyásolja. Ez alól Wiltgen sem volt kivétel: sajtóügyi tapasztalatait a zsinat előtt ő is az Egyesült Államokban szerezte.

A sajtóbefolyás része volt annak a világméretű propaganda hadjáratnak, amelyet a globalista törekvések jóval az I. Vatikáni zsinat előtt indítottak a katolikus tanítás ellen. A „korszellem” kisértetként járta be Európát, ahol már főpapok és írástudók is igyekeztek a múltat végképp eltörölni. Newman Szt. János Henrikegy Igaz és hamis küzdelme az Egyházban címmel leírt szentbeszédébenéppen a Kommunista Kiáltvány születésével egy időben állapította meg, hogy „az a szembenállás, kibékíthetetlenség és háborúság, ami egykor a világ és az Egyház között feszült, most magára az Egyházra helyeződött át. Az a küzdelem, amely kezdetben az Evangélium alapigazságát, majd a tételes tanítást érintette, manapság társadalmi és politikai kérdések körül dúl, de azok bennünket ugyanúgy a mennyországra vagy a pokolra készítenek fel.” Az I. Vatikáni zsinaton az Egyház híveit még a mennyországra igyekezett felkészíteni, de a „Nagy Háború” után az amerikai média-birodalom – a Time és a Life magazinok vezérletével – a katolikus egyház globális meghódításába kezdett. Úgy, ahogy arról David Wemhoff John Courtney Murray, a Time/Life és az Amerikai javaslat című könyvében részletesen beszámolt.

Az 1923-ban alapított Time magazin arculatát egy presbiteriánus lelkész fia, Henry Robinson Luce határozta meg, aki Woodrow Wilson (13-21) elnöki tanácsadójának, a német zsidó származású Walter Lippmannak a támogatásával ültette át gyakorlatba a lélektani hadviselés akkor még gyermekcipőben járó „tudományának” azokat a felismeréseit, hogy miként lehet érzelmekre ható képek és szavak segítségével eszméket, fogalmakat és döntéseket befolyásolni. Ezt Luce az „amerikai álom” fedőnevű szellemi gyarmatosítás szolgálatába állította, ami őt hamarosan a világ egyik legbefolyásosabb emberévé tette. 1936-ban, amikor már a Life magazint is elindította, még az Egyesült Államokba látogató vatikáni államtitkár, Pacelli bíboros is úgy nyilatkozott neki, hogy Amerika „rendkívül mély benyomást tett rá”, a katolikus Jacque Maritain pedig az amerikai társadalom „igazi humanizmusában” egyenesen a keresztény summum bonum megtestesülését látta. Egy újabb bő évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy Eugenio Pacelli – akkor már XII. Piusz pápaként –a fatimai „Napcsodát” 1950-ben, a Vatikáni Kertekben viszontlátva, annak az Egyházra vonatkozó jövendölését az aposztázia szóval foglalja össze, majd újabb másfél évtizedre és a II. Vatikáni zsinatra volt szükség ahhoz, hogy (A garonne-i paraszt című művében, 1966-ban) Maritain is az „immanens aposztázia” kifejezéssel jelölje meg azoknak a hitszegő katolikusoknak a viselkedését, akik „mindenáron keresztények akarnak maradni”, miközben a zsinatra hivatkozva „térdre borulnak a világ előtt.” 

Luce az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát nemcsak az amerikai társadalom, hanem az „amerikai álom” politikai létfeltételének is tekintette, és annak legfőbb vonzerejét az Első Módosításban látta, amelynek „létesítési záradéka” értelmében az állam törvényeit semmilyen vallás hittételeire nem alapozhatja. A katolikus egyház azonban Luce szemében nemcsak a vallás-, szólás- és sajtószabadság akadálya volt, hanem a világuralmi törekvések egyik lehetséges támogatója is. Bibliája Paul Blanshard Amerikai szabadság és katolikus hatalom című könyve volt, amelyben azt olvashatta, hogy a katolikus pap „római szellemi és politikai termékek engedelmes ügynöke”, akinek tekintélyt a teológia kölcsönöz, vagyis egyház és állam viszonyát a teológia határozza meg.

