Néhány hónapja hallgattam egy podcastot, amiben két hivatását és egyházát elhagyó katolikus pap arról panaszkodott, hogy plébános korukban műemlékeket kellett üzemeltetni, ahol hétköznaponként 5-10 idős hölgy jelenlétében mutattak be szentmisét. Egyikük azt javasolta, hogy bontsák le a templomot és házaknál misézzenek hétköznaponta. Ezt én botrányosnak tartom. A templom ugyanis nem értünk, hanem Istenért van. Másrészt a templom látványa a már kimondhatatlan átérzését adja az emberi szív számára. De vajon megmarad ez nekünk? A külföldi példák nem ezt mutatják.
Nyugaton a helyzet egységes
Sokan mondják, hogy a nagy jólét, amely 1950 és 2022 között Nyugat-Európában volt szekularizációval járt együtt. Mások azt állítják, hogy a szekularizáció egy bonyolult társadalmi folyamat, amelyet csak szociológusok tárhatnak fel.
Én azt gondolom, hogy Jézus is ismerte ezt a folyamatot. Nyilván nem volt olyan emberi ismerete, ami előre láttatta volna a történelmet 2000 évre, de a gazdagság veszélyeire rá tudott mutatni.
A gazdagság veszélyei
23Jézus erre körülnézett, majd ezekkel a szavakkal fordult tanítványaihoz: „Milyen nehezen jut be a gazdag Isten országába!” 24A tanítványok megütköztek szavain. Jézus azonban megismételte: „Fiaim, bizony nehéz a vagyonban bízóknak bejutni Isten országába. 25Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak az Isten országába jutni.” 26Azok még jobban megrökönyödtek és azt kérdezték egymástól: „Hát akkor ki üdvözülhet?” 27Jézus rájuk tekintett és így szólt: „Embernek ez lehetetlen, de nem az Istennek, mert Istennek minden lehetséges.” (Mk10, 23-27)
Bármelyik gazdag európai országra nézünk azt látjuk, hogy keresztény templomok veszítenek funkciót és ezzel párhuzamosan mecsetek nőnek ki a földből. Ennek a folyamatnak iskolapéldája Hollandia.
Hollandiában őrzik a köveket
Hollandiában már 4-5 évtizede kialakult az a helyzet, hogy olyan kevesen járnak rendszeresen katolikus szentmisére, hogy nem tudják a saját katedrálisaikat vagy plébániatemplomukat fönntartani. Egyszerűen nem gyűlik össze annyi pénz.
Erre a helyzetre a püspökök azt találták ki, hogy le kell bontani a szakrális teret teremtő épületeket. Ezzel a „megoldással” szemben ellenállás alakult ki és született három gyakorlat.
1. Közösségi megmentés – civil kézben
Számos településen a helyiek alapítványt hoznak létre, és jelképes összegért – gyakran egy euróért – megvásárolják a bezárásra ítélt templomot. Az épületben kulturális eseményeket szerveznek, de az istentisztelet nem szűnik meg.
2. „Templom a templomban”
Egyre elterjedtebb a megosztott használat: a templomhajó világi funkciót kap (koncert, sport, közösségi tér), miközben egy kápolna vagy szentély megmarad szakrális térnek. A bevétel fedezi a fenntartást, a vallási jelenlét pedig nem szakad meg teljesen.
3. Új hívők, régi falak között
Miközben a hagyományos felekezetek fogyatkoznak, új keresztény közösségek – például evangéliumi vagy adventista gyülekezetek – több üresen maradt templomot vettek át, és képesek voltak újra megtölteni azokat élettel.
Miért örül az ember ennek a fájdalmas gyakorlatnak?
Ez a kulturális hagyományokhoz való ragaszkodás nagyon nyersen annyit jelent, hogy sok holland ember szíve a kövekhez kötődik. Jézus ezzel kapcsolatos legismertebb mondását a farizeusokhoz idézte. A Mester azt mondta, hogy „Mondom nektek: ezekből a kövekből is tud az Isten Ábrahámnak fiakat támasztani.” (Mt3, 9)
Meg vagyok győződve róla, hogy sokan, akik ma hagyományőrzők és nem akarják átélni, hogy szülővárosuk központi helyén mecset álljon, előbb-utóbb a szívükben vágyat– és a hazájukban hagyományt teremtő Istenhez térnek majd meg.
Nagy a veszély
Komoly a veszély azonban, hogy a megőrzött keresztény épületekből egyszer csak mecset lesz. Hollandia vallási térképe – mint minden európai országé – átalakulóban van. 1950 óta több mint 500 mecset épült az egykori gyarmatosítók országában.
Mit jelent ez a magyarokra nézve?
Ha béke lesz Európában, akkor ismét anyagi gyarapodás lesz Magyarországon. Ez jó lenne. Ha pedig meglesz a Mindszenti bíboros által kívánt egymillió (rendszeresen) imádkozó magyar, akkor maradnak a templomaink is.
Írta:
Rákóczi Piroska




