Hőkupola ide, hőkupola oda: szépek a nyári reggelek. Még a tébolyult, nálunk szokatlan melegben is hoznak valami megmagyarázhatatlan enyhülést, valami feloldozást. Mintha a természet minden erejével nekifutna a napnak: most majd helyre billen az egyensúly, a perzselés alábbhagy, újra termelődik az életkedv. Az égi aranykorong is így tesz, felkel, süt, sugároz és lenyugszik időtlen idők óta. A civilizált ember kilóg a természet rendjéből, ezért, mióta beletenyerelt, mindent meg is tesz azért, hogy jól felforgassa az eredendő harmóniát. És igen, ezt még fejlődésnek is nevezi a nagy önámításban.

Nézzük csak, miben élünk itt mostanában, Európa közepén. A technika folyamatos fejlesztésével, a nagy modernség jegyében elértük, hogy a szellem gyarmatosította a lelkeket, ahelyett, hogy kiművelte volna a felemelkedéshez. A digitális tér igazi félkarú rabló: ellopja az ítéletalkotás képességét, pedig ajándékba kaptuk a Fennvalótól a gondolkodást. Van szabad akaratunk, de mi a kényelmet, a vezetettséget választjuk, a süllyedést. A természet mindezzel nem törődik, az égitesteknek nincs médiája, vissza sem felesel a Nap a Holdnak, az ügynökaktákat sem nyitogatja egyik sem, mint mi, harmincpár évvel a rendszerváltás után, feleslegesen. Az ember persze beszél, olvas, könyveket ír, de a bennük foglalt bölcsességeket esze ágában sincs betartani. Pedig milyen szépen mondja a 141. zsoltár a Bibliában: „Állíts Uram, őrséget szám elé, és védelmet ajkam kapujához.”  Megfogadhatná az intelmet a Magyar Parlament népe is, mindjárt friss levegő árasztaná el a közéletet és kicsit fékezné napjaink szellemi kútmérgezését.

A Napot mindez nem érdekli, rendületlenül ragaszkodik a pályájához, nem próbálja meg jogfosztással leváltani, mint nálunk a többségi uralom a köztársasági elnököt. Jó neki, éltető sugarakra kell csak pazarolni az energiáit, nem meddő alkotmányos vitákra. A működés kereteit se bontogatja senki a világegyetemben, rendben vannak a fékek és ellensúlyok, a haszon kívül esik a hatósugarain, így a változás, a pusztulás, a megsemmisülés is természeti törvények keretei között zajlik. Nem így az ember, a profit mindent megenged és felülír, megtervezi a háborút, hosszan elnyújtja. Magától értetődik, hiszen a háborús megrendelésekből busásan meggazdagodott hadiipari elitet szegénnyé teheti a béke.

A bölcs európai és benne magyar embert kevés dolog érdekli, felmenti magát azzal, hogy a közügy tőle távol esik és úgysem tehet érte semmit. Ehelyett eltűri, hogy hazánkat most éppen a hódoltság Nyugatra néző kirakatába állítsák, mint felajánlást. Azt is rendjén valónak találja, hogy az igénytelenség megbénítsa az alkotó törekvést a többre, a szépre. Beletörődik, hogy egyesek megvalósítsák, szalonképessé tegyék a bosszút, az alávalóságot, de még azt is helyesli, amit a természetben az állatok soha nem engednének meg, hogy egy bolond vezesse a falkát. Churchill, a néhai angol miniszterelnök állapította meg ezt ilyen sommásan, más időkben, de nekünk örökül hagyva az ironikus megjegyzést.  

Egyszer írtam arról, hogy a növények is igazi társadalomban élnek. Az apropója Borhidi Attila botanikus ökológus professzor előadása volt a Magyar Rádióban, a Mindentudás Egyetemén. A hallottakból kiderült: a zöldeknek ez a társulás jobban sikerült. Az emberiség történelme során már megszokta, hogy amit egyszer a fejébe vesz, azt előbb-utóbb megvalósítja, jó esetben értelemmel, de legtöbbször erőszakkal, fondorlattal, ármánnyal. Nem veszi tudomásul, hogy csak része és nem ura a természetnek. A Föld flórája viszont szabályok szerint él, a rá vonatkozó gazdasági és társadalmi, forrásfelhasználási stratégiáknak szigorú törvényei vannak, amelyek működtetnek, korlátoznak és szabályoznak. Bajt általában a beavatkozó ember okoz, aki agyoneteti a betelepülőket és éhkoppon tartja az őshonosokat. Pedig tanulnivalónk lenne: a növényi társadalmak legfontosabb tulajdonsága az, hogy ezekben termelőmunka folyik és a fajok között működik a szigorú munkamegosztás. Könnyű nekik, nem zárják el a gázvezetéket előlük, szélerőműveket sem kell ész nélkül telepíteniük, legfeljebb a hőkupola sújt le az egyedekre, s akkor megég a fenyő, kiszárad a bangitabokor. A gondolkodó ember meg az új kihívásra sokszor fák kivágásával válaszol, mint az én városomban, ahol a Pázmány campuson éppen 316 egyed likvidálására találtak megfelelő indokot.

Talán könnyebb a mindennapokat túlélni, ha a természet magasából keresünk hozzá kapaszkodókat. Érjük be a reggeli harmattal, a felkelő nappal, a többi, amit mi fontosnak tartunk csak időleges. Lám, eltűnt a nemzeti főadónkról a tájékoztatás, pedig a hatályos szabályozás értelmében annak kötelező egybefüggő híradást sugároznia. A harangszót is hallgassuk a messziségből, a lombokon át, azt is addig, amíg még lehet. Félévezredes nemzeti kincsünk évszázados közvetítése ugyanis odalett a nagy átalakításban, a rádióban többé nem kongatnak délben, de éjfélkor sem szól a Himnusz, a nemzeti ima, a legbékésebb két adás, amit valaha is műsorára tűzött a Kossuth adó. Megraboltak bennünket, de ez csak nézőpont kérdése. A Teremtő belénk ültette a törekvést, a szándékot a szépre. Van hozzá két kezünk, meg munka, amivel teremthetünk bármit, ami átváltoztathatja a világot. Rakhatunk tüzet, a láng az égi Nap földi képmása, az örök élet szimbóluma. Építhetünk templomot, tornya amolyan aranyhíd lehet ég és föld között. A rombolás lázas, vérszomjas, feldúlt mesterei helyett inkább nézzük a kitartó haladást. Az idő gömbjét, ami biztonságot ad. A nappalra éjszaka jön, fényre sötétség, tavasszal a természet újrakezdi és mostanában tényleg szépek a ragyogó nyári reggelek. Legyen nekünk ennyi elég.

Írta:
Kiss Gyöngyi