Luce-nak tehát egy olyan katolikus teológusra volt szüksége, aki az amerikai társadalmi rendszert az Alkotmány Első Módosításának Létesítési Záradékával együtt támogatja. Ezt a teológust pedig a Woodstock College professzora és a Theological Studies szerkesztője, a jezsuita John Courtney Murray személyében találta meg. Első, titkos találkozójukra a New York-i Biltmore Hotelben, a Keresztények és Zsidók Nemzeti Konferenciája szervezésében, 1948. április 26-án került sor. Protestánsok is jelen voltak, és megegyeztek abban, hogy egyház és állam viszonyát illetően kizárólag a katolikusokkal van baj. Murray később is hangoztatta, hogy „állam és egyház viszonyának kérdése, annak sajátos értelmében kizárólag egy katolikus – római katolikus – kérdés”. Murray ezért az egyház és állam viszonyát érintő katolikus tanítás olyan, liberális értelmezésére vállalkozott, amilyen aztán sok mértékadó katolikus elméjéban kezdte ki a katolikus hit egyik alapvető tanítását. Ezzel Murray – nem sokkal a II. Vatikáni zsinat előtt – fel is került a Time magazin címlapjára. Zsinati szakértőként pedig „a vallásszabadság korszerűbb elméletének” nevezte azt a liberális közhelyet, hogy nem az igazság keresését, hanem a vallások közötti választás szabadságát követeli meg „az emberi személy méltósága”. Newman Szt. János Henriknek erről az volt a véleménye, hogy a szabad akarat folytán ugyan „jogunk van” jó és rossz között választani, s ezáltal önmagunkat megmenteni vagy elveszíteni, de aki elsőként élt vissza ezzel a „jogával”, az a bukott angyal volt, és aki nem a lelkiismeretére hallgat, az őt utánozza.

Közben az Egyesült Államok kormánya – az Amerikai Katolikus Egyetem egyik professzora, Dr. Edward Lilly vezetésével – egy „eszmei hadviselés” tervezetét dolgozta ki. Ebben a katolikus egyház mint a „haladó eszmék” ellensége egy szintre került a Szovjetúnióval. A tervezet szerint az „ideológiai vagy eszmei hadviselés a lélektani hadviselés legfontosabb része”, „tervszerű támadás az ellenséges rendszerek ellen… a saját alapeszméink hangoztatásával”. Célja a társadalmak átrendezése volt, de nem közvetlenül a tömegekre irányult, hanem „a döntéshozókra és tanácsadóikra”. A „haladó gondolkodásúakat” vette célba. Azokat, akik „a fogalmak fejlesztésével és ésszerűsítésével foglalkoznak”, továbbá „rendelkeznek azzal a képességgel, hogy „sose elégedjenek meg a saját, megszokott gondolataikkal.” Ez a Karl Popper „szüntelen keresés” elméletére alapozott agymosoda a „permanens forradalom” mintájára bevezette a „permanens irodalom” fogalmát is, ami lényegében mindmáig ugyanolyan szellemi felforgató tevékenységet jelent, mint egykor a „permanens nevelés” a szocialista közoktatásban.

1953-ra ez a terv egy PSB D-33 (Psychological Strategy Board, Dwight D. [Eisenhower]) fedőnevű dokumentumban öltött testet. Annak értelmében az „eszmei hadviselés” hosszú távon támogatja az olyan, „értelmiségieket, tudósokat és véleményvezéreket tömörítő mozgalmakat”, amelyek fellépnek az Amerikával és a „szabad világgal” ellentétes nézetekkel szemben,  továbbá kihasznál mindennemű társadalmi elégedetlenséget. Erőfeszítéseit a „szabad” sajtó, film- és reklámipar segítségével hangolta össze. Rómában egy francia dominikánus, Felix Morlion – később a Centro Italiano Pro Deo (CIP) elnevezésű katolikus hírszolgálati iroda vezetője – az amerikai kormány és titkosszolgálat támogatásával hozta létre a Pro Deo Egyetemet, ahol elméletileg katolikus üzletembereket képeztek, de az oktatás főiránya gyakorlatilag az amerikai társadalmi rendszer istenítése volt. Luce ott olvasta fel Az amerikai javaslat című beszédét, amelyet Murray írt, és az Első Módosítást a társadalmi berendezkedés eszményi alapelveként mutatta be, azzal a záradékával együtt, amely a katolikus egyházat és vallást (minden más egyházzal és vallással egyetemben) a Mammont szolgáló magánérdekeknek szolgáltatta ki.

A „hidegháború” évei kiváló alkalmat szolgáltattak a Vatikán gyarmatosítására: még az antimodernista esküt tett, leendő zsinati atyákkal is el lehetett hitetni azt, hogy az amerikai mintájú vallásszabadságot hirdető „nyugati demokrácia” a jót képviseli a rossz, vallástalan Szovjetúnióval szemben. Luce és megbízói XII. Piusz halálát követően, a II. Vatikáni zsinat meghirdetésekor látták elérkezettnek az időt arra, hogy hatalmukat kiterjesszék a katolikus egyházra. Azt kívánták elérni, hogy az az Első Módosítással együtt a világban uralkodó korszellem más termékeire is áldását adja. 1962 nyarán, néhány héttel a zsinat megkezdése előtt Luce a titkosszolgálati és média tapasztalatokkal egyaránt rendelkező Charles Douglas Jacksont küldte Rómába tájékozódni, aki Eisenhower elnök beszédírója is volt. Az elnökhöz címzett, szigorúan bizalmas „tengerentúli tudósításában” Jackson azt hangoztatta: időszerű, hogy a katolikus egyház, „ez a világméretű, félelmetes gépezet” a modern időkhöz alkalmazkodjék.

Hát alkalmazkodott. A „vallásszabadságról” szóló nyilatkozatot (Dignitatis Humanae) – a többi zsinati dokumentumhoz hasonlóan – végül még azok is elfogadták, akik a viták során hevesen ellenezték. Wiltgen ezt mindenesetre sikerként könyvelte el. Talán azt tekinthetjük „harmonikus együttműködésnek”, hogy nemcsak a szöveg volt kétértelmű (ahogy Sevilla bíboros érseke meg is jegyezte), hanem ellenzőinek viselkedése is? A „haladás” legfőbb kerékkötőjének tekintett Ottaviani bíboros – akin a sajtó emiatt gúnyolódott, akit az első ülésszakon egyszer még el is hallgattattak, s aki a vallásszabadságról szóló viták során nem győzte hangsúlyozni, hogy „az igaz vallás jogai nem pusztán természetes jogokon alapulnak” és hogy a tévedésnek nincsenek jogai az igazsággal szemben – a zsinat zárónapján „hosszantartó tapsot aratott” azzal a javaslatával, hogy „a világ nemzeteiből alkossanak egyetlen világköztársaságot, amelyben többé nem lenne olyan civakodás, amilyen manapság van a nemzetek között”. Wiltgen szerint ez mindössze egy „derűsebb pillanat” volt. Azt a „derűt” azonban keserű gúny árnyékolta be: az pedig éppen a tapsolóknak szólt , akik a háborúval kapcsolatban egy hasonlóképpen naív, pacifista tervezetet fogadtak el. Ottaviani irónikus „javaslata” maga volt a liberális álom: Krisztus Királysága helyett egy szabadkőműves világkormány.

A világsajtó visszhangja ezzel szemben egyértelmű volt: a nyilatkozat szövegét úgy üdvözölték, mint az Emberi Jogok sokadik Deklarációját, amely a katolikusokat feljogosítja a tanítás, meg az egyházfegyelem „önkiszolgáló” értelmezésére. Ez a nyilatkozat Európa szerte a vallás gyakorlásának lavinaszerű összeomlásával járt. Zsinati „ellenzéke” (például Ruffini palermói bíboros) szerint lényegében a vallási közömbösséget támogatta, amivel utat nyitotta hamis vallások és ártalmas erkölcsi tanítások előtt. Éppen csak Isten „szabadságjogairól” feledkezett meg (ahogy Parente érsek fogalmazott), és az „alapvető emberi értékek” túlhangsúlyozásával (például Alexandre Renard versailles-i és Joseph Höffner münsteri püspökök szerint) azt a benyomást keltette, hogy nincs eredendő bűn, egy igazságos társadalmi rend kialakításához csak emberi erőfeszítésekre van szükség.

A humanista retorikát humanista tettek követték. Azok pedig a Dignitatis Humanae szavainak azt az értelmet adták, hogy az embernek a tévedéshez és a bálványimádáshoz való természetes joga Isten akarata, nem az eredendő bűn következménye. Az igazságnak ez az ökumenista elkendőzése (amit a brazil Giocondo Grotti, Acre e Purus szervita püspöke a zsinaton kétszínűségnek minősített) a tévelygőket is sérti, mert olyan, mintha „gyengéknek és az igazság által sebezhetőknek tartanánk őket.” A „vallásközi béketalálkozók” mindmáig azokra a természetes jogokra hivatkoznak, amelyeket a világpolitika és a diplomácia már régen üres szólamokká silányított. Ugyanaz történik, ami Dosztojevszkij Egy nevetséges ember álma című elbeszélésében: mindenki azon töri a fejét, milyen szabályok szerint élhetnének úgy, hogy „bár ki-ki továbbra is saját magát szeretné a legjobban, nem zavarna senki mást, és ilyen módon mindnyájan valamiféle harmonikus társadalomban élnének”. Ez a „békés egymás mellett élés” programja, Dosztojevszkijnél mégis háborúk törnek ki „emiatt az eszme miatt”. Mert annak elvi alapja szükségképp az az erkölcsi minimum, amit a békesség feltétlenül megkíván, de a valóságos, Isten által támasztott követelmények nem adják alább a maximumnál. Az emberré lett Isten tanítása a tökéletességről szól. Nem hirdet társadalmi, gazdasági vagy politikai reformokat, nem alapít jótékonysági intézményeket (ahogy minderre például Paul Meouchi libanoni maronita pátriárka a Lumen Gentium dogmatikus konstitúció vitája során utalt), hanem személyeket szólít meg, akiktől viszont maradéktalan odaadást vár. Nem tesz engedményt a szokásoknak: sem a farizeusoknak, akik válólevelet adhattak hitvesüknek [Mk 10,2-12], sem annak, aki az apját akarta eltemetni, mielőtt követte volna („Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat, te pedig menj, hirdesd az Isten Országát!”)[Mt 8,22], sem annak, aki a háza népétől akart búcsút venni (“Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten Országára”)[Lk 9,60-62], sem Péternek a megbocsátással kapcsolatban[Mt 18,21-22]. Mindenkitől azt kívánja, hogy legyen tökéletes. Egy eszményt állít elénk, ami emberi természetünk fölötti, mert nekünk „nem a test és a vér ellen kell hadakoznunk, hanem… a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen.”[Ef 6, 12] A társadalmi „fejlődésnek” éltanulókra és élmunkásokra van szüksége, Isten Országának azonban kizárólag szentekre. Ahogy egy katolikus skót teológus, Paul McCabbe nem véletlenül éppen a II. Vatikáni zsinat után (a The Tablet hasábjain) fogalmazott: a kereszténység rendeltetése „nem az, hogy evilág tudomásul vett rendjében egymáshoz aránylag kedves emberek jöjjenek létre, hanem az, hogy a világ megbolygattassék, és megváltozzék.”

Az Idő nem kíméli a hozzá alkalmazkodókat. Átgázol rajtuk, és cserben hagyja őket. Ahogy a [Mt 7,6 szerinti] disznók is eltapossák az eléjük szórt gyöngyöket, és megfordulva, széttépik azt, aki eléjük szórta. Az egyeduralmát kiterjesztő amerikai világbirodalom az „eszmei hadviselést” már nemcsak az Egyház, hanem a saját polgárai ellen is fordította. Már nem a „vallásszabadságot” és nem a természetes jogokat védelmezi, hanem a vallás- és természetellenességet. A halálbüntetés eltörlését ugyanazok szorgalmazzák, akik a magzatgyilkosságot, a „kirekesztés” ellen pedig ugyanazok tiltakoznak, akik egy nem kívánt gyermeknek az életből való kirekesztését „emberi jognak” tartják. Alkotmányának Első Módosítását az Amerikai Egyesült Államok már inkább tehertételnek tekinti, mióta (valamennyi „haladó szellemű” államalakulathoz hasonlóan) az orwelli beszéd- és gondolat-ellenőrzés útjára lépett. A „szinódusi útra” terelt püspököket pedig az Idő már nem az „alapvető emberi értékekre” és nem „az emberi személy méltóságára” érzékenyíti, hanem a gender ideológiára. A Time címlapján 1938-ban Hitler még hímnemű Man of the Year (az év férfia) volt, de 2022-ben Zelenszkij már semleges nemű: Person of the Year (az év személye). Az Idő jelei most már ezt szeretnék az egyházjogba is becsempészni. Az alkalmazkodó egyház pedig egyre inkább azokra az ószövetségi zsidókra kezd hasonlítani, akik [az 1 Sám 8,20 szerint] ugyanolyanok akartak lenni, „mint minden más nép”. A német „szinódusi út” immáron oda vezet, ahova a [Mt 8,28-32 szerinti] gadarai megszállottakból kiűzött ördögök a disznócsordát vezérelték. Elvégre, ha egy „jogállamban” már bárkinek „joga van” a természet rendjét felforgatni, az azonos neműeknek is „joguk van” házasodni, elválni, újraházasodni és még a saját nemüket is megváltoztatni, az anyáknak pedig saját magzataikat megöletni, akkor hogy is lehetne szegény katolikusokat ezektől a jogoktól megfosztani?

Somogyi György

(A szerző római katolikus teológus, művelődéstörténész)

Mi a reakciód?
👍tetszik
0
👍tetszik
👎nem
0
👎nem
💘szeretem
0
💘szeretem
😡dühítő
0
😡dühítő
😂vicces
0
😂vicces
😮húha
0
😮húha

Vélemény, hozzászólás?

Iratkozzon fel a Védett Társadalom Alapítvány hírlevelére!

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

További cikkek